Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: Overdrive
Munka mellett különböző szöveges és audiovizuális tartalmakat állítunk elő, lehet blog, mikroblog, facebook, zene, film. Ezekre találsz néhány linket a B-oldal random Önök kérték generátor oldalunkon. És ha már arra jársz, kattints a "MÉG KÉREK!" gombra, és pörgess magadnak egy ízléses kívánságot! »
2009-ben B-oldal.tv néven kezdünk klipeket készíteni, majd új tapasztalatok, új szakmai kapcsolatok, új eszközök jöttek, végül mindez külön céggé formálódott. Ma FunkyMedia Kft. néven a csapat imázsfilmeket, 2-3 perces online videókat gyárt. Van szép irodánk is, meg minden. Éljen! Ha filmes csapat kell, írj e-mailt! »
A blog.hu Premium Selection a CEMP Sales House által legjobbnak tartott 60 bloggal indult. Olyan felületekkel, amelyek évek óta megbízható, minőségi tartalmat szállítanak. Ezek közé tartozik a B-oldal is, ha érdekli a CEMP ajánlata, írjon a sales@cemp.hu címre! »
Gyermekkorunk pár klasszikusával visszasírtuk az 1991-es évet, erre most villant be egy dátum, mely legalább annyira fontos. 1971. november 8-án jelent meg a Led Zeppelin egyik legnagyobb dala, a Stairway to Heaven. Ez valaki más gyermekkora, ráadásul.
A dal egyik érdekessége, hogy nem jelent meg kislemezen, míg a másik, hogy a B-oldal első cikke e dallal volt kapcsolatos. Az egyetlen dal, ahol el tudom fogadni, hogy a színpadon megjelenik egy kétnyakú gitár. 40 év. Nem gyenge.
Anélkül, hogy nagyon belemennénk, hogy ki a sehonnai wu-tang ember, ki hogy ha kell, ha nem, akkor is sampler, az iMaschine múlt havi megjelenése alkalmából szeretném a figyelmetekbe ajánlani ezt a Jeremy Ellis nevű figurát, aki nem a szépségével küzdötte magát oda, hogy tulajdonképpen továbbra se legyen ismert, de elismert legalább pillanatok alatt. Közérthető sampler-zene élőben:
Kicsit belemenve pedig: a sampler egy hangrögzítő eszköz. Igény volt már erre a 60-70-es években is, tongorabillentyűről vezérelt magnószalagok formájában oldották meg, az E-Mu használhatóbb samplereinek megérkezéséig, ezt követően pedig vállvetve az AKAI-val és a Yamahával, rengeteget tettek azért, hogy a hiphop zene ma úgy szól, ahogy. Az AKAI ráadásul használhatóságát tekintve szerintem a hangszer ketyerék ájfónja. Sőt, a sample alapú elektronikus zene váltotta a 90-es évek elején a tökéletesen szóló, makulátlan hangminőségű stúdiózenéket. A 80-as években elérte a hangrögzítés technikai csúcsát, vissza tudtuk adni, amit hallunk, erre ráment jópár zenész, és bár néhol rendkívül steril, néhány albumon nagyon durván a helyükön vannak a hangok. Miután ennél jobbat nem lehetett alkotni, ideje volt újra szétbaszni a minőséget, és mindenki kezdhetett mintázgatni az utcán, koncerten, bakelitekről, saját hangszerekről.
A Maschine a Native Instruments cég terméke. Ez egy szoftver volt sokáig, semmi több. Az NI elég sok robosztus elektronikus hangszert letett az asztalra, és azzal, hogy megjelent a Maschine hardver változata, komoly népszerűségnek indult. Az iPhone/iPad mini-verziónak szánt iMaschine egyenesen annyira menő, hogy reggel az ágyban írok vele egy bítet, vagy az autópályán hazafelé a rádióból mintázok egy számból, és mire megérkezek haza, dob is van alatta.
