Miért jó a Veszprémi Utcazene Fesztivál?

• Ha pénteken, korai órákban mész le (vagy korábban...), akkor egy Balatonnal összekötött mininyaralásnak is álcázhatod
• Kevés a színpad, így csökken a nyomás, hogy mit nem látsz, mert "egy időben van" valami más érdekes koncerttel
• Pont elegen vannak, nincs tömeg
• Nincs sár :)
• Kurvajó a veszprémi kollégium
• A PASO-n nevelkedett újszülöttek is kaphatnak egy kis igazi ska zenét
• Láthatsz olyan örömzenészeket, világzenében utazókat, melyeket máshol nem, vagy máshol picit drágábban... 
• Az Örs vezér téri indiánok azért nincsenek ott

Tavaly a The Beast zenekar emlékét hoztam magammal, idén a péntek-szombati veszprémi razziámból pedig a következő előadókat emelném ki: Desorden Público, Los de Abajo, Tape Five, Roy Paci & Arestuska. Aki ott volt, ott volt, ezek nem azok a zenék, melyeket a stúdiófelvétel visszaad... 

Mivel nem mi vagyunk az MTI, így ha nem is elsőként, de bemutatjuk az RHCP új dalát, melynek címe: The Adventures of Rain Dance Maggie.

Első hallásra nekem túlságosan populáris, már-már azt is mondanám, hogy unalmas és az is idegesít kicsit, hogy teljesen alkalmas a rádiókban való folyamatos játszáshoz. Egy RHCP-dal esetében ez nálam szitokszó. Értitek, mit akarok mondani? Valahogy hiányzik az a dög a dalból, ami miatt sokan már-már pironkodnak.

Volt egyszer egy "na, te mit vársz az új Chili-albumtól" beszélgetés köztem és Rálf atya között és még mindig tartom a véleményem: egyeseknek nem szabad abbahagyniuk a kábítószerezést! Persze, nem egy Blood Sugar Sex Magik 2-t várok az új albumtól, de azért valahogy több vadságot, őrületet, arcot leharapó basszust, több meglepő váltást és egy kicsit több horzsolást kérnék. Lelki és testi értelemben is :)

A kolompot mondjuk egyáltalán nem értem. Az egész dalból csak erre emlékszem. Ennek ellenére a bécsi koncertre megvan a jegy és természetesen az egész albumot egységében kell majd megítélni. Szóval ez csak egy vélemény volt, egy öreg (rajongó) fasztól! 

21-én csütörtökön mindenkinek ott a helye a hajón (A38), aki egy kicsit is lájkolja a postrock vonalat és bármit ami közel áll hozzá.

Tiszteletét teszik nálunk (ismét) a műfaj méltán kultikus "öregjei", a Mono egyenesen Japánból. Előttük pedig az amcsi Red Sparowes csinál némi zenét, zajt.

Mindkét zenekar nem mindennapi zenei élményt garantál azoknak, akik egy kicsit is nyitottak a kísérletezős, nem szokványos zenei felfogásra.

Akiknek a lenti két videó nem elég kedvcsinálónak (elrettentésnek), annak álljanak itt a Red Sparowes 2006-os lemezének, a Every Red Heart Shines Toward the Red Sun albumnak a szám címei. Ahhoz képest, hogy egy hangot nem énekelnek a lemezen, elég direktek a dalok címei:

1."The Great Leap Forward Poured Down Upon Us One Day Like a Mighty Storm, Suddenly and Furiously Blinding Our Senses." 
 
2."We Stood Transfixed in Blank Devotion as Our Leader Spoke to Us, Looking Down on Our Mute Faces with a Great, Raging, and Unseeing Eye." 
 
3."Like the Howling Glory of the Darkest Winds, This Voice Was Thunderous and the Words Holy, Tangling Their Way Around Our Hearts and Clutching Our Innocent Awe." 
 
4."A Message of Avarice Rained Down Upon Us and Carried Us Away into False Dreams of Endless Riches."

5."Annihilate the Sparrow, That Stealer of Seed, and Our Harvests Will Abound; We Will Watch Our Wealth Flood In."" 
 
