B-oldal: Kérlek, mutasd be a Filmzene.net oldalt!

Bíró Zsolt: A szerkesztők egy filmzenés topikban ismerkedtek meg egymással, lassan egy évtizede, és miután a zenecserélgetések apropóján létrejövő személyes találkozókon kiderült, hogy nincs köztünk gyakorló pszichopata (bár ez egyes kedvenc zenéink alapján azért könnyen támadható lenne...), onnantól kezdve össze is rázódtunk. Aztán egyszer csak jött az ötlet, hogy hátha nem csupán bennünket érdekel a téma, így 2004-ben elindítottuk a Filmzene.net-et. Elsősorban azért, hogy legyen egy magyar nyelvű oldal is, amely a műfajjal foglalkozik, de egyúttal a téma hazai mellőzöttségén is szerettünk volna változtatni, hiszen egy-egy filmkritikában elvétve esik szó a zenéről, pedig egy fontos, ráadásul nem is kifejezetten észrevehetetlen alkotóelemről beszélünk. Mostanra már rengeteg film zenéjét elemeztük hosszabb-rövidebb formában, és a lista csak nő, ahogy a komponistákkal készített interjúink száma is – minden csak a szabadidőnkön múlik. Ebből meg persze egy dolgozó embernek kevés van, ami alól mi sem vagyunk kivételek, de ha a frissülések gyakorisága kicsit alább is hagy olykor, szerencsére nem látjuk még a végét: amíg kedvünk van, csináljuk. Még kétszáz albumkritika hiányzik ahhoz, hogy elérjük az ezret, de nincsenek kétségeim afelől, hogy eljutunk odáig.

B-oldal: Se nem film, se nem zene, hanem filmzene. Honnan a filmzenék iránti nagy szeretet?

Bíró Zsolt: Fokozatosan alakult ki. Először – sokakhoz hasonlóan – én is összemostam a filmzene és a betétdal fogalmát, bár azzal tisztában voltam, amivel vicces módon még ma sem mindenki, hogy ha egy film betétdallal indul, akkor kicsi az esélye, hogy azt pont a főcímben épp kiírásra kerülő komponista szerezte (megfordítva pedig az sem igaz, hogy az Aerosmith írta az Armageddon, az AC/DC meg a Vasember zenéjét, mert ilyen véleményt is olvastam már). Egyszer csak feltűnt, hogy a Ponyvaregényben egész jó zenék szólnak. Később azt észleltem, hogy hoppá, sok más film zenéjében viszont egyenesen nincs is ének! Miután pedig A rettenthetetlent megnéztem, rájöttem, hogy ezentúl talán érdemes lesz jobban odafigyelni. Utána már a szerzőkre mentem rá: amelyik score-ra felfigyeltem, annak komponistájától igyekeztem minden mást is meghallgatni, és az így megismert albumok száma rohamosan emelkedett.

B-oldal: Ha egy kicsit szakmázni kéne, hogyan írnád le azt, mitől jó egy filmzene?

Bíró Zsolt: Ma már háttérbe szorultak azok, akik értetlenül néznek, amikor valakitől azt hallják, hogy a filmzenéket szereti. Őket soha nem is értettem, hiszen ha egyszer Beethovent is meghallgat az ember, akkor egy ugyanazon hangszerekre, csak éppen képsorok alá írt, gyakorta könnyebben befogadható, populárisabb művet miért ne lehetne önmagában is kedvelni? És talán nem tabudöntögetés, ha azt mondom, hogy egy John Williamst – nyilván az eltérő évszázadok különbözőségének figyelembevételével) nyugodtan össze lehet vetni Beethovennel, és nem lesz méltatlan a párhuzam utóbbi kedvelőinek szemszögéből.
Egyes vélekedések szerint a jó filmzenét észre sem veszi az ember, annyira beilleszkedik. Ezeket szerintem jellegtelen zenéknek hívjuk. Ugyanis sokaknak sikerült már megtalálni azt az egyensúlyt, amikor az aláfestés pluszt ad a mozihoz, nem pedig rátelepszik vagy észre sem venni. A könnyebbik út olyan akciófilmzenét írni, aminél csak azt észleled, hogy valamit ugyan játszik a zenekar, meg egészen dinamikus, de mégsem tartod érdemesnek arra, hogy külön is meghallgasd. Ugyanakkor lehet olyat is komponálni, mint amit például John Powell művelt a Bourne-moziknál, amikor kifejezetten felfigyelsz a zenére, de mégsem azt érzed, hogy előtérbe tolakszik, hanem azt, hogy az adott jelenet izgalmára, esetleg drámaiságára erősít rá – utána pedig beszerzed az albumot, és úgy sem találod rossznak. Mivel én nemcsak az adott film alatt találkozom az aláfestéssel, hanem külön is meghallgatom, számomra tehát ott kezdődik az igazán jó filmzene, amikor a mű önmagában is élményt ad, de akár még a mozi ismerete nélkül is képes hatást kifejteni. Mindenesetre hozzáteszem, hogy egy hivatalos zenekritikus ezt az erősen szubjektív álláspontot jogosan szedhetné ízekre.