Ezt lehet csinálni ágyban:
Ezt fürdőkádban:
Ezt pedig vezetés közben:
Nos ezt, és a Maschine hardvert igyekszik prezentálni ez az Ellis gyerek, és ezt rendkívül hatásosan műveli. Íme a korábbi, nagyobb kontrollerhez tartozó beharangozó videó:
Spanyolország, 1944. A polgárháború ugyan már véget ért, a hegyekben azonban még tovább folynak a harcok az ellenállás és a fasiszta rezsim csapatai között, s ez utóbbiak az erdők mélyén különféle katonai álláspontokat is létrehoztak. Ezek egyikébe költözik új férjéhez, a nem túl rokonszenves, ám annál kegyetlenebb Vidal kapitányhoz (Sergi Lopez) Carmen (Ariadna Gil) kislányával (Ivana Baquero), aki koránál fogva még hisz a tündértörténetekben. A táborba érkezésük napján a házuktól nem messze Ofélia egy rejtélyes labirintust fedez fel, melynek mélyén egy faun (a római mitológiában eredetileg a termékenység istene, az erdők és főleg nyájak védelmezője a farkassal szemben, akit később a görög Pán istennel azonosítottak, s szarvakkal, kecskelábbal ábrázolták) lakik. A különös teremtmény meggyőzi a lányt arról, hogy benne született újra Moanna hercegnő, s holdtöltéig három próbát kell kiállnia ahhoz, hogy az őt megillető trónra léphessen.
Guillermo Del Torro rendező ("Mimic - A júdás faj", "Pokolfajzat") koprodukciós fantasztikus filmjének rövid leírása egy tündéri kis történetet sejtet. Legalábbis ez volt az első gondolatom, így jómagam némi gyanakvással ugyan, de ennek megfelelően ültem be a filmre. Ez a gyanakvásom abból adódott, hogy a produkció megtekintése előtt lehetőségem nyílott a zene meghallgatására (a többnyire tolódó magyarországi premiereknek "hála"), és a fenti ismertető sehogyan sem passzolt a filmzenealbum nyújtotta komor hangulattal. Már az első képsorok érdekes fordulatot sejtettek, s hamar ráébredtem, hogy itt bizony nem egy Narnia-jellegű filmről van szó: a kapitány jelleme, tettei, továbbá jó néhány jelenet igencsak arról árulkodott, hogy ez bizony nem kimondottan a gyermekek számára készült - és ezt a tényt a film korhatáros besorolása csak tovább erősítette. "A faun labirintusa" minden tekintetben kellemes csalódás volt a számomra, és így utólag kifejezetten örülök annak, hogy egy színpompás képi világgal bíró tündérmese helyett egy sötét tónusú, felnőtteknek szóló történetet kaptam.
Del Torro filmjéhez a spanyol származású Javier Navarretét szerződtette, akivel a 2001-es "Ördöggerinc"-ben már volt alkalma együtt dolgozni. A közel húszéves filmzeneszerzői múlttal rendelkező Navarrete pályafutása elején olyan személyekkel, valamint formációkkal dolgozott együtt, mint Alberto Iglesias ("Az elszánt diplomata"), vagy a Dead Can Dance, továbbá az "Ovidius Metamorphose" című latin költeményen alapuló áriagyűjtemény is az ő nevéhez fűződik, ami annak idején a híres német mezzoszoprán, Claudia Schneider előadásában volt hallható. Mivel a komponista eddig főként hazája filmtermésének score-jait jegyzi, széleskörű nemzetközi ismertséget ezidáig nem tudhatott magáénak. Ám ezen egy szempillantás alatt változtatott az a 2007-es Oscar-jelölés, amit pont "A faun labirintusa" aláfestése miatt kapott.
"A mágikus könyvek, a labirintus, a beszélő állatok és a mandragóra egy impresszionista stílusú zenére lettek lefordítva zongorával, csellóval, hárfával és kórussal kiegészülve. A film score-ja egy altató köré épül, melyet Guillermo története inspirált." - meséli a szerző. Az említett dallamsor egyébként viszonylag nehezen született meg: a rendezővel már a forgatási munkálatok legelején elkezdtek beszélni erről, ám Del Torro az első verziókat nem fogadta el, mondván, azok nem elég hatásosak. Később aztán a folyamatos próbálkozások és egyeztetések eredményeként megszületett az a zene gerincének számító dallamsor (amiről a rendező még saját kislányának véleményét is kikérte), amelynek különféle változatai, zongora-, vonós-, illetve kórusátiratai majd minden tételben jelen vannak.
A film Moanna hercegnő történetének elmesélésével indul, melyet Navarrate egy kellemes, lágyan ringatózó muzsikával, a "Long, Long Time Ago"-val támasztott alá: a Lua által dúdolt altatódallal kezdődő tételbe fokozatosan kapcsolódnak be a City of Prague Philharmonic Orchestra szekció, valamint a kórus, ami így a produkció és az album számára egyaránt gyönyörű felvezetést biztosít. A Prágában feljátszott, és Barcelonában kikevert score első néhány száma már remekül vetíti előre a filmzene stílusát, és azt, hogy mindez milyen irányba tart. Az elején ugyan még felcsendül pár varázslatot sejtető dallam ("The Labyrinth", "Rose, Dragon", "The Fairy and the Labyrinth"), ám az események előrehaladtával ezek szép lassan elmaradnak.