6."And by Our Own Hand Did Every Last Bird Lie Silent in Their Puddles, the Air Barren of Song as the Clouds Drifted Away. For Killing Their Greatest Enemy, the Locusts Noisily Thanked Us and Turned Their Jaws Toward Our Crops, Swallowing Our Greed Whole." 
 
7."Millions Starved and We Became Skinnier and Skinnier, While Our Leaders Became Fatter and Fatter." 
 
8."Finally, as That Blazing Sun Shone Down Upon Us, Did We Know That True Enemy Was the Voice of Blind Idolatry; and Only Then Did We Begin to Think for Ourselves." 
 
Mi szóltunk, később nem megbánni!!!
 

Adott Kozma Orsi (Jazz+Az, Eat Me!, Kozma Orsi Quartet) és adott a Nine Inch Nails. Mielőtt legyintene valaki, hogy áhh, nincs kapcsolódási pont, szólok, hogy van!

Orsi nagy rajongója Reznornak és a zenekarnak, Szakos Krisztiánnal egy MÜPA-s koncertre elkészítette a The Great Destroyer feldolgozását, majd a sikerre való tekintettel egy studio verzió is készült.

Aki a részletekre is kíváncsi, itt talál egy interjút a témában, a dalt pedig itt hallgathatja meg:

The great destroyer NIN cover by Orsi Kozma

Egy ideje nem raktam ki rövidfilmet, de Bodzsár Márk 2009-es műve óriási!!! Nem különben a főszereplő, Rába Roland (többek között Köntörfalak).

Levegőt venni (2009) from drumlin on Vimeo.

Meggyőződésem, melyet a mostani példám is alátámaszt, hogy a zenészek hiába dugják ezrével a nőket (illetve a férfiakat…) további önkielégítési eszközökre van szükségük. Ilyen például a korábban számos alkalommal bemutatott cin- és tamrengeteg (lásd: Terry Bozzio), illetve a kettő-, vagy többnyakú gitár.

Utóbbit én csak egyszerűen Ritchiesamboráskodásnak hívom. A lenti videó alapján úgy tűnik, Steve Vai-t is frusztrálja az élet, két nyakkal sem érte be, szükségét érezte, hogy három nyakon csúsztassa ujjait. Nem menő.

Bázz, nem tudtam, ez hogy létezik. Mivel nem voltam ott a Portishead BS koncertjén, elkezdtem nézegetni a live felvételeiket, majd eljutottam a Massive Attack nagy klasszikusához, illetve annak élő interpretációihoz.

Aztán egyszer csak a „related videos” között ott termett Tina Turner feldolgozása. Ezek szerint az öreglányt elkapta anno a gépszíj és feldolgozta az Unfinished Sympathy-t. Hümm, szerintem nem is rossz.

Kenesei hétvége után, csak vasárnapra (csak a Thievery Corporation kedvéért) sikerült kilátogatni a Getta Dávid - hívők által aznap totális offenzívával birtokolt igen drágán elkerített földdarabra.
Célunk az volt, hogy a lehetőségekhez mérten megpróbáljunk jól kijönni az egy napos instant fesztiválsokkból, lehetőleg megtekintve a következő programokat: TB Gon, Boca 45, Thievery Corporation, aztán ízlés szerint menekülés előtt még amit érünk (Brains, Wondawulf betekintés), hogy a tömeges sztrádázást lehetőség szerint megelőzzük. Utóbb kiderült, hogy ez mindenképpen elkerülhetetlen volt, de legalább azt szeretném hinni, hogy időben indultunk.
Nagyon pontos kezdési időpontok voltak, így TB szettje már ment, amikor beregisztráltunk a vízparti lounge-ba. Kellemes chill zenékből időnként bemozdultunk az egyeseket már táncra ingerlő vonalba (40 fokban ez nem érintett engem), jó volt minden, kivéve a szomszédos hangfalak pusztító áthallása. Sajnos itt voltak a leginkább elszánt hangmérnökök; ki volt téve egy dB-mérő, ami nem mehetett 100 fölé és pont...

