A Foo Fighters egy turnébeharangozó kisfilmet dobott ki a netre, mellyel ismét bebizonyítják, hogy egyáltalán nem veszik komolyan magukat. Buzi kamionsofőrködés és közös zuhanyzás a Queen Body Language című dalára, azt hiszem több nem is kell, hogy ismét alátámasszam: ők a legjobb fejek!

Ha The Mars Volta-, vagy csak egyszerűen gitár-, basszusgitár buzi vagy, esetleg van szabad fél órád és szívesen hallgatnál valamit angolul, akkor bátran nézd meg a két alábbi videót.

Juan Alderete és Omar Rodriguez-Lopez bemutatja mivel bazseválnak: hogy milyen gitárok meg pedálok meg minden egyéb más van a segítségükre, hogy úgy szóljanak, ahogy szólnak. Szóval mocsok jól. Részemről ennyi, ők mindent elmondanak.

A Metallica és Lou Reed október végén megjelenő Lulu című albumának borítója alapján végleg elbizonytalanodtam: mi lesz ebből? Mondjuk legalább nem dagadt angyalkás-freskós a téma, bár a lenti kép már attól sem áll mesze. Amúgy a 10 számos lemezről 5 dal címe már napvilágot látott. A dalcímek alapján lehet elkezdeni / folytatni a képzelgést, vajon mi sül ki ebből a fura kollaborációból.

Mondtam már, hogy Lady Gaga nem az, akinek hiszed?! Ez a LÉNY nem az, akinek mutatja magát. Nagyon haragszom rá, hogy egyfolytában álarcban van, miközben hihetetlen zenei dolgokra képes. Az MTV-gálán hiába öltözött férfinek (vagy minek...), a B-oldalon mégis az a DOLOG, hogy a Howard Stern-show-ban mit tett a fülesbe. Áéáá!

Korábbi elmélkedéseim a tárgykörben:

• Lady Gaga, ahogy nem láthatod
• Lady Gaga, ahogy nem láthatod - 2. rész

Három napja nem tudom kiverni a fejemből ezt a filmet.

Már a poszt címén is sokat gondolkodtam, hiszen sokaknál kiverhette volna a biztosítékot és bevallom, én is úgy gondoltam, hogy furán festene, ha mondjuk ezt írtam volna: "Egy abortusz története". Hát, pedig ez az.

2007-ben az Európai Filmakadémia úgy döntött, hogy a "4 hónap, 3 hét, 2 nap" című román film a legjobb, sőt az Arany Pálma díját is ez az alkotás hódította el. Egy film, mely egy abortusz történetét meséli el. Irtó nyomasztó és egyben tökéletes film, mely eléri célját. Mondom, három napja...

Ritkán írok olyan filmajánló posztot, melyben csak egy film van. Ez most nem véletlen. Nem mondom, hogy mindenkinek ajánlom ezt a filmet, mindenki maga döntse el, hogy vállalja-e a megrázkódtatást.

Csak magamat okolhatom, hogy a VOLT-on Kalkbrenner Pálnak bizalmat szavaztam és ezzel kihagytam a Nouvelle Vague előadását, ugyanis igen gyenge volt a VOLT fesztiválon leadott Pali-műsor...

Vegyes érzéseim vannak már vele kapcsolatban, hiszen bár a Berlin Calling kétségkívül odabaszott, de valahogy már múló divatnak érzem Pált, aki november 10-én a Syma csarnokban lép fel azok előtt, akik - velem ellentétben - még várják őt...

A 2011-es év egyik legrosszabb pillanata eddig az volt, mikor kinyitottam a Slane Castle DVD tokját és nem volt benne a DVD. Lejátszóban? Nem, ott sincs. Azóta sem találom. (Nyilván valamelyik barátom annyira megszerette, hogy azóta is a lejátszójában csücsül. Nincs éppen pont nálad?)

A 2011-es év egyik legjobb pillanata viszont az volt, mikor megérkezett az email-es visszaigazolás arról, hogy sikeresen lefoglaltam 2 jegyet a bécsi RHCP koncertre.