Del Torro az első perctől kezdve párhuzamosan mutatja be Ofélia két világát: a valóságot, melynek főszereplője véres kezű nevelőapja (kinek tettei néha túlságosan is realisztikusan vannak ábrázolva a filmben), illetve azt a mesevilágot, amelyben a próbatételek teljesítése a cél. Ez a kettősség néhány esetben a trackeken belül is elkülöníthető, amire az egyik legjobb példa a "The Moribund Tree and the Toad": míg a kapitány az ellenség nyomába ered, addig Ofélia a nagy, kiszáradt fához indul, hogy véghez vigye első feladatát. Egyúttal elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan kezdve szinte kizárólag a mély vonósokkal, valamint fúvósokkal előadott, komorsággal és keserűséggel átitatott dallamok kerülnek előtérbe, amelyek sorát olykor egy-egy olyan pergősebb tétel szakítja meg, mint például a "Guerrilleros", vagy a második próbatétel alatt felcsendülő "Not Human" vége, illetve a "Mercedes" egyes részei. Ugyan "A faun labirintusá"-ban a komponista műve végig kiválóan illeszkedik a filmhez, a kép és a zene legfontosabb kapcsát mégis a "Mercedes Lullaby" képviseli igazán, ami ahhoz a jelenethez fűződik, mikor Ofélia megkéri a ház egyik cselédlányát, a Mercedest alakító Maribel Verdút, hogy énekeljen neki egy altatót. Ő azonban csak egyet ismer, pontosabban annak dallamát, így dúdolni kezd. Ekkor mutatkozik meg a jelentősége annak a témának, amit annyi ideig csiszolgatott Navarrete. Ez az a látottakat és hallottakat ötletesen összekapcsoló jelenet, ami miatt ennek a motívumnak hatásosnak kellett lennie.
A nyitánynál említett vokalistán, Luán kívül a zongoraszólókat előadó Jaroslava Eliaasovára hárult a másik kiemelkedő fontosságú szerep, aki játékával éppúgy végigkíséri az eseményeket, mint az énekesnő, ám a legkiemelkedőbb szerep a "The Funeral" című tételben jut neki, ahol az elmúlás keserűségét kellett tükröznie. A jóval több mint egyórás játékidő az "A Princess" - "Pan's Labyrinth Lullaby" kettőssel ér véget, amelyekben Ofélia új világának reménye és a hátrahagyottak szomorúságának ötvözetét hallhatjuk egy csodaszép, ám szívszorító lezárás keretében.
Bár a filmzenealbum kicsit hosszúra sikerült - ötven perc körüli játékidő szerintem bőven elegendő lett volna ebből a komor zenei világból -, előnye, hogy a filmben felcsendülő tételek mindegyikét tartalmazza, így nem kell azon bosszankodnunk, hogy kedvenc részletünk lemaradt a kiadványról. A szétnyitható füzetecske - melynek fedőlapja a CD szitázásával ellentétben nagyon szépre sikerült - belsejében a rendező és a zeneszerző gondolataiból olvashatunk egy-egy szemelvényt, melyen kívül a Milan Records munkatársai néhány fényképpel kiegészítve a zene alapadatait is feltüntették, a kiadvány hátsó részén található tracklista pedig spanyolul és angolul egyaránt olvasható.
Annak ellenére, hogy "A faun labirintusá"-nak aláfestését olyan remek muzsikának tartom, amit szerintem sok embernek meg kellene ismernie, Oscar-jelölést nem adtam volna neki, mert 2006-ban hallhattunk ennél jóval szebb és összetettebb zenéket is. - így szólt ismertetőm első verziójának lezárása. Annak ellenére, hogy először négy tételnél tovább magam sem voltam hajlandó tovább hallgatni az albumot, mostanra rendkívül megkedveltem: az elmúlt napokban legalább tucatnyiszor végigpörgött a lemez, s már úgy vélem, Javier Navarrete munkája azon score-ok egyike, ami jogosan kapott idén jelölést.
