Új nevek bejelentve: Mika, DJ Krush (!!), Guetta már megint és Snoop Dogg. Hoppá. Utóbbi azért meglep.

Bár állítólag már három új RHCP-dal készült el, mégsem az a hír. Hanem az, miszerint Flea (jótékonysági célból) lefutotta a Los-Angeles-i maratont! Sajnos az alábbi képen nem látszik, hogy mindezt lila hajjal, azonban piszke lába és spanja (segítek: Edward Norton, valami színész) megér egy misét.

64 éves korában elhunyt Loleatta Holloway, a 70-es évek egyik diszkódívája, sőt, mindjárt kettő, mert ő a női "Öblös" megtestesítője. Az 1980-as Love Sensation elég messzire jutott a slágerlistákon, amit Dan Hartman írt neki, cserébe az 1979-es vokálozásért a Re-light my fire című klasszikusban (amit lehet, hogy a generációnk a Take That révén ismer jobban). (Marcus Miller rajongóknak: nem tévesztendő össze Lalah Hathaway R&B/soul/jazz énekesnővel.)

Az érdekes a hangjában (és ide sorolható még Jocely Brown is), hogy a 90-es évek második felében komplett house iparág épült a hangmintáira (ha bárhol hallod ismétlődni, hogy "you got to have hope... in your soul", az ő), vagy a hangjának utánzására, amire az Ishkur's Guide to Electronic Music csak úgy hivatkozik mint "Diva House" (49ers, Black Box, Ministers De La Funk). Kérdéses, hogy volt-e szükség erre az irányzatra, vagy nem, és mennyire számít mai füllel esztétikusnak, de az elektronikus zene történetében a techoból ez a diva house képezte az átmenetet az Eurodancebe, ami aztán már biztos, hogy nem esztétikus, viszont sokunk ezek nélkül nem tudna visszaemlékezni a 90-es évek második felére, és ezért is állítottunk több emlékművet a műfajnak a B-oldalon. És ezt a békát le kellett nyelni, ha a soulful house-ig el akartunk jutni, ami viszont már esztétikai szempontból is tökoké.

Muszáj megjegyeznem, és ezzel nem tudom, hogy elindítom, vagy megállítom a pletykát, de Loleatta NEM magyar, bármennyire szuggesztív a nevében a Holló, nem Hollókőről származik. Maximum annyira, hogy a világörökségnek ő is része.

Loleatta Holloway 2011. március 21-én kómába esett és röviddel utána meghalt. Kevés ilyen kort megért embert tudunk hirtelen fejből előrántani az elektronikus zenei palettáról, akik nemrég még aktív hozzájárulók voltak a szórakozásunkhoz. Búcsúzóul álljon itt egy dancefloor klassziker, Marky Marktól és őrült csapatától, ebben is Loleatta Holloway hallható. RIP, szpekt. 

Ilyenkor mi van? A Rammstein szexdobozán persze nem tesz túl, ettől függetlenül mindenképp véleményezést érdemel a Gene Simmons-óvszer. A többire ott a MasterCard.

Úgy tűnik, Roger Waters pályafutása tényleges lezárására készül...

Márciusban a kvázi búcsúturnénak is felfogható The Wall turné már Európába ér, míg áprilisban megjelenik a szólólemezek limitált box set-je. Mivel más újdonságról nem tudunk, hát, úgy tűnik, ennyi volt. Mondjuk a The Dark Side of The Moon szólóturné DVD-vel még adós vagy barátocskám, plusz a hírek szerint az idei turné O2 koncertjeiből is készül egy DVD. Szóval akkor van vége, mikor én mondom.

Tartalom:

The Pros and Cons of Hitchhiking (1984) CD
Radio K.A.O.S. (1987) CD
Amused To Death (1992) CD
In The Flesh - Live (2000) 2CD/DVD
Ca Ira (2005) 2CD

Az alábbi mashup alapján azt kell mondanom, a Beatles segítségével még Shaggy is hallgatható lett.

Legalábbis erre a pár percre. (A magyarázatot pedig lehet keresni a "Slágerek 4 akkordból" című régi cikkünkben...)

B-oldal: Kérlek, mutasd be a Filmzene.net oldalt!