Hát, ilyen év ez, ráadásul, miközben ezen sorokat írom, a Corvintetőn RHCP - lemezmegjelenési buli van, hiszen a napokban világszerte megjelenik a banda tizedik albuma, az I'm with You. Az új albumot valószínűleg a torrent oldalakról már rég megszerezhettem volna, de valahogy nem fűlt hozzá a fogam. Bevallom, picit félek tőle. Az előjelek annyira nem jók (értsd: pop), bár megígértem magamnak, hogy csak az album teljes meghallgatása után ítélkezem. De most ne az új albumon lamentáljunk...

A zenekar számos felálláson keresztül ívelő karrierjében egy dolog mindig közös volt: zenéjükben mindig ott volt az a dög, melyet sok együttes sem orvosi precizitással, sem spontán, vagy spontánnak tűnő (többszöri) próbálkozással sem ér el. Ezek a kaliforniai idióták meg nem akarnak felnőni, pózolnak, ugrálnak, grimaszolnak, megbotránkoztatnak és persze kurva jó koncerteket adnak. (Ilyen például a fent is említett 2003-as Slane Castle című kötelező darab. Nincs véletlenül nálad a DVD?)

Egy ilyen életművel rendelkező banda esetében nyilván mindenkinek megvan a saját kedvence. Én azt mondom, hogy kifejezetten Blood Sugar Sex Magik-es Chili-rajongó vagyok, hiszen minden amit addig alkottak, szerintem ott állt össze számukra és a közönség számára is. Zseniális, ritka pillanat lehetett, amit 1991-ben érezhettek és még mindig fantasztikus azokat a dalokat egymás után hallgatni, így 20 év távlatából is. (Kötelező darab: Funky Monks DVD, melyet az előbb ellenőriztem, a tokjában van.)

Aztán jöttek azok a pillanatok, melyekkel kapcsolatos emlékeik lehet már a drog homályába vesztek. A One Hot Minute - Californication - By the Way albumhármassal egyszerűen számolatlanul pörgették ki a slágereket és valószínűleg hasonló mértékben vették igénybe a drogok szolgálatát is. (Kötelező olvasmány: Anthony Kiedis önéletrajzi könyve, mely tulajdonképpen egy drogszótár is egyben.)

Van egy furcsa elméletem, miszerint, ha egy zenekar (vagy zeneszerző) legnagyobb dalait drogos befolyás alatt szerzi, az a cuccról való lejövés után nem tudja megismételni sikereit. Sajnos, ez az elv pont a Chili-nél tűnik igaznak. Én legalábbis a Stadium Arcadium albummal már nem tudtam mit kezdeni... Aztán Frusciante - aki az egyik legegyedibb gitáros eme planétán - bejelentette, másodszor is kiszállt. Remélem, jól van. Nyilván most okoskodásba is foghatnék, hogy itt a vége, ez már nem az a banda, de ezt nyilván hülyeség most kimondani. Azaz végül is kimondhatjuk: ez már nem az a banda. De a jövővel elég lesz a bécsi koncert után foglalkozni.

Hiszen bármit is hozzon ez az új album, a Red Hot Chili Peppers egy egyedi és műfajteremtő zenekar marad. Ráadásul kurva nehéz volt a legjobb tíz dal listáját összeállítani. (Közben aki megtalálja a Slane Castle DVD-met, az tudja, hol talál meg.)

TOP10 RHCP-dal EVÖR - Overdrive szerint:

1. Give it away
2. Suck My Kiss
3. Otherside
4. Coffee Shop
5. Don't forget me
6. Venice Queen
7. My Friends
8. Aeroplane
9. Blood Sugar Sex Magik
10. Around the World

TOP10 RHCP-dal EVÖR - Rálf atya szerint:

1. Soul to Squeeze
2. Can't Stop
3. Behind the Sun
4. Give It Away
5. Around the World
6. Suck My Kiss
7. Aeroplane
8. Dani California
9. The Power of Equality
10. Knock Me Down

Red Hot Chili Peppers - Californication + Soul to Squeeze HD
(Live @ The Roxy Theatre 22-08-2011)

Melyik Beatles-taggal pusziszkodnál? Azaz 2 esetben csak VOLNA, de az egy másik kérdés. Az alábbi kép egy picit segít a döntésben. (Azért lássuk be, nekik is segített a színpad, hogy nőhöz érhessenek.)