Írta: Filmzene.net (http://filmzene.net)
Felhasználási terület: esküvői, legénybúcsú powerpoint, ballagás, esküvői bevonulózene; egyénieskedő, nem tánctanár, hanem valami jazzbalettező osztálytárs által betanított szalagavató táncok; szegény dalai láma gondolatait páracseppes vörös rózsás háttéren YouTube videóként felvonultató förmedvények, amelyekben ilyen ordenáré animált GIF-ek láthatók, mint ez a szörnyszülött itt jobbra.
A zenékben tehát közös, hogy a giccs és hatás(orv)vadászat martalékává váltak. És közös bennük az is, hogy egyébként egyenként is zseniálisak, így az emberiség bűne még nagyobb.
10. Survivor - Eye of the tiger: Ha bokszoló akarsz lenni, ez a tuti zene amivel az elődöntőkig se jutsz, vagy nem tudom, hova lehet. Tévériportokban a rákészülés pillanatait mutató vágóképek alatt hallható, például az aratóriport előtt ahogy Józsi bácsi felkel 4-kor, és köti be a gumicsizmáját (...), vagy felgyorsított (time-lapse) videók alatt, amikor mutatják, hogy milyen ügyesen kamerázták be a lakást XY huszadrangú celebnél, mielőtt megviccelték.
9. Clint Mansell, Kronos Quartet - Lux Aeterna: ez a Rekviem egy álomért soundtrackje, szépen épül fel, tehát bármilyen filmbe, tévésorozat epizódba elsüthető az utolsó 3-4 percre, amikor már-már azt hittük, minden veszve, de a hős a híd túloldalán mégis ki tud mászni a kanálisból, és száraz a frizurája.
8. Rob Dougan - Clubbed to death: a Faithless frontember Rollo ausztrál haverja (amolyan Hufnágel Szteve) elég komoly trip-hop alapvetést tett le ide, ha ezt nem ő csinálja, hanem Moby, akkor sincs semmi baj. Főleg sportfilmekhez jó, kötelező mutatni a kézpúderezést, esetleg vitorlafelhúzást, hegymászást, olyan sportokat, ahol sok kötél, karabíner, csörlő és csiga van. Esetleg hosszútávfutás, a kiállások jó esetben egybeesnek a flow-élményekkel.
7. Ennio Morricone - Chi mai: alias "A profi". Egyértelmű meleg táncosoknak, vagy RSG-s gyakorlathoz, szalagot dobálni, esetleg hullahopp karikás talajgyakorlat céljára. Vagy bármilyen olyan jelenethez, amelyben a főhös simán túlélhetné, de mégis inkább agyonlöveti magát. Mivel pont egy ilyen filmből van, Morricone valószínűleg nem ember, hanem egy isten. De le lágyuljunk meg! :)
6. 5th Element - The Diva Dance: az Inva Mulla Tchako albán énekesnő hangjából összevágott ária frappáns 1 perc körüli hossza lehetővé teszi, hogy továbbjutós "ki mit tud" produkciókat építsenek rá, főleg absztrakt tánc, valamint bűvész és pantomim kategóriában.
5. Queen - We are the campions: bárki bárhol bármit nyer. Főleg sport, és abból is az, ami komoly eredmény, VB döntő, olimpiai döntők. Refrénnél 1., 3., és 4. sor szöveg tudása, "of the world" már elharapva. Hobbi sportesemény látogatóknak (mint pl. én) nemzetközi mérkőzés esetén külön élmény, amikor berakják, mert ezt ismeri, meg azt, hogy Magyarország, Magyarország, Magyarország éjáááóó.
4. Sarah McLahlan - Angel: az Angyalok városa alapján, minden szomorú TV2-es, RTL-es rohadék videó alatt, ha meghal valakinek a macskája, vagy bárkije, akkor a Liptai/Szulák/Hajdúpéter műsorvezető vonal ezt kapja a háttérbe. Ha jó sírósra sikerül, akkor utána hetekig próbálják megismételni.
3. The Verve - Bittersweet Symphony: szigorúan az énekes rész nélkül ennek a zenének akkor kell szólnia, amikor a műsorvezető mondja, hogy "és aki továbbjut a következő adásba... annak a neve... az nem más mint... PALCSóóÓóó BORBÁLA!" vagy valami ilyesmi. Persze tudjuk, hogy ezt a számot Jagger és Keith Richards írta, eredeti előadója az Andrew Loog Oldham Orcherstra, a The Verve ennek megfelelően nem is keresett vele egy büdös fillért sem.
