Radnóti Miklós születésének 100. évfordulóját ünnepelendő szép számú közönség gyűlt össze a MÜPA-ban, hogy együtt emlékezzen a drámai sorsú költőre. Az est főszereplője – természetesen Radnóti és az ő szépséges, rendkívül érzékeny lírája mellett - nem véletlenül lett Both Miklós és a Napra. A „Gryllus istálló” vagyis a Hangzó Helikon sorozat zabolátlan, erőtől duzzadó csikója zenekarával egy olyan Radnóti lemezt tett le az asztalra tavasszal, aminek minőségben, kreativitásban, művészi értékben nemigen akad párja egyhamar. A pénteki koncert tulajdonképpen ennek az albumnak a bemutató koncertje volt.

Nem tudom, Radnóti vagy épp Gryllus Dániel milyen zenét képzelt volna a versek mellé. Kötve hiszem, hogy ilyet…Normális embernek ilyen zene ugyanis nem pattan ki az agyából. Ennek ellenére hadd nyilatkoztassam ki rögtön az elején: az előadás fantasztikusan sikerült! Persze, az élmény befogadását nagymértékben megkönnyítette, hogy az említett cd-t már alaposan ismertem. Azt sem tagadom, hogy nem kevés hallgatást, figyelmet igényelt a zene, hogy meg tudjam szeretni. De ha nem vagy türelmetlen, a versek és a zene utat találnak a szívedhez, hidd el.

A helyszín tökéletes volt (a MÜPA mint kulturális központ egyértelműen a világ élvonalába tartozik), a hangzás hibátlan, a produkció átgondolt, és messzemenően professzionális. A hétköznapinak nehezen nevezhető muzsika és a csodálatos versek erejét fokozta az álomvilágot idéző vetítés és hatásosan alkalmazott fénytechnika. Na, de ilyen máshol, máskor is volt már, mondhatjátok teljes joggal. És igazatok is van. Csakhogy ennek az előadásnak volt egy központi alakja, egy 27 éves ficsúr, aki a szénné effektezett, nyújtott, tremolózott gitárjátékával (szegény Fender Strato, a sokadik hangolás után meg is jegyezte viccesen Miki, hogy tudja ő, hogy nem így kéne játszania szerencsétlen hangszeren) olyan káprázatosan teljesített, hogy az egészen különlegessé tette az előadást. Megengedem, elsőre talán sokkoló is lehetett Miklós játéka annak, aki még nem látta őt, de hát az első whisky is jól fejbe vág, nemde?

Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat arra, amit Miki csinál. Egyrészt szinte képtelenség bárkihez is hasonlítani, annyira egyedi módon használja a hangszert, hogy minden hasonlítgatás sántítana. Az a zenei világ, amit ezen az estén elővezetett, nagyon-nagyon furcsa, és teljesen az övé. Zenei gondolkodásában öntörvényűség és hihetetlen kreativitás jellemzi. Ebben viszont tudom, kihez hasonlítsam: stílusban semmi közük egymáshoz, de Mikiről nekem a Muse gitáros-énekes zenekarvezetője és zseniális agya, Matthew Bellamy ugrik be.
Érdekes megfigyelni azt a mély beleélést, átlényegülést, ami a szólói alatt jellemzi: mintha a robotpilóta venné át az irányítást, a tekintete egészen kiüresedik, tuti, hogy semmit nem lát maga előtt, esetleg hangjegyeket, a mozgása töredezetté válik, és tátott szájjal(!) tépi a húrokat. Ami akár vicces is lehetne, de cseppet sem az. Olyannyira nem, hogy mi pedig tátott szájjal lessük, hallgatjuk….és közben azt érezzük, hogy „baszki, csak abba ne hagyja!” Néha furcsa, groteszk, őrült félmosolyt ölt, ilyenkor annyira lesz megnyerő az arca, mint Jack Nickolsonnak a Ragyogásban…
Mindez persze megdöbbentő magabiztossággal, könnyedséggel párosul, aminek egy titka van: a fölényes technikai tudás. Lehet, túlzásnak tűnik, de hidd el, szimplán világszínvonal, amit tud, ehhez nem fér kétség.

A program nagyjából hűségesen követte a lemezt, a sorrenden variáltak kicsit, volt egy „új” (értsd: a lemezen nem szereplő) vers is, illetve Erdő, erdő címmel egy új dal a készülő Napra albumról (bőven meghozta a kedvem az új anyag iránt). Persze a játékidőt bővíteni kellett a lemezhez képest, nagy örömömre ezt bő lére eresztett gitárszólókkal oldották meg, így Miklós igazán kiélhette perverz zenei vágyait. A hangszerelésen is dobtak kicsit egy hegedűvel, illetve három vokalista lány színezte finoman tovább a hangzást. Végig a háttérben maradtak, de jó ötlet volt a bevonásuk.
Az előadás bő másfél óra volt, és nagyon gyorsan elröppent. Szívesen hallgattam volna még tovább, ha lett volna mit. De így sem voltam elégedetlen, gyönyörű volt, tényleg! Az éppen mögöttünk ülő Gryllus Danit hálásan veregettem volna vállon, amiért jó érzékkel Mikit és a Naprát kérte fel a Radnóti kiadvány elkészítéséhez (a szakállát meg jól meghúzgáltam volna, mivel végig mormogta az egész előadást, ejnye!). Aki teheti, feltétlenül nézze meg ezt a produkciót, nem fogja megbánni!

Amin azóta is töprengek, az az, hogy vajon merre, milyen irányba szeretne haladni Miki a jövőben? Számomra rejtély. Ott van ugye a Barbaro, de az olyan, mint egy alkalmi munka, a Napra, meg ez a Radnóti anyag. Mindhárom teljesen külön zenei világ. Csak Miki gitárja és korlátokat nem ismerő gondolkodásmódja köti őket össze, de ettől még nagyon különbözőek. Az az érzésem, hogy ez a szemtelenül fiatal srác sok izgalmas kalandba belevisz még minket (egy kaland a Blind Myself-el: Painkiller a Judas Priest-től, azt hiszem, a szóló Miki keze munkája) Akármit is főz ki legközelebb, én már most foglalok egy asztalt magamnak.

Egy "barokkosra sikerült" vers megzenésítés, a Téli Napsütés.

Csík a Tháliában | Vajon ma kikkel játszom egy zenekarban?