Vége. Tessék lemosni a szemfestéket, tessék bedobni a szennyesbe az egy hétig hordott nadrágot, és bármennyire is fáj, tessék levágni a karszalagokat. Egy dolog, hogy nem menő a elmúló fesztiválok karszalagjait hordani, másik dolog pedig az, hölgyeim és uraim ki kell mondani: a Sziget véget ért. Idén is ennyi volt. Sajnos ismét jöhetnek a napi gondok, a napi feladatok, a terhek, magánéleti válságok, melyeket megpróbáltunk elfelejteni, és egy időre talán sikerült is. Mit is adott a Sziget? Szabadságot, felelőtlenséget, vállalhatatlanságot, szeretetet, fájdalmat, gyönyört, fáradtságot. Hogy kinek mit adott és kinek mi maradt meg ebből, ki-ki maga döntse el.

Balra nézek, itt van mellettem az agyonült és széthajtogatott programfüzet, mely hű társam volt az "egy hét alatt". Végig ott lapult a farzsebemben, ha kellett segített eltévedni :). Ha pedig ránézek a cipőimre, minden emlék rajtuk van. Nincs mit tenni, picit megszakadó szívvel emlékezni kell, hiszen szerencsére van mire. Csukott szemmel a messziről szűrődő fényekre, a hangok dübörgésére, vagy éppen egy angyali koccintásra, összenézésre, táncra, vigyorgásra. Hektikus egy hét volt. Pár hétig megint arra fogok felriadni éjszakánként, hogy "úristen, mik ezek a fények, egy fesztiválon vagyok!?". De ennek most vége és talán egy időre nem is baj. Így kell lennie.

Aludni kell. Pedig az álom megint véget ért. Lesz új. Az álom szereplőinek köszönöm.

Fesztiváldepresszió Mobyval | TOP5 depressziós dal EVÖR