2. Carl Orff - O Fortuna!: a Carmina Burana nyitó- és zárótétele nálam az első helyezett. Mentségül álljon itt, hogy az első CD lemez amit megvásároltam, és kívülről tudom a 2-24. tételeket is, talán az elcsépeltség a minőséggel arányos, mégis rúgok egyet ebbe a remekműbe. Nem csak Kokó tehet róla. Felhasználási területe: tűzoltós és középkori hadiflottás/ágyús filmek trailerei, futballdöntők és szilveszteri "az év legszebb góljai" beharangozói, illetve RTL/HBO "a karácsonyi szünetben várható kasszasikerek rövid montázsa" teaser videók alá, amiben biztos, hogy látod Kevin Costnert, Batmant, Judi Denchet, valami híres színésznőt tündérnek öltözve, Audrey Hepburnt vagy Judy Garlandot, 3-4 John Woo robbantást, és egy kandallós-zoknis-ajándékozós jelenetet, amin apa házikabátban van. Megéri a tévé előtt maradni az ünnepek alatt. Mintájára annak, ahogy Kongfuz mondá, "Míg leng a lánc, meleg a deszka!", a csatorna üzenete ezzel: Ígérjük, amíg tart a beigli, mi hozzuk a filmeket!
1. Evangelos Odysseas Papathanassiou - Conquest of paradise: na igen, Vangelis belenyúlt azzal, hogy egyik nap otthonfelejtette a szintetizátorokat, és ráment a klasszikusabb filmzenére. Nem mintha nem húzott volna be már egy Oscart addig a Tűzszekerek zenéjével, szóval tudja ő, mi fán terem az arranzs, olyannyira, hogy senki nem hiszi el, hogy az Electromantica La Baletta No 2. Presser műve és nem Vangelisé. Alkalmazási terület: díjátadó, prima primissima jellegű gálaműsorok, Bongo, KENO-sorsolás. Azonban a tehetségek kioltják egymást ebben a Kovács Kati feldolgozásban. Az igazi bűnös itt a szövegíró, nem szeretném elárulni, hogy kire tippelek, az már túl méltatlan.
Ó, és az utolsó videó sarkában ott figyel az Önök kérték felirat. Azt tudjuk, hogy ez a B-oldalnak nagy kedvence :))
Aki ismer engem, az tudja, hogy hirtelen és nagyon mélyen rá tudok kattanni dolgokra. Az utóbbi időben kevés új album érdekelt igazán, talán csak pár elektronikusabb dolog tudta felkavarni nálam az állóvizet. Ez a Nadeah viszont a 2010-es A38-as Nouvelle Vague-koncert óta a szívem csücske. Őrület, mit művelt akkor a színpadon, de erről már meséltem.
Pár hónapja megtudtam, hogy Nadeah kilépett a Nouvelle Vague-ból és saját albummal fog jelentkezni. A hivatalos megjelenési időpont szeptember 19 volt, azóta vadásztam a Venus gets even című albumot.
A lemezt október közepén sikerült is megszerezni és azóta meghallgattam már vagy nyolcszor. Azt kell mondjam, kurvajó albumot hozott össze ez a néha kurvás, néha érzelmes, néha (=mindig) színpadias csaj. A lemez pont olyan lett, amilyennek vártam, amilyen maga Nadeah. Nem akar ő nagyszínpadi előadó lenni, így kifejezetten hangsúlyozva vannak az utcazenei elemek. Néha egyszerű pop, néha pedig "csak" francia sanzon, amit hallunk a lemez sokszínű dalaiban. Az albumról kislemezre kimásolt "Odile" című dalt tulajdonképpen szarrá is játszhatná a rádió, annyira slágeres, de ugyancsak fénypontjai az albumnak az An Asylum on New Years Eve, a Scary Carol című pörgősebb dalok, vagy a Song I just wrote és a Tell me című balladák.
Miután először végighallgattam a lemezt, elégedetten csettintettem, majd gondoltam magamban, "na, megnézem, hol is koncertezik ez a lány mostanában, de jó lenne, ha ide is jönne". Irány a honlap, óriási betűkkel kiírva: next show = Budapest, A38. Naptár: november 5. Ellenőrzés az A38-on oldalán, tényleg akkor és tényleg oda. Kifejezetten összetörtem, hiszen tudtam, hogy akkor - és most elkezdem sajnáltatni magam - Kínában fogok tartózkodni, egészen pontosan valahol Guilin-Yangshuo magasságában. Azaz ma, a cikk megjelenésekor ha minden igaz, tényleg ott vagyok és holnap nem leszek az A38-on.