Átkísértem egy elszánt Vad Fruttik rajongó (nem) ismerőst a délutáni nagyszínpadhoz, ami elég siralmas látvány volt. Nyilván nem a BS törzsközönségének szóltak a dalok és magam sem éreztem, hogy a turnéjukat követve mostantól szabit veszek ki minden koncertjükre, de a maroknyi rajongónak (?) becsülettel eljátszották a slágereiket (még én is ismertem kategória via MR2) illetve a végén nagyon korrektül elmondták - mielőtt lementek ráadás nélkül - amit magam is éreztem a helyszínnel kapcsolatban, de köszönik a bíztatást az erősen napsütötte néhányaknak és sziasztok. Még a két szám közötti angol konferálást is szinte megbocsájtottam ezért az őszinteségi rohamért. :)
Visszatértünk a kiinduló lounge-ba, ahol éppen kezdett Boca 45. A bristoli arc nagyon szimpatikus volt első perctől kezdve és olyan partit kerekített a még magasan járó nap alatt, hogy egyre többen lettek és táncoltak vigyorogva az emberek, miközben érezhetően megugrott a rendelt italok száma is (konkrétan pálinkáztatták időnként baráti alapon). A szett nagyjából tökéletes volt az adott helyen és időben. Az elmúlt nagyjából 15 évből válogatott csakúgy, mint az azt megelőző 40-ből (!), persze az igazán régi dalok funk köntöst és modern társbérlőket kaptak. Csak mutatóba néhány az elhangzottakból, nyilván nem jegyzeteltem: DJ Shadow: Organ Donor, Marvin Gaye w Tammi Terrell: Ain't no mountain high enough, időnként klasszik hip-hop vs reggae: Jstar: No diggedy, a végén dubstep (!), aztán kiúszott az egész egy laza My Doorbell-be a White Stripestól. Valami fenomenális volt, ráadásul hihetetlenül élvezte is a bulit; időnként komolyabb scratchelés ment, meg szövegelés, mutogatás, sűrű elnézések a hangerő miatt :)

Kissé késve sikerült csak megérkezni a TC-re, már javában ment a koncert. A keverőig sem álltak a korán érkezők, erőfeszítés nélkül be lehetett furakodni nagyjából a színpadtól 3 méterre a vízfújatók elé, így még elolvadni sem kellett. Kellett nekik némi ráhangolódás, meg nyilván nem ilyen mérsékelt érdeklődéshez vannak szokva, mint amivel itt szembesültek, de idővel iszonyatosan belejöttek; tipikusan az a koncert volt, ahol eljut az ember a beleélős bólogatás szintjétől a számok végén sikítva-fütyülve követelőző, táncolós állapotig. Itt sokkal kellemetlenebb nem tudni, hogy pontosan hogy volt a tracklist, de nem szeretnék emlékből csúnyán mellélőni, így csak a biztos pontok: első komoly beindulás (nekem): Illumination, a gitáros szépen leült szitározni (nem utoljára), iszonyatosan döngöltek a mélyek (közel álltam, igaz) és elkezdődött valami, amit szerintem a zenészek is érezhettek, mert innen tényleg komoly íve volt a koncertnek. Volt Amerimaca, Heart's a lonely hunter, amiben David Byrne úgy táncol a színpadon, mintha tizenéves lenne valami kubai DnB partin, aztán letérdel, ledől hátra a lábaira (jógázik?), a végén veszettül körbefutja a színpadot úgy, hogy ütemre pont visszaér, hogy énekelhessen (mennyi idős ez a fickó?)... Rémlik a Numbers Game, az utolsó szám pedig a Warning Shots volt, amit eddig sosem tekintettem alap számnak, de amit itt csináltak vele, az valami fenomenális volt; ugráltak a színpadon, izzították a közönséget is (vették a lapot), aztán jött a gitárszóló, ami egészen elképesztő volt (nekem az eredetiben nagyjából fel sem tűnt) de nyilván akkor már elkerülhetetlen volt a ráadás. Ide vártam volna Resolution-t és lévén 2 énekesnővel és összesen 4 énekessel voltak, szerintem kifért volna, de valószínűleg nem akarták elvágni a partihangulatot :) Megjelent néhány (4-5) táncoslány is a végére, akiket vélhetően akkor választottak ki gyorsan a közönségből - biztosan megirigyelték Mikát, mert mintha nála lett volna ez utoljára.

