Piros betűs ünnep volt tegnap. Végre eljött ez a nap is. 1993-ban NEM jöttek el a Metallica-nak nyitni, 3 éve nyáron a Pecsa szabadtérre NEM jöttek el. Tegnap itt jártak végül. (Ha 3 éve a kevés elővételben eladott jegy miatt mondta le valamelyik fél a bulit, akkor kérdem, hogy azok az emberek, akik tegnap ott voltak, mind épp nyaraltak 3 éve?) Azt hiszem nem nagy szavak, ha azt mondom, hogy rocktörténeti mérföldkő volt a tegnapi buli, hisz a 90-es évek egyik meghatározó rock bandája először járt nálunk, nagy hiánypótlása volt ez a sorsnak. Ezek után kezdek hinni a csodákban, mivel a feloszlásuk után tettem le elsőként arról, hogy valaha is látom őket, Layne halála után másodszor, a 2006-os fiaskó után (ami egyben a Stone Sour-tól is megfosztott minket) pedig harmadjára. És mégis. Köszi Live Nation, Madonna helyett ilyenekre kellene koncentrálnotok.

Mielőtt a lényegre térek fontos lenne leszögezni, hogy 2009-et írunk, nem 1996-ot, az Alice In Chains énekesét pedig William DuVall-nak hívják. Az utolsó megörökített megmozdulásuk, az Unlugged óta jópár év legurult, nem saját maguk tributeja akarnak lenni, hanem egy 2009-es AIC. Sem a lemezt, sem a koncertet nem illik összehasonlítani a régmúlttal. Amit elvárhatunk tőlük, az egy tökös és jó rock lemez, ami talán időtálló is lesz, meg egy felejthetetlen koncert. A lemezben nincs hiba. Aki a régi felállást szerette az vagy ezt is imádja, vagy nem hallgatta még meg elégszer. Azon szerencsések közé tartozom, akik már láthatták ezt a felállást valami külföldi fesztiválon. Ott nagyon megnyugodtam, jó gyerek ez a William, a koncert meg nagyon laktató.

A szerencsés, ámde mégis hálátlan feladat, hogy lépjen fel a Chains előzenekaraként, senkit sem illetett meg. Ez így talán jobb is volt, jobban lehetett koncentrálni a lényegre, talán csak a pultosok csóválták a fejüket. Villany le, egyszerűen felsétáltak a színpadra, szolid de látványos vetítéssel a háttérben indult is a Rain When I Die, majd ÁÁÁÁÁ, Them Bones. Innen kezdve semmi olyasmi nem történt, amitől ne 10 pontos lett volna a koncert. Egy erős best of-ot kaptunk az új lemezről is pár dallal, amik legalább annyira sütöttek, mint a régi nagy kedvencek. Mert igazán régi nagy kedvencek is előkerültek: We Die Young, Love Hate Love, It Ain't Like That, de volt az akusztikus Jar of Flies-ról a Nutshell is, ami nekem a koncert egyik csúcsát jelentette. De igazából kár kiemelni is bármit, homogén kurvajó volt mind a 19 dal.

Azt említenem sem kell, hogy a megszólalás is makulátlan volt, minden a helyén, a megfelelő arányban, talán csak a dobok puffogtak kicsit meg lehetett volna hangosabb. Az egyik attribútumuk, a dupla vokál pl. meseszép volt, Jerry és William egyszerre, felváltva énekeltek, náluk ez a lúdbőr egyik összetevője, szájtátva kagylóztam, mint kisgyerek a sárkányos mesét. Tisztes munkájukat elvégezve lementek, majd visszajöttek, hogy az utóbbi évek leggyilkosabb ráadását ránk engedjék a Would? és a Rooster dalokkal. Mondjon ennél valaki jobbat. Jól érezték magukat állításuk szerint és én ezt elhiszem. Mi is.

Állítólag a heroin jobb, mint a szex. Nem tudom, de az Alice In Chains tuti jobb, mint a heroin.

Akit érdekel, az itt megnézheti a turné setlistjeit, a budapesti is tuti fenn lesz 1-2 napon belül.

Tales from Budapest | Egyenáram / Váltóáram