Azt meg semmiféleképpen nem szabad elfelejteni, hogy a score-ok azért elsősorban mégiscsak képsorok alá születtek, tehát attól még nem feltétlenül lesz rossz egy filmzene, mert önmagában iszonyatos, ha egyszer a mozi ilyet igényelt, és alatta helyt is áll. Én egyébként ezt rendszeresen elfelejtem... Örülni szoktam annak, ha a mozgóképek instrumentális zenéire sokan felfigyelnek. Piros pont jár egy score-nak, ha a „civil” nézők is érdekesnek találják, mert talán minden filmzenerajongónál úgy indult a folyamat, hogy egyet hallott (ami tetszett neki), kettő lett belőle, és így tovább, a tábor pedig újabb fanokkal gyarapodik. Az elmúlt évből például a Tron: Örökség, az Így neveld a sárkányodat és az Eredet adott olyan élményt sokaknak, ami hatására szinte nincs néző, aki szó nélkül elment volna az aláfestés mellett – nagy részük persze pozitív értelemben. Egyik esetben sem érhette túlzottan az a vád a szerzőket, hogy művük sok, netán rátelepedtek a filmekre, sőt, a Tron: Örökség lényegesen kevesebb lett volna a Daft Punk nélkül.

B-oldal: Ha most kéne egy TOP5 filmzene album EVÖR listát mondanod, mely albumokat mondanád és miért?

Bíró Zsolt: Minden idők legnagyobb filmzenéi közt nálam az abszolút favorit Az őrület határán (The Thin Red Line), Hans Zimmertől. Ez talán a világ legráérősebb filmzenéje, a szűk egyórányi mű mégsem lesz unalmas egy pillanatra sem, egy mesterien felépített rekviem, katartikus pillanatokkal. Zimmertől még a Gladiátor kerül be harmadiknak a listába (bár már az Eredet is követelőzik), amit ugye mindenki ismer, így a választás különösebb magyarázatra nem szorul. Plusz érdeme, hogy behozta az addig „csak” a Dead Can Dance tagjaként ismert Lisa Gerrardot is a filmzenevilágba.
Howard Shore és a laza csúsztatással egyetlen hosszú mozinak vett A Gyűrűk Ura-trilógia második helyezését sem kell hosszan megindokolnom. Mivel a komponista korábbi, húzósabb (leginkább David Fincher és David Cronenberg munkáihoz megszülető) zenéit is nagyon kedvelem, kifejezetten öröm volt számomra, hogy kitörhetett szokásos környezetéből, ráadásul a korábbi stílust finoman beépíthette a trilógia világába. Sajnálom, hogy Fincher mellől valószínűleg végleg eltűnt, de legalább a Cronenberg-vonal megmaradt. A következő James Newton Howardtól A falu (The Village), amelyben a szólóhegedű sajátosan bensőséges hangulattal látta el a filmet. Az biztos, hogy ha az M. Night Shyamalan-produkciók minőségének lefelé ívelése nem szűnik meg, házi zeneszerzője munkájával továbbra sem lesz gond – ez még Az utolsó léghajlítóra is igaz. És végül Clint Manselltől A forrást (The Fountain) említeném még meg, aki a Kronos Quartet és a Mogwai segítségével komoran, de egészen egyedien és eredeti módon közelítette meg a műfajt.

B-oldal: Melyek azon kedvenc filmjeid, melyeknek kifejezetten nem tetszik a zenéje, és melyek azok a filmek, melyeket szinte csak a zenéje miatt szenvedtél
végig?

Bíró Zsolt: Az igazán rossz filmzenéket gyakorta a kisebb vagy független mozik alkotói szokták bevállalni, ahol van tér kísérletezni, kevesebben csapnak a zeneszerző kezére, ha túl szabadon értelmezi a zene fogalmát. A nagyok közt más a helyzet: amekkora gépezet lendül mozgásba egy-egy hollywoodi mozi elkészítésére, egy legalább közepes szintű zene is megszületik. Talán emiatt is lehet, hogy a kérdésbeli első kategóriára nem igazán tudok hosszasan sorolni példákat, még akkor sem, ha nem kifejezetten kedvenc, hanem csak jó filmekben gondolkozom. De talán nem én vagyok az egyetlen, aki a Vérző olajhoz azért valami kevésbé művészieskedő aláfestést képzelt el, vagy nem érti, miért lett ennyire agyondicsért és -díjazott a Babel zenéje.

A nem túl jó film / annál jobb zene kombinációra két példa ugrik be. A Stealth (Lopakodó) elektronikus pörgése BT-től, és a Resident Evil: Apocalypse szimfonikus zúzása Jeff Dannától. E két esetben kimondottan a zenék miatt érdekeltek a filmek, bár ma már nem nagyon szoktam kellemetlennek ígérkező mozikat csak emiatt megnézni. Legutóbb a Veszélyes Bangkokkal azért tettem egy próbát, tesztelni, miként működik Brian Tyler jól sikerült munkája. Az időt már eleve sajnáltam rá, így meglehetősen jól át lett hidalva a probléma azzal, hogy a film felénél egyszerűen elaludtam...