Az egyik legjobb koncert volt, amin voltam valaha, nagyon elkapták annak a tényleg nem nagyon sok embernek a hangulatát (vagy erőltették rá a sajátjukat...). Nagyon értették a dolgukat és igazi örömzenélés ment mindenki részéről, meg volt, aki puszta jelenlétével emelte a színpadkép minőségét: basszusgitárral hajdobálós körbefutás, törökülésben szitározás, a Müller Péter hajú szaxofonos, meg persze a raszta énekesek és David Byrne az egyetlen számában, pfff. Hatalmas élmény volt ott lenni. Levezetésképpen belenéztünk a Brains szokásos programjába, ami hozta a szintet, aztán némi dubstep döngöléssel felvérteztük magunkat a Getta-tömegen való átvágáshoz, hogy elmenekülhessünk. Ha nem vasárnapról lett volna szó, akkor bőven lehetett volna még az estében, de a Thievery Corporation és Dávid G. hívők gyors cseréje a nagyszínpad előtt szürreális élmény volt azért. Ha a közelünkbe bárhova jönnek a washingtoni arcok, én ott leszek.

A nyugalom megzavarása érdekében bemutatjuk az ausztropop műfaj nyolcvanas évekbeli nemzetközi sztárjának méltatlanul kevéssé ismert számát. Kisipari felvételek, abszolút mélypont a basszusgitárral való evezés - egy laza pénzeső közepette.

Hogy meglegyen az eklektikus összkép, muszáj végignézni. A német nyelven való zeneipari érvényesülés mintapéldánya. Kár, hogy nem próbált az eredeti nevén (Johann Hans Hölzel) karriert csinálni, mondjuk az ő esetében (is) kifejezetten indokolt volt a művésznév keresése... Fogyasszátok élvezettel. 

Nagy várakozással kezdtem el nézni az Ayrton Senna-ról készült filmet, bár egy kicsit tartottam is tőle, hiszen azért csak egy majdnem 3 órás dokumentumfilmről van szó. Nos, két részletben, de mindenféle csalás és tekerés nélkül megnéztem és azt kell, hogy mondjam, figyelmemet teljesen lekötötte, még tovább is tudtam volna nézni…

A film a valaha élt legnagyobb F1 versenyzőről szól és bár lehet, sokan most elkezdenek vitatkozni velem, közben saját kedvencüket ordítják artikulálatlanul, de én a VERSENYZŐ szót akarom kidomborítani. Innentől pedig nincs, azaz nem lehet vita. Megmondom őszintén, nem vagyok egy nagy F1 rajongó, sőt, manapság csak néha (és teljesesen véletlenül) kapcsolok oda a közvetítésekre. Ez a film azonban kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet, hiszen az F1 egyik legérdekesebb időszakáról szól, amikor számos legendás pilóta volt pályafutásának hasonló szakaszában. Ahogy a filmben el is hangzik: „az autók pedig száguldó cigarettás dobozokra hasonlítottak”...

A filmben csodás korabeli felvételeket láthatunk, melyek közül kiemelendő:

• Senna töretlen száguldása 1984-ben Monaco-ban, ahol az eső miatt leintik a versenyt (ekkor Senna Toleman-je már a 2. volt és 4 másodperccel volt gyorsabb körönként az élen járó Prostnál…)
• Senna és Prost kapcsolatának evolúciója
• Senna és Prost két ütközése, uh (1989 és 1990, mindkettő Japán Nagydíj)
• A ki tudja honnan megszerzett videók a pilóták verseny előtti egyeztetéseiről (Senna kivonulása a teremből!!!)
• A brazil emberek szeretetének bemutatása (kontraszt a szegénység és a büszkeség között)
• Senna és Prost utoljára együtt a dobogón…
• Feszültség Imola-ban (nagyon rossz érzés ezeket a képeket nézni…)