Bíró Zsolt: A szerkesztők egy filmzenés topikban ismerkedtek meg egymással, lassan egy évtizede, és miután a zenecserélgetések apropóján létrejövő személyes találkozókon kiderült, hogy nincs köztünk gyakorló pszichopata (bár ez egyes kedvenc zenéink alapján azért könnyen támadható lenne...), onnantól kezdve össze is rázódtunk. Aztán egyszer csak jött az ötlet, hogy hátha nem csupán bennünket érdekel a téma, így 2004-ben elindítottuk a Filmzene.net-et. Elsősorban azért, hogy legyen egy magyar nyelvű oldal is, amely a műfajjal foglalkozik, de egyúttal a téma hazai mellőzöttségén is szerettünk volna változtatni, hiszen egy-egy filmkritikában elvétve esik szó a zenéről, pedig egy fontos, ráadásul nem is kifejezetten észrevehetetlen alkotóelemről beszélünk. Mostanra már rengeteg film zenéjét elemeztük hosszabb-rövidebb formában, és a lista csak nő, ahogy a komponistákkal készített interjúink száma is – minden csak a szabadidőnkön múlik. Ebből meg persze egy dolgozó embernek kevés van, ami alól mi sem vagyunk kivételek, de ha a frissülések gyakorisága kicsit alább is hagy olykor, szerencsére nem látjuk még a végét: amíg kedvünk van, csináljuk. Még kétszáz albumkritika hiányzik ahhoz, hogy elérjük az ezret, de nincsenek kétségeim afelől, hogy eljutunk odáig.

B-oldal: Se nem film, se nem zene, hanem filmzene. Honnan a filmzenék iránti nagy szeretet?

Bíró Zsolt: Fokozatosan alakult ki. Először – sokakhoz hasonlóan – én is összemostam a filmzene és a betétdal fogalmát, bár azzal tisztában voltam, amivel vicces módon még ma sem mindenki, hogy ha egy film betétdallal indul, akkor kicsi az esélye, hogy azt pont a főcímben épp kiírásra kerülő komponista szerezte (megfordítva pedig az sem igaz, hogy az Aerosmith írta az Armageddon, az AC/DC meg a Vasember zenéjét, mert ilyen véleményt is olvastam már). Egyszer csak feltűnt, hogy a Ponyvaregényben egész jó zenék szólnak. Később azt észleltem, hogy hoppá, sok más film zenéjében viszont egyenesen nincs is ének! Miután pedig A rettenthetetlent megnéztem, rájöttem, hogy ezentúl talán érdemes lesz jobban odafigyelni. Utána már a szerzőkre mentem rá: amelyik score-ra felfigyeltem, annak komponistájától igyekeztem minden mást is meghallgatni, és az így megismert albumok száma rohamosan emelkedett.

B-oldal: Ha egy kicsit szakmázni kéne, hogyan írnád le azt, mitől jó egy filmzene?

Bíró Zsolt: Ma már háttérbe szorultak azok, akik értetlenül néznek, amikor valakitől azt hallják, hogy a filmzenéket szereti. Őket soha nem is értettem, hiszen ha egyszer Beethovent is meghallgat az ember, akkor egy ugyanazon hangszerekre, csak éppen képsorok alá írt, gyakorta könnyebben befogadható, populárisabb művet miért ne lehetne önmagában is kedvelni? És talán nem tabudöntögetés, ha azt mondom, hogy egy John Williamst – nyilván az eltérő évszázadok különbözőségének figyelembevételével) nyugodtan össze lehet vetni Beethovennel, és nem lesz méltatlan a párhuzam utóbbi kedvelőinek szemszögéből.
Egyes vélekedések szerint a jó filmzenét észre sem veszi az ember, annyira beilleszkedik. Ezeket szerintem jellegtelen zenéknek hívjuk. Ugyanis sokaknak sikerült már megtalálni azt az egyensúlyt, amikor az aláfestés pluszt ad a mozihoz, nem pedig rátelepszik vagy észre sem venni. A könnyebbik út olyan akciófilmzenét írni, aminél csak azt észleled, hogy valamit ugyan játszik a zenekar, meg egészen dinamikus, de mégsem tartod érdemesnek arra, hogy külön is meghallgasd. Ugyanakkor lehet olyat is komponálni, mint amit például John Powell művelt a Bourne-moziknál, amikor kifejezetten felfigyelsz a zenére, de mégsem azt érzed, hogy előtérbe tolakszik, hanem azt, hogy az adott jelenet izgalmára, esetleg drámaiságára erősít rá – utána pedig beszerzed az albumot, és úgy sem találod rossznak. Mivel én nemcsak az adott film alatt találkozom az aláfestéssel, hanem külön is meghallgatom, számomra tehát ott kezdődik az igazán jó filmzene, amikor a mű önmagában is élményt ad, de akár még a mozi ismerete nélkül is képes hatást kifejteni. Mindenesetre hozzáteszem, hogy egy hivatalos zenekritikus ezt az erősen szubjektív álláspontot jogosan szedhetné ízekre.

