A Joy Divisionről jóval azelőtt olvastam egy csomó helyen, hogy akár csak egyetlen hangot is hallottam volna tőlük, de ezek az „olvasmányélmények” éppen eléggé felkeltették az érdeklődésemet a zenéjük iránt ahhoz, hogy belehallgassak. (Ez mégse teljesen igaz: a Nine Inch Nails-féle Dead Soulst már jóval azelőtt hallottam, hogy fogalmam lett volna a Joy Divisionről: A holló című film egyik betétdala volt és csak akkor esett le, hogy JD-dal és nem NIN, amikor hallottam az eredetit.)
Először csak valami rocklexikonban olvastam róluk, aztán Szőnyei Tamás Az újhullám évtizede c. könyvének második kötete is méltatta őket (olyannyira lelkesedett irántuk a szerző, hogy még azt is megígérte, ha valakit érdekel, de nem tudja megszerezni, annak átveszi a lemezeiket), a megboldogult WAN2 magazin meg „a világ legszomorúbb lemezének” nevezte a Closer című második albumukat. Lassan már annyi mindent tudtam róluk, hogy anélkül tudtam volna cikket írni a zenekarról, hogy akár csak egy hangot is hallottam volna a zenéjéből.

Egy lépéssel közelebb jutottam ehhez, amikor a tévében elcsíptem a New Order Crystal című klipjét, ami azóta is az egyik kedvenc videóm, a dal pedig simán benne van a Top 10-ben nálam. Annyira bejött, hogy gyorsan utánanéztem, mit is kell tudni róluk, erre kiderült, hogy a New Order lényegében JD mínusz Ian Curtis. Azért lepett ez meg, mert a klipben huszonéves srácok játszottak, a volt JD-tagok pedig már 10 éve is jócskán túl voltak a negyvenen. Akkor persze még nem tudtam, hogy a klipben nem ők láthatók. (Egyébként a klipbeli fantomzenekart Killersnek hívták – a valódi Killershez annyi köze van, hogy ez a klip inspirálta a nevüket.) Hihetetlen volt, hogy mindenhol a Joy Division nevébe ütközöm, pedig akkor még messze nem volt ekkora a kultuszuk – vagy csak hozzám nem jutott el a híre. Mondjuk a Corbijn-féle Controlnak talán még a terve sem létezett akkor, az a film pedig igencsak ráerősített a kultuszra: 2007 táján annyit írtak róluk a külföldi rocksajtóban, mintha egy létező zenekarról lenne szó.

Egyelőre még csak 2002-t írtunk, netem se volt otthon, a letöltésről is csak hallottam, de a JD egyre jobban érdekelt. Három év is eltelt, amikor egy lemezboltban kiszúrtam a CD-iket kétezer körüli áron, gondoltam, ha ennyire mindenhol azt olvasni, milyen jó és fontos zenekar, plusz a New Order is milyen pöpec zenét csinál, akkor ennyit csak megér. Semmi sznobizmus nem volt ebben, mert a zenéjük ismeretének hiányában ugyan mi másra támaszkodhattam, mint arra, amit olvastam róluk? Az alapján pedig érdekelni kezdett, hogy mit tudhattak ezek, ami miatt ilyen rajongást váltanak ki az újságírókból? (Ez mondjuk gyanús is volt egy kicsit.) Úgy rémlik, a Love Will Tear Us Apart-ot már ismertem ekkor, mondjuk jellemző, hogy azt is előbb hallottam mástól (James Ozenne), mint az eredeti előadóktól. Gondoltam, vagy az Unknown Pleasures-ön vagy a Closer-en biztos rajta lesz ez is. Még az eredeti CD-kkel a kezemben sem lehettem biztos ebben, mert a hátsó borítókon semmilyen, a dalokra vonatkozó infó sem szerepelt, magyarán a dalok címeit hiába is kerestem rajtuk. (Viszont nagyon tetszett az Unknown Pleasures borítóján látható, általam hegyvonulatnak vagy inkább egymás mellett sorakozó jéghegyeknek tippelt alakzat – amiről később kiderült, hogy egy pulzár – egyfajta neutroncsillag – villanásait ábrázoló kép egy csillagászati enciklopédiából – úgy tűnik, 1979-re elérkeztünk oda, hogy egy rocklemez borítójának megfejtéséhez már-már egyetemi diplomára volt szükség, minimum fizikából).