Visszatérve a 3 órás hosszúságra. A film (egyik) erénye, hogy nem bulvárosodik el, boldog-boldogtalan nem meséli el, hogy „mennyire nagy barátja volt Senna-nak”, meg hogy „milyen közel állt hozzá”. Azt gondolom, a film egyetlen hibájaként csak azt tudom feljegyezni, hogy a 3 óra ellenére "csak" pár ember nyilatkozik, végig az ő véleményüket halljuk Senna pályafutásának egyes szakaszairól. Alain Prost végig nagyszerű és nagyon érdekes, ahogy fogalmaz, de talán más pilóták véleménye (Piquet, Mansell, vagy közeli barátja, Berger, vagy akár a Senna-t követő új generáció) is érdekes lehetetett volna. A filmből a közepén tulajdonképpen egy "Senna és Prost" dráma vált, persze, nem mondom, hogy nem csüngtem minden egyes kiejtett mondaton és képsoron, mely kapcsolatukat bemutatta... 

A film vége nagyon meghatóra sikerült, az utolsó képkockák nagyon erősek, mikor Senna-t és a hozzá közel állókat láthatjuk, természetesen a boldog pillanatokban és szomorúságban. Szívszorító látvány nézni ezeket a kontrasztos képsorokat és megtudni, hogy Imola-ban volt nála egy osztrák zászló az autóban, melyet az időmérő edzésen elhunyt Ratzenberger emlékére akart lobogtatni a dobogón... E ponton emelném ki a film aláfestő zenéjét, mely végig nagyon hatásosan vezeti fel a drámát.

Azt gondolom, a film méltó ehhez a csodálatos sportolóhoz, mondom ezt én, aki nem szerelmese az autósportoknak. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a sportot és szereti a különc hősöket, akik nem érik be középszerű teljesítménnyel. Senna egy igazi versenyző volt, szenvedélye volt a sportág, de nem érte be azzal, ha egyszerűen „csak” gyors volt. Lehetett vele bármilyen képességű autó, ő csak a „leggyorsabb” címmel érte be. Senna 34 évet élt, szemünkben sosem öregedett meg és talán még a nem Senna-rajongók is bevallják, valóban ő volt a "leggyorsabb".

Remélem, megtalálta boldogságát és nyughatatlansága végleg lecsillapodott. RIP! 

Rövidfilm, mely Syd Barrett LSD hatása alatt átélt kis kirándulását mutatja be és megörökíti az első lemezszerződés utáni perceket is. Hazai tájakon és a profivá válás útján. Cambridgeshire, Góg és Magóg dombja, London, Abbey Road, EMI.

Azok a gombák - kis túlzással - a kultúrtörténet mérföldkövei. A film hangulata nem az a könnyen emészthető fajta. A zene ami alatta szól szerintem kinyomozhatatlanul - mi az? A képi világgal szorosan együttműködve sarkall a szintetikus anyagok nem kipróbálására. A történet végét ismerve mindenképp. Vitatott, hogy Syd milyen mentális betegségben szenvedett és, hogy egyáltalán ez egy körülhatárolható betegség lett volna. A tünetek alapján skizofrén, vagy bipoláris lehetett és a kábítószerhasználat az összomlást meggyorsíthatta. Nővére szerint az utolsó huszonöt évében semmilyen gyógyszeres, vagy más konkrét kezelést nem kapott. Szerinte egyfajta önzőség vezérelte a külvilág teljes kizárása felé. Egyszerűen nem volt hajlandó eleget tenni a vele szemben támasztott elvárásoknak.

IMDB szerint az alábbi kisfilmet egy Nigel Gordon nevű kezdő filmes követte el, aki '82-ben csinált egy filmet a Rainbowról. 

Írta: floydian

Az alábbi videó alapján úgy tűnik, hogy Mike Mangini megtanulta a leckét...

A banda szokás szerint nyár elején beindította a rakátákat, viszont a korábbi turnékkal ellentétben nem rögvest az út elején érkeznek hozzánk, hiszen "csak" augusztus 4-én, a FEZEN-re érkezve teszik tiszteletüket. Basszus, pont Milánóban vagyok, de most nézem, ők már elhagyták Olaszországot... (Az alábbi videók amúgy Zürichben készültek. Elég pici klubnak tűnik a helyszín... Egyébként 13 dalt játszottak.)

Az ing a legfontosabb helyeken begombolva, kézipoggyász megvan, innivaló az útra kézközelben, minden másra ott a MasterCard és a bajszos sofőrök.