Azt meg semmiféleképpen nem szabad elfelejteni, hogy a score-ok azért elsősorban mégiscsak képsorok alá születtek, tehát attól még nem feltétlenül lesz rossz egy filmzene, mert önmagában iszonyatos, ha egyszer a mozi ilyet igényelt, és alatta helyt is áll. Én egyébként ezt rendszeresen elfelejtem... Örülni szoktam annak, ha a mozgóképek instrumentális zenéire sokan felfigyelnek. Piros pont jár egy score-nak, ha a „civil” nézők is érdekesnek találják, mert talán minden filmzenerajongónál úgy indult a folyamat, hogy egyet hallott (ami tetszett neki), kettő lett belőle, és így tovább, a tábor pedig újabb fanokkal gyarapodik. Az elmúlt évből például a Tron: Örökség, az Így neveld a sárkányodat és az Eredet adott olyan élményt sokaknak, ami hatására szinte nincs néző, aki szó nélkül elment volna az aláfestés mellett – nagy részük persze pozitív értelemben. Egyik esetben sem érhette túlzottan az a vád a szerzőket, hogy művük sok, netán rátelepedtek a filmekre, sőt, a Tron: Örökség lényegesen kevesebb lett volna a Daft Punk nélkül.

B-oldal: Ha most kéne egy TOP5 filmzene album EVÖR listát mondanod, mely albumokat mondanád és miért?

Bíró Zsolt: Minden idők legnagyobb filmzenéi közt nálam az abszolút favorit Az őrület határán (The Thin Red Line), Hans Zimmertől. Ez talán a világ legráérősebb filmzenéje, a szűk egyórányi mű mégsem lesz unalmas egy pillanatra sem, egy mesterien felépített rekviem, katartikus pillanatokkal. Zimmertől még a Gladiátor kerül be harmadiknak a listába (bár már az Eredet is követelőzik), amit ugye mindenki ismer, így a választás különösebb magyarázatra nem szorul. Plusz érdeme, hogy behozta az addig „csak” a Dead Can Dance tagjaként ismert Lisa Gerrardot is a filmzenevilágba.
Howard Shore és a laza csúsztatással egyetlen hosszú mozinak vett A Gyűrűk Ura-trilógia második helyezését sem kell hosszan megindokolnom. Mivel a komponista korábbi, húzósabb (leginkább David Fincher és David Cronenberg munkáihoz megszülető) zenéit is nagyon kedvelem, kifejezetten öröm volt számomra, hogy kitörhetett szokásos környezetéből, ráadásul a korábbi stílust finoman beépíthette a trilógia világába. Sajnálom, hogy Fincher mellől valószínűleg végleg eltűnt, de legalább a Cronenberg-vonal megmaradt. A következő James Newton Howardtól A falu (The Village), amelyben a szólóhegedű sajátosan bensőséges hangulattal látta el a filmet. Az biztos, hogy ha az M. Night Shyamalan-produkciók minőségének lefelé ívelése nem szűnik meg, házi zeneszerzője munkájával továbbra sem lesz gond – ez még Az utolsó léghajlítóra is igaz. És végül Clint Manselltől A forrást (The Fountain) említeném még meg, aki a Kronos Quartet és a Mogwai segítségével komoran, de egészen egyedien és eredeti módon közelítette meg a műfajt.