Hazáig nagy rejtély volt, hány dal is szerepel rajtuk egyáltalán. Nagy meglepetésemre a LWTUA nem volt egyiken sem. Azt tudtam, hogy két lemezük van, azt is, hogy a dal 1980-ban jelent meg, érthetetlen volt hát, hogyhogy nincs a Closer-en. Aztán úgy okoskodtam, az Unknown Pleasures-ön tíz dal van, a Closer-en csak kilenc, biztos azért, mert az utolsó pillanatban lehagyták róla a LWTUA-ot és csak kislemezen hozták ki. Ebből csak annyi volt igaz, hogy tényleg megjelent kislemezen még az album előtt, 1980 áprilisában és ehhez a dalhoz készült a zenekar egyetlen klipje is (nem számítva persze a posztumusz Corbijn-féle klipet az Atmosphere-hez).

Szóval hazaértem és feltettem az Unknown Pleasurest. A zene elsőre megtetszett, de Ian Curtis hangját nagyon furcsának találtam. Elsőre olyan volt, mintha paródiának szánná ezt a nagyon mély hangon éneklést, mintha kifejezetten el kéne változtatnia és nem természetesen jönne. Ez utóbbi be is jött, mert később megtudtam, hogy nem ilyen hangja volt alapvetően: a beszédhangja jóval magasabb volt, tehát amikor énekelt, tényleg mélyítenie kellett rajta, hogy ezt a tónust kapja. Persze nem paródiának szánta, az viszont biztos, hogy elsőre nagyon szokatlan, mert egyből érződik rajta, hogy nem természetesen, magától jött létre, olyan, mintha gombóc lenne a torkában, mint amikor valami miatt nagyon szorong az ember, összeszorul a torka és csak fura torokhangon tud megszólalni. Ez érződik ki az énekhangjából és hiába volt valós ez a szorongás, – bármiféle tiszteletlenséget mellőzve is be kell látni, hogy – elsőre mégis paródiának hathat. Nemcsak én voltam ezzel így: egy volt kollégám, nagy New Orderes, azt mondta, ő is a New Order miatt hallgatott bele a JD zenéjébe, elsőre persze a LWTUA-ba és az ének első megszólalásakor meg is kérdezte: „Ez valami vicc?” Nem az volt.

Olyan érzésem volt, miközben hallgattam, mint amit a dohányosok mondanak az első néhány cigiről: elsőre, másodikra nem volt az igazi, aztán szépen megszokták és lassan meg is szerették. Ez persze nem azt jelenti, hogy összeszorított foggal erőltettem volna, hogy márpedig ha törik, ha szakad, én is megszeretem a Joy Divisiont, ha már annyi ember hallgatja. Az tényleg sznobizmus lett volna. Hisz mondom, a zene tetszett már az első dalban is (még akkor is, ha a hangzást túl tompának találtam), de a hetedik „cigaretta” hozta el azt, hogy ráérezzek igazán az ízére és a Joy Division tényleg beüssön.

Ez volt az a dal, ami miatt egyből megértettem visszamenőleg is minden rajongást. Itt minden összepasszolt, zene és ének összhatása tökéletes volt. Shadowplay. Egész egyszerűen másmilyen énekkel nem lett volna ilyen hatásos és ez jó néhány másik dalukra is áll. Máig ez a legnagyobb kedvencem tőlük a kettővel későbbi Interzone-nal karöltve. (A Shadowplayt egyébként pont a Killers rögzítette a Control filmzenéje számára, de komolyan mondom, olyan, mintha inkább a dalból készült csengőhangot dolgozták volna fel. Nem hittem volna, hogy így el lehet rontani ezt a dalt, igaz, van, aki a tejbegrízt is el tudja.) Egyébként az általam hallott legjobb Shadowplay nem is a stúdióváltozat, hanem a Les Bains Douches koncertlemezen hallható verzió. Gyorsabban játsszák ugyan, ami elvesz a súlyából, viszont cserébe zúzósabban is. Alapvetően igaz a zenéjükre szerintem, hogy jobban szól koncertfelvételeken, mint lemezen. Zúzósabb, nyersebb, élőbb. Még Curtis hangja is sokkal hallgatóbarátabb úgy. A koncertfelvételeket hallva visszamenőleg megszerettem a stúdiós hangját is, igaz, nagy szerepe volt ebben a Shadowplaynek is – meg az Interzone-nak, ahol a beszédhangjához közeli tónusban is énekel.