Annyit mondok: tűnés holnap az A38-ra! Helyettem is. Nadeah-nak meg mondjátok meg, nem ő az egyetlen szerelmem.
Nem tudom, megvan-e (tudom, megvan!) a Dumb és Dumberből, amikor Jim Carrey prezentálja a világ legidegesítőbb hangját. Mindannyian tudjuk: EZ CSAK EGY FILM! Szóval ez nem lehet az, és nem lehet, hogy egy ember együltő helyében, ráadásul hangszer és azon belül is skótduda nélkül ezt produkálni tudja. Legközelebb a Jurassic Park hangeffektusainak alkotói jártak, amikor a t-rex hangját ma élő vadállatok üvöltésének elegyéből rakták össze. Ment is érte egy Oscar...
Na most a mi "brit tudósanik", Vitaly Komar, Alex Melamid és David Soldier 1996-ban felmérést végeztek, hogy melyek a legjobban utált zenék, énekhangok és szövegek, hogy száradna le a lábuk. Nekiálltak tudományosan megalkotni a legidegesítőbb zenét. Nem alibiztek: alig van disszonancia a zenében, az tényleg túl egyszerű lett volna. Vannak visszatérő elemek, van koncepció, van hangszerelés, tehát a mű még tényleg "zene", de azt hiszem, megtalálta a határokat. Egyszerűen csak vették a fáradságot, és csináltak SZART, és tudták, hogy mit kell hozzá használni:
Minden tiszteletem az övék, íme a mű. 20 perc, kérném kommentekben, hogy ki meddig bírta! Én harmadmagammal álltam neki, 8 percnél kellett szünetet tartsunk, és 17 percnél majdnem kikapcsoltam. DE NEM! Megérte végighallgatni, a végjátékban jön a rikkancs, aki felsorolja a legrohadékabb Gyűlölt szavakat, és ezután még maradt energia a szerzőkben egy kb. 1 perces "fináléra", amelyben a szereplők együtt jönnek ki a színpadra. Fel van építve a dolog.
Ugyanezek az állatok megállapították, hogy nemzetenként vajon mi lehet a legkívánatosabb és a legkevésbé kívánatos festmény, MAJD MEGFESTETTÉK! :) Ehhez képest a Wahorn és Bada Dada ipari tanulók. Az amerikai kívánatos festményen például az afro-amerikai család vonul a folyóhoz, amiben őzek ugrálnak, középen Ben Franklin áll csendben és példamutatón. Az olasz nem kívánatoson egy Dávid-szobor könyököl egy barokk-keretes Elvis Presley fotóra, és a háttérben egy power ranger van a falon. Zseniális.
Köszönöm nekik.
Drága Mama!
Ez a dal mindent kifejez, ezek a mondatok mindent elmondanak arról, hogy mit érzek Veled kapcsolatban, amióta nem vagy velünk. Emlékszem a szeretettel simogató pillantásodra, az örömre a hangodban, amikor köszöntöttél, az érintésedre, ahogy megszorítottad a kezemet.
Sosem felejtelek el, és mindig hálás leszek neked azért, amit kisgyerekkorom óta értem tettél. Nem ismerek nálad jobb embert. Nagyon hiányzol!
Azt mondja a Wikipedia a diszkóstílusról, hogy vitás kérdés, hogy mi volt az első diszkószám. Mint ahogy vitatott, hogy a metál a Kingsmen - Louie, Louie vagy a Kinks - You really got me folytatása-e, vagy hogy DJ Kool Herc, Afrika Bambaata, vagy Grandmaster Flash kisegyüttese indított-e a rapet, úgy tök elfogadott, hogy az első rock and roll szám a Bill Hailey and His Comets 1954-es verziója a Rock round the clockra, vagy Jacopo Peri Dafne című műve az első opera.
Az alábbi felajánlásokat teszi, ezek a dalok mozognak a vitában:
Morodernek szívesen adnám az elismerést, mert ő annál jóval többet is letett az asztalra, minthogy csak úgy első legyen (Flashdance, Top Gun). Azt nem árt figyelembe venni, hogy a felsorolt 6 szám közül három már 1974-es, nyilván a vitatkozók nem mind hülyék, csak a 90%-uk, a 10% épelméjű pedig azért mondja mégis ezeket, mert az 1972-es számokat egyáltalán nem találja diszkónak. Ez a Moroder szám simán lehetne Beach Boys szám, ha nem lenne benne az erős clavinet meg az a szintivakarászás.