B-oldal: Melyek azon kedvenc filmjeid, melyeknek kifejezetten nem tetszik a zenéje, és melyek azok a filmek, melyeket szinte csak a zenéje miatt szenvedtél
végig?

Bíró Zsolt: Az igazán rossz filmzenéket gyakorta a kisebb vagy független mozik alkotói szokták bevállalni, ahol van tér kísérletezni, kevesebben csapnak a zeneszerző kezére, ha túl szabadon értelmezi a zene fogalmát. A nagyok közt más a helyzet: amekkora gépezet lendül mozgásba egy-egy hollywoodi mozi elkészítésére, egy legalább közepes szintű zene is megszületik. Talán emiatt is lehet, hogy a kérdésbeli első kategóriára nem igazán tudok hosszasan sorolni példákat, még akkor sem, ha nem kifejezetten kedvenc, hanem csak jó filmekben gondolkozom. De talán nem én vagyok az egyetlen, aki a Vérző olajhoz azért valami kevésbé művészieskedő aláfestést képzelt el, vagy nem érti, miért lett ennyire agyondicsért és -díjazott a Babel zenéje.

A nem túl jó film / annál jobb zene kombinációra két példa ugrik be. A Stealth (Lopakodó) elektronikus pörgése BT-től, és a Resident Evil: Apocalypse szimfonikus zúzása Jeff Dannától. E két esetben kimondottan a zenék miatt érdekeltek a filmek, bár ma már nem nagyon szoktam kellemetlennek ígérkező mozikat csak emiatt megnézni. Legutóbb a Veszélyes Bangkokkal azért tettem egy próbát, tesztelni, miként működik Brian Tyler jól sikerült munkája. Az időt már eleve sajnáltam rá, így meglehetősen jól át lett hidalva a probléma azzal, hogy a film felénél egyszerűen elaludtam...

A Freedom Eats The Soul című lemez nagyot ütött, így kivételes figyelemmel kísértem a Realistic Crew-t. Így szokott ez lenni, mire megszeretsz valamit, el is tűnik, hiszen Berger Dalma kiválásaval jött a takarékláng, ami március 24-én lobban fel újra, hiszen a zenekar a The Autumnist nevű szlovák zenekarral karöltve az A38-on lép fel, új énekesnővel, új anyaggal. Várós.

Kinek mond valamit ez a név? Ez a csodálatos ember "Küssen Kann Man Nicht Allein" címmel új lemezzel jelentkezik és ha ez nem lenne elég, akkor rádobom még, hogy március 26-án lép a Művészetek Palotájának színpadára.

Bevallom, a fikcó azért 10-es skálán minimum 7-es szinten idegesítő, így nem tudom elképzelni, hogy valaki tudatosan Max Raabe rajongó lenne. Eleve német. :)

No comment. Mintha tegnap történt volna.

Már nem tudom hol olvastam a hasonlatot, miszerint Natalie Portman olyan a Fekete Hattyúban, mint egy riadt mókus, de ténykérdés, a szerep az ő jutalomjátéka volt, így méltán követelhetne helyet a TOP5 Natalie-film között.

Az alábbi videó viszont Portman kisasszony szerepeinek árnyoldalas pillanatait mutatja be, sír, pityog, bömböl. Vigasztalhatatlanul.

Furcsa helyzet, ha egy ember annyira közel érez magához egy zenekart, hogy egyszerűen nem tud róla posztot írni évek óta. Mert Alice Cooperről én napi blogot is tudnék vezetni. Volt is egy rajongói oldalunk az www.alicecooper.hu, ami ma már nincs, de innen is üdvözlöm Gábort, Juliust és a többieket, akik terjesztették ezt a Magyarországon ritka betegséget, a Cooper-kórságot.

Az apropó az, hogy az Alice Coopert március 14-én beiktatják a Rock and Roll Hírnév Csarnokába (Hall of Fame). Minden rajongó az igazság pillanataként éli ezt meg, hiszen ha a nevét viselő zenekar fel is oszlott 1974-ben, az énekes, Alice máig a pályán van, és gyakori zenei stílusváltásaival együtt is élteti a teátrális rock hagyományait. Alice Cooper (ének), a már elhunyt Glen Buxton (szólógitár), Michael Bruce (ritmusgitár), Dennis Dunaway (bassszus), Neil Smith (dob) – róluk van szó.