Ekkortájt fedeztem fel egy magyar rajongói oldalt is, ami nagyjából azóta nem frissült, de kárpótlás, hogy sok jó fotó mellett részletes zenekari történet található rajta és ami a legfontosabb: az összes dalszöveget is feltették, néhányat köztük magyar fordításban is.
A Shadowplay mellett a másik nagy fordulópont a JD-nel való ismerkedésemben az volt, amikor elolvastam a dalszövegeket. Újabb okát láttam bennük a korábban olvasott nagy lelkendezésnek. Ian Curtis zseniális szövegíró volt, annyira, hogy emellett minden énekesi fogyatékossága baromira eltörpül. (Egy Control-kritikában olvastam, hogy a Curtist alakító Sam Riley gyakorlatilag jobban énekli a dalokat, mint maga Curtis egész egyszerűen azáltal, hogy tud a szó hagyományos értelmében énekelni olyan egyébként alapvetőnek, de Ian Curtis számára megoldhatatlannak bizonyuló fogások révén, hogy pl. ki tudja tartani a hangokat.) Leonard Cohenhez vagy Bob Dylanhez tudnám hasonlítani, akiket szintén nem azért szeretnek annyian, mert Mike Pattont idézően éneklik a dalaikat – viszont Patton szövegei meg elég ritkán mennének el költészetnek is akár.

Ian Curtis sorai amellett, hogy teljesen sivár a képi világuk, nagyon jellegzetesek és fényévekre vannak a legtöbb dalszövegtől – már csak amiatt is, mert egyáltalán nem rínának ki egy verseskötetből, csodálom is, hogy nem jelentek meg külön kötetben (csak a felesége által írt életrajzban), mert ha Jim Morrison versei méltóak voltak rá, akkor ezek pláne megérdemelnék – az a helyzet, hogy Ian bár énekhangban nem, de költészetben simán leiskolázza Morrisont. A zsengéire (Warsaw-demók szövegei) nem feltétlenül igaz ez, de a két nagylemez verseire mindenképpen. Ahogy belemélyedtem a szövegeibe, egy idő után arra gondoltam, ha Kafka nem prózaíró, ilyen verseket írt volna. Egyébként meglepőek a párhuzamok Kafka és Ian Curtis között: mindketten hivatalnokként dolgoztak nappal, éjszaka meg írták ezeket a lázas, nyomasztó és kísérteties szövegeket, mindketten azelőtt hunytak el, hogy igazán elismertté válhattak volna, hiszen a talán Kafka főművének tartható A per ugyanúgy csak posztumusz jelent meg először, mint a két hónappal Curtis halála után boltokba került és egyértelműen a Joy Division művészi csúcspontjának tekinthető Closer. (Egyébként Kafka erősen hatott Curtis versvilágára, sőt a Colony című dal kifejezetten Kafka A fegyenctelepen című novellája alapján íródott.) Az a Closer, aminek én ugyan csak az Unknown Pleasures többszöri végighallgatása után „álltam neki”, mégis tévesen hittem azt, hogy felkészített rá, annyival másabb, mint az egy évvel korábban megjelent debütálás. Tényleg kísérteties és nagyon nyomasztó lemez, és ha az elmúlt hét évben hússzor végighallgattam, már sokat mondok. Ebből a kilenc dalból A Means To An End lett számomra az, ami az elsőről a Shadowplay, ebben a dalban annyira passzol Ian hangja és a zene, hogy másmilyen hanggal el se tudnám képzelni. A Passover és a Twenty Four Hours szintén nagy kedvenceim, de van pár dal, amit néha kifejezetten fizikailag esik rosszul hallani, annyira nyomasztó. Ilyen az Isolation, annak van valami egyszerre annyira fagyos és mániákus hangulata (elsősorban a szintetizátor hangja kelti ezt az érzetet), amit szavakkal le se lehet írni, és ami miatt sokkal szívesebben hallgatom a Therapy?-féle feldolgozást, amiből ez a hangulat teljességgel hiányzik. A lemezt lezáró (azaz closer – tehát nem „közelebb” értelemben kell venni a szót, hanem a rövidke életmű lezárásaként) Decades pedig már a félelmetes kezdőhangjaival sem ígér semmi jót.

