Sose szerettem. Nyilván 1980-tól 1996-ig azért nem, mert a nevét sem hallottam. A számukra szélesebb ismertséget hozó Trainspottingtól egyenesen rosszul voltam, nekem az a rész, ahogy a halott csecsemő mászik a plafonon, eldöntötte, hogy nem akarom ezt a filmet kétszer megnézni. Elsőre is fogtam a lényeget, megjegyeztem a kulcs-poénokat, de szarom le a kult-jelleget, inkább A zongoristát nézem meg kétszer egymás után. Akik képesek voltak többször is megnézni,  a soundtrackbe teljesen beleszerettek, és éreztem, ahogy elkezdődött a 90-es évek végén az Underworld hatására egy kis keresgélés a sötétebb, mélyebb elektronikus zenék irányába azok részéről, akik előtte kommerszebb dolgokkal is beérték.

Ez alapján, bár ebből kimaradtam, szerintem fontos szerepük van Magyarországon abban, hogy kialakult egy réteg, akik Global Undergroundot (Nick Warren, John Digweed, Dave Seaman, Darren Emerson és társaik) hallgatnak, vagy Plastic City felvételeket (Terry Lee Brown jr., The Timewriter és az általuk meghatározott hangok), és elterjesztették a nem mainstream elektronikát szélesebb rétegek felé. Nálam ezek a dolgok mindig csak landoltak, hallgattam, de nem erőltettem rá senkire. Ezek megint messze nem ritkaságok, az Underworldhöz sincs sok közük (bár az nem kevés, hogy Darren Emerson tagja volt a zenekarnak), de új színt és új színvonalat hoztak az elektronikus zenébe azokon a hallgatókon keresztül, akik hajlandóak voltak új irányba menni. Valahol itt szűnt meg butának lenni a tuctuc zene, elhagyta a pop világának "szintidemó" hangzásvilágát, és egészen mélyre merült, ráérzett a hallgatók gondolataira.

Nos ezzel a tisztelettel nyúlok én az Underworldhöz, és mondom ennek ellenére továbbra is, hogy sose szerettem, nem ismerem. A Heineken Balaton Soundon azonban az ember ugye megnézi, mi a helyzet a főbb helyszíneken. Őrjöngve technóvikingeztem végig az Underworld koncertjét, azt hiszem, a King of snake tette be nálam a kiskaput, gyakorlatilag nem tudtam leállni, nem tudtam leállni, muszáj volt az oviba bejárni. A végén egyben jött le rólam négy nagyágyú pillepalackra való víz.

Az egész buli folyamatos volt, a gyors sávban, nem álltak meg fényképezni se. Nem volt jelentős alibizés, mint a tehetségkutatós zenekaroknál, hogy most következik a következő szám, vagy nem szól a mikrofonom, vagy el kell még ugranom ide, meg oda, meg kiszabadítani a srácokat. Becsülettel végigcsinálták. Mielőtt színpadra léptek, a felszerelés alapján azt hittem, hálózatban fognak doomozni, vagy valami hasonló mérnök-kolesz elfoglaltságot tekinthetünk meg élőben. Egy közepes méretű internet-cafét alakítottak ki a színpadon hangszerek gyanánt, szerintem az egyikük ityiriben a Jégkorszak 4. munkálatain is dolgozott. Manapság azért az elég határozott elképzelésekkel rendelkezik, aki asztali géppel jár koncertezni.

Mivel nagyjából 20 éve foglalkozom számítógépes zenéléssel, itt kell megjegyeznem, hogy igen kemény és munkás dolog géppel hangulatot teremteni. Egy gitár, egy basszusgitár meg egy dob percek alatt egy jó groove-val be tud húzni egy közönséget ugrálni. Mire egy elektronikus zene megfelelően megszólal, az ennél jóval több kísérletezés, sok szerencse, jó fül, technikai eszközök és tapasztalat kérdése. Mindkettőre igaz, hogy ha nem tehetséggel nyúlnak ezekhez az eszközökhöz, nem ragad magával tömegeket. Ahogy én nem határolódom el az üvöltős metáltól, és ugyanolyan fejrángásban török ki tőle, mint bárki, buzdítanám a nyitásra azokat, akik a gitár hangja nélkül nem tudják elképzelni a zenét. Pedig létezik, és itt nincs igazság, csak ízlés van, az elektronikában, a breakbeat és a tuctuc világában egyaránt létezik ugyanaz az alja haszontalan szemét, és az istenek hangján megszólaló felemelő beat, mint a rockban, a világzenében, vagy akár egy egyszerű énekhangban.

Az Underworld többször kiállt olyan egynegyedes loopokkal, hogy a végén egykor harcedzett jazz zenész létemre sem tudtam, hol az egy, és ne tudjátok meg, mennyire örültem neki, amikor megmutatták. Zummmm, ráhúzták a mélyet, égjen a zsír... Moby tudta még ugyanezt megcsinálni a tömeggel. Egy emberként mozogtak, láttam az arcokon, hogy keresik a kontaktust egymással: "ugye te is azt gondolod, hogy atya isten, hol vagyok?" A végén azt gondolták, hogy ez még nem volt elég. Részemről bármit abban a pillanatban azzal lehetett volna megfejelni, ha kapok egy ígérvényt, hogy másnap reggel a szálláson kakaós csigával és hideg tejjel ébresztenek, az Underworld viszont arra gondolt, hogy óriási másfél méteres lufikat szórnak a levegőbe. Ez is bejött. Figyelgettem, de egyiknek a tetején sem volt ott a szuperzsaru Speed tizedes és Dunlop őrmester Havaria Honkákkáról. Egyedül én voltam fejben Havaria Honkákkán, vagy bárhol máshol.

Odavert. Kijelenthetem, hogy továbbra sem fogok Underworldöt hallgatni. Talán egyszer átismétlem a már meglévő készletemet. Divatunderworldös akarok maradni, aki a villamoson hangosan modoroskodik, hogy mekkora királyság volt, és még hétfő estig sem veszi le a karszalagot, meg a nyakba lógatható extrákat. Miért? Mert többnek érzem magamat korábbi önmagamnál attól, hogy ott voltam. Ennyire állat volt. Beépült. Ilyenkor jöhetnének még a sztorik, hogy a koncert végén az énekes kiintegetett nekem, vagy odabiccentett, hogy helló Oszi, a te zenéid is egész jók :)) De itt álljunk meg. Ha legközelebb egyik kedvenc parti kajáldánkban, a balatonvilágosi PiazzaTilla teraszán élőzenét látok, lehet, hogy hozzábaszok valamit az előadóhoz, mert ezek után a Balaton partját nem mocskoljuk be akármivel.

És ha hozzáveszem, hogy mit tolt most szombaton Badacsonyban a Deák Bill Blues Band, akkor ez különösen igaz. Annyi a jó zene, és annyiféle, hogy csak azzal tudok foglalkozni, hogy nem hallom mindet, a rosszak szapulására és finnyáskodásra, hacsak személyes sérelem nem ért, eddig sem szántam időt, és a továbbiakban sem fogok. Éljen a zene, minden fesztiválszervező, és a magukat túlivó emberek, akikkel lehet fényképezkedni!

 Fesztiváldepresszió Mobyval | Fesztiválklisék