Először láttam a Keep Floyding zenekart élőben (YouTube élmény ugye nem számít), és bár csökkentett felállásúnak hirdették magukat, a vokálosokon kívül teljes volt a csapat (két gitár, billentyű, basszus, dob, fény, füst). Ott voltak tehát a zenészek - de volt ott még valami: a zene. Erősen és pontosan, értő és gyakorlott kezekből szólalt meg. A Bárka kávézó intim, aprócska helyiségében előadott program nem volt meglepetés: a plakátok a Pompeii-film és az Animals lemez teljes előadását ígérték. 

Nagyon erőteljesen, kiegyensúlyozott hangzással indult a műsor, az Echoes lendületesen beinduló részét nagyon lehetett szeretni. Ezekkel a korai darabokkal nekem azért az volt a gondom, ami eredetiben is: inkább érdekes kísérleteknek találom, semmint kész kompozícióknak. A szerkezetük jellemzően azonos: az elején felvetett gondolat erősödik, majd a csúcspont után improvizatív és zajokat is használó betétekkel lassan elhal (így együtt szerintem már inkább gyengítik egymást). Erős és izgalmas (néha vicces) témák pedig, de egy ilyen tribute-esten is volnék bátor jobban belegyalogolni az „eredetibe”. Részint azért mert maga az ős-zenekar is szívesen csatangolt improvizációs réteken, részint azért mert izgalmas lehet ha a hallgató nem ugyanazt kapja, hanem egyfajta továbbgombolyítást, amiben érződik, hogy a mostani csapat is a magáévá tette, a maga képére alakította a zenét (megjegyzem: Roger Waters is alakított például a Set The Controls… világán kicsit (In The Flesh), mikor a középrészbe egy szaxofon és gitárszóló került „csupán”). És bátrabb lennék az egész műsorrész szerkesztésében is: izgalmas lenne, ha nem ennyire az eredetiség, inkább a dalok felébresztése lenne a cél. A hosszan elnyúló (általam korainak titulált) hangkísérleti szólók vágása-rövidítése-átértemezése, a dalokba való kicsit erősebb belenyúlás érzésem szerint frissítené, izgalmasabbá tehetné a műsort, a tiszteletlenség és meg-nem-értés veszélye nélkül (pl: Voivod: Astronomy Domine, ~1989), új értéket is adva egyúttal a tribute-koncertnek.

Az első rész „koraisága” még kontrasztosabban jött ki a második rész elindultával: az Animals mindhárom hosszú darabjának minden egyes hangja aprólékosan kidolgozott, és végletesen a helyén van – a közönség láthatóan jobban fel is éledt, végig együtt dobogott minden taktussal. Ott a Bárkában is helyén volt minden: az akusztikus gitár egyszerű, de kemény ritmusvilágára és agresszivitására bátran támaszkodhattak a gitár dallamai és a billentyű szólófelhői (Dogs). Láthatólag nem egy első próbálkozást láthattunk a zenekartól – remélhetőleg nem is az utolsót. Egy-két icipici szövegtévesztés volt (Pigs on the Wing), ezt is csak azért merem szóvá tenni, mert egy ilyen célzású estén a közönség nyilván úgy érkezik, hogy maga elé dudorássza a dalokat – így nyilván felkapja a szemét kicsit ha nem pont az szólal meg.

(2009-es felvétel)

Amúgy (ha szabad fantáziálni) szívesen látnám a Pink Floyd dalokat – a mondott koraiakat is és az Animals-t is – egy jóval agresszívebb, pimaszabb előadásban. Az a „rákfenéje” az olvasatomban a zenekarnak, hogy borzasztó szép, kifinomult zene, ami mögött érezhetően átsejlik bár, de talán háttérbe szorul néha a (számomra) Waters által képviselt düh és agresszivitás. Ez az amit az akkori koncertfelvételeken erősebben hallok ('75-'80), és ez az amit a dalok szerintem sokkal erősebben és karcosabban is elviselnének. Meg a változatosság miatt is: érdekes lenne akár néha szembesülni a Pink Floyd sötét oldalával, ami a sok valódi szépség mellett a zene és a szöveg feszültségeiben azért mélyen benne van. Talán sokan túlzásnak éreznék ha példaként a 83-as Bikinit hoznám fel a kiváló zenészeivel és Nagy Feró vezetésével – ezért nem is hozom, de azt fenntartom, hogy izgatna engem egy ilyen karcosabb, keményebb világ, bátrabb, pimaszabb előadással.

Lelkesedés és lelkesedés – az Animals után nem lehetett azért még hazamenni, az estétől a Shine On You Crazy Diamond szép hosszú (és bátrabban elkalandozó szólóval díszített!) változatával búcsúzott a zenekar. 

 Forrás: http://frankzappa.blog.hu/

Mostanában kicsit elengedtem ezt a cikksorozatot, pedig továbbra is sok filmet nézek, régit, újat, klasszikust és kevésbé maradandót egyaránt. Sőt, szar filmet is láttam, amit könyörgöm ne nézzen meg senki. Pl. Erőszakos múlt.

Viszont például az alábbi 5 filmet nézzétek meg, ha még nem volt hozzájuk szerencsétek. Akár már lehetett is.

A Faun labirintusa (El Laberinto del Fauno), 2006

A fantasy klisék összeszedése közben jöttem rá, hogy nem fantasy rajongóként is van kedvenc fantasy filmem: ez az. A díjak ellenére méltánytalanul nem elismert film a polgárháborús Spanyolországról és egy kislányról, aki a fantázia világába menekül a szörnyű realitásból.

Engedj be (Lat den rätte komma in), 2008

Svéd vámpírfilm. MIVAN? Az van, hogy az utóbbi idők legjobb szórakozását nyújtotta nekem ez a film. Ne gondolj az Alkonyatra, se a többi gagyi vámpírfilm szánalmas kliséire. A film inkább szól a gyermekkor problémáiról (iskolai konfliktus, magány, unalom), mint a véres nyakharapásokról. Félmeztelen, izmos vámpír nincs benne. (Ja, és semmiképpen se az amerikai verziót nézd meg!)

Micmacs (Micmacs), 2009

Jean-Pierre Jeunet aranyos filmje Bazilról, akinek egy nagy kaliberű lövedék van a fejében egy véletlenül elejtett és elsült pisztoly miatt. Amélie LIGHT, de még így is nagyon szórakoztató. 

Acéllövedék (Full Metal Jacket), 1987

Sokszor, sok helyen említettük már ezt a filmet, most még egyszer, lassan, tagolva mondom: legjobb vietnami háborús film EVÖR. Stanley Kubrick. A film első fele talán a legtökéletesebb az egészben. Az MGM-en múltkor végignéztem angolul, úgyis jó, sőt, tulajdonképpen eredeti nyelven kötelező.

Schmidt története (About Smidt), 2002

A mogorva Jack Nicholson nagyon jól hozza a feleségét elvesztő, valamint az élet szépségeit egyre inkább nem megtaláló nyugdíjazott biztosítási ügynök figuráját. Néha vígjáték, néha szívbemarkoló dráma, illetve a kettő műfaj tökéletes elegye. Eleve Schmidt bácsi gépjárműve. :)

Augusztus 27-én nem csak egyszerűen szombat lesz, de ezen a napon jelenik meg a Zechs Marquise új lemeze, a Getting Paid.

Hogy ez így nem mond semmit? Teljesen jogos. Nem nyomja őket a Neo FM, sőt szerintem semmilyen rádióban nem lehet őket hallani, de még a Youtube se roskad össze a sok találattól.

Aki egy picit is érdeklődik, mert mondjuk eddig sok szart nem ajánlottunk, az nyugodtan hallgassa meg a lenti ízelítőt. Ha ez kis segítség, a lemez producere a The Mars Volta führer Omar Rodriguez-Lopez volt, illetve 3 tesója is szerepel a zenekarban. Tuti adott nekik vagy 15% kedvezményt a listaárból...

Neeem, nem ikertestvérek...

Mi sem mutatja jobban, hogy öregszünk, mintsem a tény, hogy gyerekkori kedvenceink, akik vagy halhatatlannak, vagy örökké fiatalnak véltünk, szép lassan itt hagynak minket - némileg jobb esetben szépen lassan megöregszenek.
Hála Istennek, most nincs okunk szomorkodni, sőt! Két fantasztikus zenész, két elképesztő tudású énekes szinte napra pontosan most tölti a hatvanat. Kikről van szó? Nos, Mr. Robert Halford pont ma ünnepel, Mr. Glenn Hughes négy nappal ezelőtt tehette ugyanezt. Mivel mindkettőjüket a legnagyobbak között tartom számon, az a minimum, hogy röviden megemlékezzek róluk (ahogy anno Simi-ről is).

Sokszor mondjuk különféle zenészekre, hogy na, ő aztán így meg úgy, mekkora hatást gyakorolt zenészek generációra vagy egy műfaj alakulására. Időnként nem túlzunk, igazunk van, máskor túl könnyen osztogatjuk az ilyen rangos elismeréseket. Most nem tudom kikerülni ezt a klisét. Mondjátok már meg, kire lehetne bátrabban azt mondani, hogy ő a legnagyobb heavy-metal énekes, mint Halfordra?!  És hány rock énekest ismerünk, aki évtizedeken át  énekel rockot, bluest, soult és funky-t annyi lélekkel a hangjában, mint Hughes (vagy hogy basszusgitáros/vokalista létére leénekelte David Coverdale-t a Purple-ben…)? A saját műfajukban nem ismerek náluk nagyobbat, jelentősebbet.
Persze, lehetne rajtuk is élcelődni, hisz az öregség már nekik sem áll olyan jól, meg amúgy is, Halford-nak a roppant egyedi hangja mellett a torok technikája is komoly lehet, ráadásul robotszerű mozgásával, kopasz fejével a legcsúnyább rockerek között is példamutató.

Ráadásul rendre annyi fémet hord magán, mintha valami kurva erős mágnes lenne beleépítve. Glenn pedig, bár a hangja mindmáig káprázatos, és szinte mindenkivel játszott már a rock világában, aki számít (érdemes utánanézni, tényleg döbbenet, Gary Moore-tól kezdve Tony Iommi-n és Ritchie Kotzen-en át a sor egészen Chad Smith-ig terjed), az utóbbi években furcsa változáson megy keresztül. Az egy dolog, hogy anorexiás modelleket megszégyenítő módon lesoványodott, de a ruhatárát és frizuráját mintha Lakatos Márk alakítaná (ő is langyosodik?), plusz kicsit elveszett az ezotéria(?) ködös útvesztőiben is.
De ne bántsuk őket! Inkább adjunk hálát, hogy ennyi év után még itt vannak, dolgoznak, járják a világot, hogy minket, sokszor fanyalgó, elkényeztetett rajongókat szórakoztassanak. Mindezt egyetlen nagyon egyszerű okból:a ZENE az életük.

Lehetetlen vállalkozás lenne megpróbálni felölelni a munkásságukat, s mindenből megmutatni egy kicsit (főleg Hughes-tól, mert annyira szerteágazó, amit csinál), úgyhogy ezzel nem is próbálkozom meg. Ehelyett álljon itt egy dal a Priest-től abból az időből, amikor én beléjük szerettem, Hughes-tól meg egy aránylag friss, méregerős nóta.

Judas Priest - Diamond and Rust
Glenn Hughes - Soul Mover 

Nem gyenge kisfilm, melyet a Filmbuzi oldalon találtam. Ajánlom. A kisfilmet és az oldalt is.