A Soul Makossa nekem már tök diszkó, erre lehet nyomni a trapéznadrágos mozgásokat. Mámászé mámászá mámákosszá. Amúgy ez meg soul/funk break, ez meg attól diszkós, hogy van fölötte egy úriember, aki instrukciókat ad, hogy most aztán makosszázzunk de nagyon. Nálam ez amúgy nyeri a vitát.
Évszám szerint a kihívó Jerry Butler, ez valahol félúton van a bűnüldözős soul (Shaft) és a love soul (Barry White) között. A lábcinen már alakul a diszkó (tükciii-tükciii:), de még erős 2-4 van benne, és nincs ott a four to the floor alap, amit még ma 40 év elteltével is igen prosztó módon "tuc-tuc"-nak hívunk. Azt kell mondjam, az 1972-es mezőnyből a Soul Makossa a hihető.
Nézzük az 1974-es tippeket. (Úgy néz ki, 1973-ban nem történt semmi.) A Hues Corporation teljesen világos diszkó szám, ráadásul audiovizuális bizonyíték áll rendelkezésre: feszülős ruhában fekete hölgyekurak táncolnak. Annyira diszkó a klip, hogy nem kezdődhetett ezzel, világosan lejönnek az ismertetőjelek. Viszont látványos :)
George McCrae: óriási sláger! Egyúttal, ha akartok valami nagyon langyit látni, nézzétek meg a videót. Kigombolt világoskék szalagavató öltöny félmeztelenül, nagyon lassú bealtatózott mozgás, és amíg kapja a Grammyt, második lett egy Richard Pryor hasonmásversenyen is. Nagyon fontos azonosítója a páros és páratlan évtizedeknek, hogy van-e a divatdiktátorokon ÖV. Rajta nincsen. A cinek és a lábdob itt már a helyén van, ezt hívjuk mag diszkó beatnek, szóval ez már az, nemcsak a külsőségek, hanem zenei jegyek alapján is.
És végül: óóó-ho-ho-hóóóóó, kung fu panda fighting. Nem kérdés, ezt már szerintem viccnek írták oda, vagy lehet, hogy azért került a számok közé, mert még háromszor akkor sláger térben és időben (maradandóságban), mint az összes többi. Hiszen egy műfaj kialakulásakor az is lehet kérdés, hogy hány emberhez jut el, mi teszi ismertté, mi veszi rá az embereket, hogy használják a nevet, és keressenek ilyen zenéket, mi tolja fel az undergroundból a mainstreambe, kinek a hatására cserélődik le a közönsége a nagyonmenővagyok, senkimásnemhallgatilyet típusú emberről hirtelen a legszélesebb körökre. Ez tényleg az. A 74-es eresztésből mégis inkább George McCrae-t vagyok hajlandó elhinni.
Az én ítéletem: Soul Makossa. Lehet vele vitatkozni, mert nem vagyok amúgy meggyőzve, kis kutatómunkával előkerülne 1971-ből is valami, biztos vagyok benne.
Nem bírom ki, hogy a mai nap - Mindenszentek, azaz Halloween - apropóján ki ne tegyem ezt a dalt. A nóta egy fiatal, de abszolút csúcson lévő Kiskével és még Kai Hansennel készült, és hogy úgy mondjam, kellően „tökös”, hogy ma megemlékezzünk róla.
Az egy dolog, hogy már vagy 20 éve nem hallgattam meg, az meg egy másik, hogy most viszont szinte ugyanúgy tetszik, mint 1987-ben, amikor a pelyhedző állú siheder barátaimmal rongyosra hallgattuk a hamis jugoszláv Keeper I. kazettát. Hm, szép idők voltak, egy szaros kis magnó a lakótelepi beton ping-pong asztalon, amelyből suli után bömbölt a Helloween, s mi voltunk a világ urai!
A fanoknak és a kitartóbbaknak itt az eredeti verzió (ami a maga több, mint 13 percével olyan hosszú, hogy pár tököt lazán kibelezhettek, amíg meghallgatjátok), a kezdőknek pedig lent a video-edit.
A tök meg tele van vitaminokkal, karotinoidokkal, a magja pedig állítólag csodákat művel a prosztatával is. Ajánlom minden hozzám hasonló, öregedő rockernek!