A zene tökéletes aláfestése lenne valami tébolyodott haláltáncnak, talán csak Radnóti Hetedik eclogája bír hasonlóan nyomasztó hangulattal, az a vers is olyan, mint ez a dal: művészetté desztillált szörnyűség, átélhetővé teszi egyfajta lelki poklot. Oké, kicsit talán elragadtattam magam, bár az biztos nem véletlen, hogy erről a lemezről, illetve erről a dalról írva általában mások is hasonló megfogalmazásokba futnak bele. Olyat is olvastam, hogy egyesekből kifejezetten fizikai fájdalmat vált ki ennek a dalnak a hallgatása. Pedig zeneileg nem lehet belekötni, tehát nem valami értékelhetetlen zaj, éppen csak túlságosan súlyos és nyomasztó. Az egész lemez ilyen: nemcsak, hogy semelyik dal nem jelent feloldást, de pont a legnyomorúságosabbat teszik be utolsónak – ez már kifejezetten morbid. Az album anyaga iskolapéldája annak, hogy nem kell üvöltés és zúzás ahhoz, hogy valami iszonyúan súlyos atmoszférája legyen egy zenének, sőt így csak még nyomasztóbbá tehető a hangulat. Nem tudom, mennyire játszik közre az általam leírtakban, amit korábban olvastam erről a lemezről, de közel ilyeneket írnék minden előzetes tudás hiányában, csak a lemezt hallgatva is.

Ha ennyire „rettenetes”, miért hallgatja bárki is ezt a zenét? Azért, mert tényleg jó. Bármennyire egyszerű elemekből épül is fel, bármennyire monoton és baljós, mégis jó zene – és itt most magára a zenére gondolok, nem az énekre vagy a szövegekre.
A Shadowplay elején a basszus, aztán, ahogy berobban a zene, meg az a fura ostorsuhogás-effekt egyaránt feledhetetlenné teszi a dalt. Az Interzone-ban pedig ahogy Ian párhuzamosan énekel a szokásos mély és valamivel magasabb hangon, egyedi ízt kölcsönöz a dalnak. Valami jellegzetes vagy akár csak megkapó momentum, sor, dallammenet vagy effekt miatt mindkét lemezről ki lehetne emelni jóformán mindegyik dalt, én mégis csak a legnagyobb kedvenceimről írnék most, már csak amiatt is, mert annyira nem vagyok képben a zenekart illetően, hogy teljes és részletes elemzést adhassak az életművükről – az egy teljes könyv témája lehetne, ahogy született is jó pár ebben a témában.

A Colonyban nagyon tetszik az a fűrész-hangú (és valóban „fűrészelő”) gitár, meg maga az egész dal, jól visszaadja azt a kafkai hangulatot, ahogy az is, amilyen kétségbeesetten énekli Ian a dal címét. Egyébként a Closer hangzása hibátlan: nagyon jól szól a dob, nem olyan tompa, mint az Unknown Pleasures-ön volt, sőt a hangzás korábbi tompasága és lefojtott feszültsége egyáltalán nincs jelen ezen a lemezen, itt minden sokkal konkrétabb, semmi sincs elmaszatolva, élesek a kontúrok, szinte vágnak. Itt a nyomasztó hangulat pusztán a dallamokból, a szövegekből és persze az énekből fakad. A Means To An End-ben a zene monotonon, könyörtelenül, elkerülhetetlenül menetel a végzet felé. Ez tényleg egy kegyetlen dal – de szerintem itt énekel a legjobban Ian. Viszont az igazi kincsek számomra mégsem ezen a két lemezen, hanem a félig koncertlemez Still-en és a kislemezválogatás Substance-en rejtőznek.

Mindjárt ott a Walked In Line, amit a Shadowplay-hez hasonlóan Peter Hook indít egy szintén eltalált basszusmenettel: a dal majd’ szétfeszül az energiától, nyoma sincs a Closer nihilizmusának – igaz, a felvétel évekkel korábbi is. Tökéletes dal, minden a helyén van benne, Ian hangja sem olyan pincemély még, mint a két nagylemezen (ez a dal még az UP előttről származik abból az időből, amikor Warsaw-nak hívták a zenekart). És a Stillen ott a később a Substance-re is felkerült zseniális Dead Souls, amelynek ugyan a Reznor-féle feldolgozása is jól sikerült, de annyival gyengébb ennél, amennyivel szenvtelenebb benne Reznor hangja: az eredetit uraló kétségbeesés teljesen hiányzik belőle (gondolok itt arra, ahogy Ian a „they keep calling me” sort énekli például) – újabb irodalmi utalás, ezúttal Gogol Holt lelkek című művére.
A Substance-en meg a Transmission az egyik sarokpont, aminek egy 1979-es tévéfelvételéből pontos képet kaphatunk a zenekar élőben nyújtott erejéről, színpadi kisugárzásáról.

Egyébként sajnos alig maradt értékelhető minőségű filmfelvétel róluk: ami mégis, az a 2007-es Joy Division című dokuban látható. A hivatalosan kiadott koncertvideó (Here Are The Young Men, 1982) minősége sajnos katasztrofális, DVD-kiadása azóta is várat magára – ha várja egyáltalán valaki. Aztán ott a korábban többször is említett Love Will Tear Us Apart, amit jóformán már mindenki feldolgozott, a dal igazi popörökzölddé vált (bár a JD dalainak többsége fényévekre van a popzene minden értelmezésétől), sőt Ian Curtis sírkövén is a dal címe olvasható. Az Atmosphere is gyöngyszem – itt azonban megint csak el kell vonatkoztatni az énekhangtól – vagy nem is, hisz ugyan ki más tudná ilyen mély és baljós torokhangon kiénekelni a „walk in silence” sort? A zene kifejezetten gyönyörű ebben a dalban, a benne hallható szintetizátor-effektet pedig megközelítőleg úgy tudnám leírni, mintha a havon megcsillanó napfény ragyogásának hangokkal való leképezése volna. Felejthetetlen.
A No Love Lost-ban ugyanúgy egy hosszabb intro után lép be csak az ének, mint a Dead Souls-ban, a szövegben pedig elhangzik egy részlet a zenekar nevét adó House Of Dolls című könyvből. A From Safety To Where…? címében feltett kérdés pedig akár a JD zenéjének alapkérdése is lehetne. Mindegyik dalukban eljutnak a biztostól a bizonytalanig, de a legjobban a Closer-en követhető végig ez a folyamat, ahol a lemez végére tényleg minden visszavonhatatlanul megkérdőjeleződik. „Tovább kéne lépnünk, vagy biztos távolban maradnunk?” – így a dalszöveg és ők mindig továbbléptek, mindig csak egy lépéssel tovább, míg egyszer csak már nem volt hova – valószínűleg Ian Curtis ezt tényleg így élte meg.

Novelty az a dal, ami néha még a Shadowplay elsőségét is „veszélyezteti” nálam, mint a legjobb JD-dal. Jó pár olyan daluk van, aminek a szövege azt a hatást kelti, mintha magához énekelne Ian, de ez különösen olyan: „Mit fogsz tenni, mit fogsz tenni, ha véget ér?” Azzal, hogy majdnem 24 évesen, két hónappal a második nagylemez megjelenése előtt és az amerikai turnéra indulás előestéjén felakasztotta magát, arra „kárhoztatott” minket későn születetteket, hogy óhatatlanul a halál felől nézve szemléljük az általa hátrahagyott soványka életművet. Mindenki, aki 1980. május 18.-a után ismerte meg a Joy Divisiont, mindig is a halott Ian Curtisként gondol az énekesre, sosem tudja úgy hallgatni, mint azok, akik akkor hallgatták, amikor még élt. Nyilván minden néhai zenésznél így van ez, de a Joy Division esetében erre csak ráerősít maga a zene, az ének és a szövegek. Talán az túlzás, hogy a korai halál mintegy hitelesítette az életművet, de annak ismeretében valahol kifejezetten bizarr lenne egy élő Ian Curtis – igaz, miért is kéne ilyen szinten (Ian-szinten) szinkronba kerülnie életnek és művészetnek? Nem tudhatjuk, mit gondolt, mielőtt meghalt, de az biztos, hogy ennek a halálnak a lemezeik minden komorsága ellenére sem kéne ennyire rátelepednie arra, amit az élő Ian Curtis alkotott, nem a halál felől kéne visszatekinteni rá, tőle függetlenül kéne hallgatni. Persze ott, ahol ennyire hangsúlyosan jelen van az elmúlás, elég nehéz figyelmen kívül hagyni. (Hátborzongató egyébként, ahogy Jon Savage az Unknown Pleasures-ről 1979 júliusában írt kritikáját kezdte: „Manapság olyan az életről beszélni, mint kötélről egy akasztott ember házában.” – az ember azt hinné, a zenekar fennállása alatt nem telepedett rá így ez a hangulat a zenéjük hallgatójára… Ráadásul ez még csak az Unknown Pleasures volt!)
Aztán ott van ugyebár a film...

A Control című fekete- fehér, majdnem kétórás mozi, amit Anton Corbijn rendezett. Igen, az a holland fotós, aki 1979-ben kifejezetten a Joy Division miatt költözött Angliába, csinált is róluk egy sorozatot az év novemberében, 1988-ban pedig a Substanvce megjelenésének apropóján ő rendezte az Atmosphere klipjét (majd még rengeteg más zenekarnak – pl. Depeche Mode, U2 – olyan nyolcvanat). Nem a Joy Division, hanem Ian Curtis történetét meséli el – ahogy csalóka címe ellenére a The Doors c. film is annak frontemberéről szólt elsősorban, ráadásul a Control legalább annyira különbözik az általános rockfilmektől (az imént említett Morrison-bio is ezek közé tartozik), mint amennyire Ian Curtis élete egy átlagos rocksztárétól (tehát akár a minden rock-klisét megtestesítő Jim Morrisonétól is). Igaz, Ian esetében elég nehéz lenne sztárságról beszélni, hiszen pont a sztárság kapujában dobta el az életét. Ki tudja, milyen népszerűségre tettek volna szert a soha meg nem valósult amerikai turnéval, hiszen általában aki betör az amerikai piacra, az záros határidőn belül világsztárrá is válik. Kérdés persze, mennyit lendített volna ezen a LWTUA sikere, illetve a dal népszerűbbé vált volna-e annál, mint amennyire az lett egy aktív, turnézó Joy Divisionnel megtámogatva? Ez már sosem fog kiderülni, az viszont biztos, hogy a Control felrúgta azt a hagyományt, hogy életrajzi filmet csakis befutott, mainstream emberekről szokás forgatni, hiszen jelen esetben tényleg egy underground hős életét vitték a vászonra. Persze az még hagyján, hogy underground, hiszen a szokásos rock-klisék is alig-alig lelhetők fel ebben a történetben és ez még akkor is igaz, ha elvonatkoztatunk attól, hogy film készült belőle.

Ian Curtis 19 évesen házasodott (ha jól tudom, az első barátnőjét vette el), 23 évesen lánya született, a zenekarozás mellett pedig köztisztviselőként dolgozott. Ez bizony eddig a legkevésbé sem rock and roll. Emellett persze ment a partizós életmód koncertek után, de ez is kimerült az alkohol és a cigaretta fogyasztásában, esetleg némi drog is volt mellette, de ez a filmből is csak a tinédzserkori gyógyszerlopásokból sejthető – tehát simán lehet, hogy akkoriban már nem volt napirenden ilyesmi. Aztán persze jöttek a gondok csőstül: a belga szerető és az epilepszia – utóbbi féken tartására gyakorlatilag mindentől tartózkodnia kellett (volna) Iannek, ami a zenekarhoz kötötte, magyarán le kellett volna mondania a koncertezésről és mindenről, ami azzal az életmóddal együtt jár (úgymint hangos zene, erős fények, alkohol, nő, késői fekvés). Vagyis jóformán minden olyasmiről, amit igazán (vagy egyáltalán) élvezett az életben. Ezt nem tudta, de legalábbis nem akarta megtenni, ennek következtében az epilepsziás rohamai felerősödtek és egyre gyakoribbá váltak, egyszer a színpadon lett rosszul, de a közönség csak akkor jött rá, hogy ez most nem a show része, amikor a zenészek a karjaikban vitték le a remegő énekest a színpadról.

Ian jellegzetes, karjaival kaszáló, egyhelyben menetelő színpadi tánca, amit többen úgy jellemeztek, hogy olyan volt, mint akit megrázott az áram, már jóval az első epilepsziás rohamok előtt szokásává vált, érdekes, hogy mégis leginkább azokhoz lehetne hasonlítani. Szintén érdekes, hogy a She’s Lost Control című dalt az a munkahelyén történt eset inspirálta, amikor egy ügyfele a szeme láttára kapott epilepsziás rohamot – ekkor Ian még nem tudta, hogy hamarosan neki is ugyanezzel kell szembenéznie, tehát már az előtt dalt írt erről a betegségről, hogy nála is diagnosztizálták volna ugyanezt. Nyilván nem tett jót ennek az egésznek konstans módon jelenlevő depressziója sem, amit csak tetézett a szerelem, ami végül az egyébként tőle függetlenül boldogtalan házasságát is szétszakította, Ian igen zaklatott belső világát pedig csak még jobban szétzilálta. Emellé járult még a zenekar turnézásának gyilkos és kegyetlen tempója is, amely még első öngyilkossági kísérletének másnapján is arra kényszerítette, hogy megtartsa az éppen aktuális koncertet. A koncert persze kudarcba fulladt, ez csak még jobban tetézte Ian kétségbeesését: nemcsak rossz férjnek, rossz apának gondolta magát, de ezek után már rossz énekesnek is, aki cserbenhagyta a társait – és hát ehhez jött még a depresszióval és az epilepsziával való szélmalomharc.

Nyilván csinálhatta volna okosabban is a dolgokat, mégis érthető, hogy ez a kombináció (súlyos depresszió, epilepszia, őrlődés két nő között, ennek folyományaként meg széteső házasság, plusz egy kisgyerek) hamar a végső kétségbeesés szélére sodorta – ez egy kiegyensúlyozott embert is megviselt volna, de egy labilis idegzetűt aztán pláne.
A film nem ad magyarázatot arra, miért lett öngyilkos Ian, de ha ezt így végiggondoljuk, már nincs is szükség rá, hogy még külön a szánkba is rágják.
Életének a filmben is felvázolt fordulópontjait (házasság, gyerekvállalás, szerető, az orvos által elrendelt és már vázolt szabályok be nem tartása) persze tekinthetjük úgy is, mint hibás döntések sorozatát – de ha elvonatkoztatunk ettől, azt látjuk, valójában mennyire hétköznapi problémákkal kellett megküzdenie és itt jön be a képbe az, hogy bár film készült az életéről a zenei munkásságának köszönhetően, az életében és így a filmben mégsem az volt a hangsúlyos elsősorban, hanem a magánélet problémái – paradox, hogy csak azok miatt mégsem készült volna film róla, hiszen annyira mindennapos problémái voltak. (Jó, az epilepszia nyilván van olyan ritka, hogy ne lehessen mindennaposnak tekinteni, de az, hogy valakinek egy súlyos betegséggel kell megküzdenie, sajnos nagyon is gyakori).

Úgy értem, ezek közül egyik sem tekinthető a zenélés velejárójának, ahogy bármelyik családos ember szerelembe eshet egy idegen nővel, nem kell ahhoz külföldi koncert.
Azt akarom ebből kihozni, hogy leszámítva a zenélést, tehát azt, ami miatt érdemes volt filmet csinálni az életéről, minden más körülmény annyira átlagemberi, mint semelyik másik olyan zenésznél (művésznél), akinek az életéről végül film készült.
Persze Ian Curtis minden átlagossága ellenére ne felejtsük el, milyen rövid idő alatt milyen nagyhatású életművet hagyott hátra, amely azóta is inspirálja a zenét, lényegét tekintve pedig nagyon jellegzetes és teljesen egyedülálló.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a B-oldal Facebook csoporthoz!