A horrorisztikus grand guignol színházat és a varieté talmi csillogását (néhány korábbi próbálkozástól eltekintve) először ők tudták sikeresen és tartósan egyesíteni a rockzenével. A Kiss, a glames David Bowie, a W.A.S.P. és a női nevet viselő Manson mind utánuk jött és bevallottan tőlük tanult. John Lydon a Sex Pistols meghallgatásán nem ám reggaet énekelt (bár azt is imádta), hanem az I’m Eighteent, a kis Slash pedig a Welcome to My Nightmare albummal a hóna alatt járt suliba (már amikor, ugye).
A zenéjük nem volt nagyon forradalmi, csak éppen annyira, hogy a korabeli hallgató meg tudja különböztetni a lecsengőben levő hippihullám fiatal „nagy öregjeitől”. Alice-ékre várt a feladat, hogy a karót a hippinemzedék szívébe szúrják. Amerikára mindenképpen igaz ez. Elég éles váltás lehetett, amikor egy rockkoncert immár nem a virágosztogatásról, és az ingyenes LSD-ről szólt, hanem erről:

Első két albumuk csak fanatikusoknak ajánlott, nem is aratott különösebb sikert. A zseniális harmadik albumnál (Love it to Death, 1971) Bob Ezrin, az akkor még ismeretlen hangmérnök, későbbi sztárproducer, klasszikus zenei műveltségével gatyába rázta a csapatot, a művészi hajlamot vegyítették a Stonest és a Who-t követő „direktebb” rockkal.

A zenekar addig is rögtönzött színpadi performanszokat, de a teatralitáshoz még várni kellett a festett szemű, hol női(es) ruhákban, hol leopárdmintás csizmában, hol bőrfűzőben fellépő Alice-re, az énekes által megformált színpadi figurára. A gonosz bohóc óriáskígyót akasztott a nyakába és életre kelt (hogy a koncertek végén kivégezzék). Alakját a Mi történt Baby Jane-nel?, A lelkek karneválja című filmek és Anita Pallenbergnek a Barbarellában nyújtott alakítása ihlette. A botrányok persze nem maradtak el, a csapat pedig szándékosan nem cáfolta az Alice Cooper név spiritiszta eredetéről, a koncerteken kiskutyákat széttaposó (!), csirkét gyilkoló, vért ivó énekesről szóló alaptalan korabeli vádakat.

Valójában szórakoztatni szerettek volna, és aki elment egy koncertre, jól érezte magát, megkapta mindazt, amit a hollywoodi mozik és a kétfejű gyermekeket, véres közlekedési baleseteket bemutató bulvárújságok is kínáltak: a szenzációt. Szó sem volt sátánizmusról: Alice édesapja lelkész volt, és jó egy évtizede maga is hívőnek vallja magát és úgy is él. Korabeli mutatványai is finomodtak: az elhanyagolt és anyukája gyógyszereit dézsmáló kis Bettyről szóló Dead Babies alatt már nem egészséges „csecsemőket” (játékbabákat) hány kardélre, hanem szörnyszülötteket.

A barátokból alakult sulizenekar négy platinalemez után szétszéledt. Az erőltetett turnézás, Alice és Glen súlyosodó alkoholizmusa, majd Alice vitatható húzása, a név lenyúlása szólókarrierje számára túl korán vetett véget a rocktörténet egyik legeredetibb zenekarának. Mintegy tíz éve azonban időnként újra fellépnek és most már Alice sem zárja ki az újjáalakulást, de csak a következő szólóalbuma turnéja után.
Későre jár: odakint testes asszonyságok által megerőszakolt stopposok (Raped and Freezin’), elmegyógyintézetbe került egykori horrorsztárok (Ballad of Dwight Fry), vadnyugati fejvadászok (Desperado) és gumibabákkal táncoló perverz alakok ólálkodnak (Billion Dollar Babies). Jó éjszakát!

Bár nem követem a halála után kiadott Michael Jackson-dolgokat, mégis megütötte a szemem a legújabb Mikéle-klip, ami inkább egy zenés kisfilm egy lányról, aki híres táncos akar lenni. A dalra már nem is emlékszem :)