Semmilyen eredeti ötletünk nincs, én már minden videót Kemuritól kapok, az ő megfogalmazásában az alábbi videó a "white trash" kifejezésnek új értelmet ad. Az amerikai kultúrában a white trash a lecsúszott fehérbőrű, iskolázatlan, elszegényedett, nem nagyvárosi réteg, gyakorlatilag a Jerry Springer show vendégköre. Az alábbi film a legkeményebb Insane Clown Posse rajongók összehordása, nagyon szépen kifestve, kivarrva. Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, akkor nagyon sok Ronald McDonaldnak öltözött gyerek egy rakáson, akiknek a szülei rokonok, és nem azért, mert összeházasodtak.
Úgy érzem, ezen a fesztiválon nincsenek civil sátrak, Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, Greenpeace, esélyegyenlőségi programok, EU...
Nem tudom, feltűnt-e, de az egész társaságból leginkább a két szemüveges résztvevőt kritizálom. 22:16-nál van a harmadik (az a lány amúgy Rafi a Torrentéből). Mert összesen 3 szemüveges van 10.000 között. Nem azért, mert olyan kurva jó a szemük (bár lehet hogy a családon belüli szaporodás bearanyozza a látásért felelős génállományt). Hanem mert ketten tudnak olvasni.
Minőségi intermezzo: 22:07-nél vannak a pall mallos lányok, a jobboldali valószínűleg debreceni, mert elég jó csaj. Figyelem: nem szólal meg, ezért bármit gondolhatunk róla, de NINCS szemüvege, tehát nem tud olvasni. Valószínűleg az ő szülei mindketten szépek voltak (hiszen testvérek). Ő még csak első generációs vérfertőzés.
A másiknak annyira csálé a csöcse, hogy még a testfestés is félrehord rajta, ilyet még a világ nem látott! Vagy a testfestő keze munkáján lehet látni, ahogy leért benne a literes sör meg a növényvédőszer: a baloldali csaj rendezői jobb mellével kezdte (B2), ott élesek a kontúrok, pontos vonalvezetés. Aztán ment B1-re, ott a grafika rendben van, csak az OFFSET van elkúrva, gyakorlatilag feljebbkalibrálta a kezét egy negyedemlőnyivel. Aztán jött a csaj, akit talán egyedül itt nem akar megdugni senki, mert ő a többségi gondolkodás szerint néz ki jól, és J1-en sikerült egy fehér csíkot húzni amolyan felvont jobb szemöldöknek. J2-t pedig már egy kisgyerekké boldogult művész festette, itt ért le a növényvédőszer vagy a pot pourri a csávó lábfejéig.
Azért amikor legközelebb látjátok Ronald McDonaldot, emlékezzetek, honnan jött. WHOOP WHOOOOOOOP! Eszem megáll.
Hét dala: Depeche Mode - In chains
Miért? Talán mert a legtöbbet kezembe vett, össze-vissza ujjlenyomatozott, majd nem megvett DVD a Depeche Mode Tour of Universe (Live in Barcelona) című koncertvideója. Be kellene ezt (is) szerezni, hiszen ki tudja, hogy kicsiDave mikor rontja el újra gyomrát. Azt hiszem, most már jöhetnének újra. Igen, tudom, hogy jöhetnének. Na, In chains.
Kicsit eltávolodunk most a filmektől és a zenéktől, mert ez az alábbi videó új irányokat nyithat azok számára, akik egy kicsit is hódolnak a fényképészeti, vagy egyéb vizuális megoldások iránt.
The 360 Project - Behind the Scenes from Zelig Sound: Composition & Sound on Vimeo.
Hát ez óriási. 1981. augusztus 22: Hajógyári-sziget. Rockfesztivál. Avagy "Egy nap rock", Sántha László és Árvay Jolán koncert-dokumentumfilmje. Többek között a bajszos Pataky, az arcfestéses KFT, Tunyó, a Skála logó teszi autentikussá ezt a kordokumentumot, melynek végén külön érdemes meghallgatni a szóbeli kommentárokat, fiatalságról, lázadásról, rockzenéről...
Ilyen volt 1981-ben egy fesztivál, amire - ha jól tudom - 50 Ft volt a belépő (hazamenős napijegy). Francia és holland tinilányokról a filmben nem esik szó, valószínűleg akkor még kevesen lófráltak errefelé abból a "fajtából"...
A filmben elhangzó dalok:
