“Minden idők legtúlértékeltebb együttese” - halljuk a marginális, ám annál dühösebb kinyilatkoztatást a Beatlesről; mellé ellenpólusként valami zseniális kétalbumos, de méltánytalanul háttérbe szorított bandát a 60-as évekből. Mert amazok Lennonéknál már hónapokkal korábban dolgoztak torzított hangzással, és konceptalbumuk már 63-ban megjelent. Csak hát nem engedték őket érvényesülni...

Persze nem feltétlenül értünk velük egyet, ám egyúttal nem is biztos, hogy a Beatles volt a legjobb (dehogynem). Mindenesetre most, John Lennon sajnálatosan korai halálának 30. évfordulójára összeállítottunk 10-10 saját kedvencet a (válogatásalbumok színét követve) piros (1962-66) és a kék (1967-70) korszakokból. Természetesen számtalan csodálatos nóta maradt ki, köztük a szólóban megjelentek is - de hát a Beatles az együtt volt az igazi.

Értelmezési útmutató: szigorúan egyéni értékítélet alapján válogattuk ki a szerintünk legjobb huszat (a szerző + a szerkesztők főleg ráutaló magatartása). Biztos, hogy nincs két egyforma Top 20, a kötetlenebb struktúrájú blog nem egy NME vagy Quart - ezt kérjük megértéssel kezelni és tiszteletben tartani.

/Összességében meglepődtem, hogy a rajongók által néhol megmosolygott korai időszakokban is mennyi jó számot találtam - a kései daloknál pedig a tudatosabban szerkesztett albumok tették az egészet egyben talán élvezhetőbbé. A “kék” korszakból a lemezeken tökéletes számokat nem esik jól kiragadni a természetes környezetükből - '66 előtt viszont (talán a feldolgozások miatt is?) kevésbé jellemző az albumélmény./

 

I Saw Her Standing There (1963): Ennél jobban nem is indulhatott volna az együttes első albuma, a Please, Please Me (cím fordítása a sztaki.hu-n)- nehéz nem szeretni. Elsősorban McCartney-szerzemény, Lennon-közreműködéssel.

Nos, csak tizenhét éves volt / És tudod, mire célzok...

This Boy (1963): na ez a vizuálisoknak egy igazi fekete-fehér szám mind az album borítójának, mind a hasonló című Hard Day’s Night c. filmnek köszönhetően. A jelenetben Ringo egyedül sétál a folyóparton, köveket rugdosva és hajigálva a vízbe. A szívszorító férfimagány ábrázolásának ötletét Ringo kapitális másnapossága adta, mert bármilyen más jellegű közreműködésre képtelen lett volna aznap. Saját bevallása szerint is.

I Feel Fine (1964): sokan nevelkedtünk a Molnár-féle (apa és fia) Halhatatlan Beatlesen és másik közös művükön, a Népszerűbb Jézus Krisztusnál? c. összeállításon. Az I Feel Fine-ról így mindig az a szerzők által elképzelt (?) jelenet jut eszembe a könyvből, ahogy a terhes Cynthia “megduzzadt halmain” (ez nem a focista Halmai) kezd el John keze játszani - szerencsére a dal ennél azért jobb, de tényleg. Örök hálás téma még itt a szám elején felhangzó “feedback”, vagyis a megpengetett húr erősítőn keresztüli gerjesztése. Műfajteremtő állítólag.

I’ve Just Seen a Face (1965): Paul száma, tiszta akusztikus - talán skiffle-ös -hangzás. Kinek jut még eszébe erről a számról valami Simon & Garfunkel-örökzöld? Nekem igen.

Ticket to Ride (1965): a Help c. album és film egyik csodálatos dala a síelős-szánkózós klippel. “Még soha nem voltunk az Alpokban, menjünk oda!” Vajon megtanult utána bármelyikük síelni? Lennon-szerzemény, McCartney-közreműködéssel.

Day Tripper (1965): Napi tripper vagy Átutazó? Mivel a srácok utólag bevallották, hogy bizony ez egy klasszikus drogos nóta szerelmes köntösben, mindjárt könnyebb értelmezni a címet. Közös (Lennon-McCartney) szerzemény, mert ilyen is van.

You’ve Got to Hide Your Love Away (1965): csörgődob és gitár - tökéletes, még a Gallagher-fivérek is értékelhetően elő tudták adni így. Bár a hivatalos verzió szerint Bob Dylan előtt tisztelgett John ezzel a minimalista hangzású dallal (szájharmonika nélkül), de mi jobban szeretjük a rosszindulatú pletykákat, és inkább a fiúkat kedvelő Brian Epsteinnel  (az együttes később, 1967-ben öngyilkosságot elkövető sikermenedzsere) hozzuk összefüggésbe a szöveget - “El kell titkolnod a szerelmedet”.

We Can Work It Out (1965): na ez csak egy dupla A-oldalas kislemezen jelent meg, de azon ott volt a Day Tripper is. McCartney-dal Lennon-hozzájárulással és jellegzetes vokállal. Paul koncertjein itt zavarodik meg mindig a közönség, mert suta tapsával képtelen lekövetni a ¾-es középrészt és a kiállásokat.

In My Life (1965): újabb szám Johntól - a liverpooli Beatles-emléktúra egyik kedvenc betétdala szép, barokkos csemballószólóval. Hitték sokan - de valójában sima zongoraszólóról van szó (George Martin, a hangmérnök írta és játszotta fel), amit fel kellett kicsit gyorsítani, innen a szokatlan hangzás.

Norwegian Wood (1965): klasszikus Lennon-szerzemény a Rubber Soulról - ez Ő. Minden gitározni tanulónak alap - kis tabos gyakorlással, és egy jól elhelyezett capóval gyors sikerélmény. Norvég erdő vagy nyers fa? Nem mindegy.

Taxman (1966): Harrison-mű, az egyik legjobb. Az adózási rendszeren és az állam kapzsiságán feldühödött polbloggerek akár aktualizálhatnák is a szöveget. A fiúkat felháborította, hogy bevételük 95%-a a királyi kincstárba vándorol - persze így is megéltek azért valahogy. De mégis. A virtuóz gitárszólót érdekes módon itt nem George, hanem az amúgy basszer Paul játssza. Ha-ha, Mister Wilson... 

Egy rendes videót megérdemelt volna, de hát úgyis a zene lényeg.

Rain (1966): tudomásunk szerint az első, visszafelé játszott motívumot felhasználó Beatles-szám - megágyazva a “Number nine” = “Turn me on, dead man”-féle furcsaságonak. Éljen soká a backmasking!

És igen, "tulajdonképpen mi találtuk fel az MTV-t"... :)

I Am the Walrus (1967): na ennek a szövegét fordítgassátok. Sokaknak itt kezdődik az igazi Beatles (ahogy valaki túlzóan megjegyezte: a britpop is), ezeknél a szép tarka, pszichedelikus klipeknél.

A Day in the Life (1967): rajongók körében a legtöbb első helyet talán ez az összeollózott szám szerezné meg - többek között talán a Bors Őrmester varázslatos albumának is köszönhetően. Johnnak volt egy verzéje, Paulnak valami játékos pár sora, ezekből gyúrták össze - a végét kicsit túlhangszerelve. De hát mivel az igazi Paul 66-ban meghalt, ezt csak megbocsátjuk az új Faulnak?

Dear Prudence (1968): az indiai lelkigyakorlaton komponált Lennon-dal Mia Farrow húgának, Prudence-nek ajánlva. Az alsó E-húrt meglazítjuk D-ig, és mehet... Siouxsie-tól szép dolog volt a feldolgozás, de kösz, inkább az eredeti. Az együttes történetének az egyik legszebb dala - és ez sem a csoportmunkáról szólt leginkább.

I’m So Tired (1968): újabb fehér albumos Lennon-szám - a sokáig itthon szinte egyedüliként ismert és elterjedt dokumentumfilm, a Compleat Beatles megrázó, “képről egyenként eltűnős-együttesfeloszlós” jelenetéhez.

Come Together (1969): csak tényként említem meg, hogy Jacko, Bruce Springsteen és az Aerosmith is feldolgozta, hiszen egyik se jelent akkora elismerést a Beatlesnek. Bár persze már John is nyúlta, méghozzá Chuck Berrytől - ejnye. Jól tette. A legjobb zenéket bár feketék találták ki, de úgyis a fehérek fejlesztették tökéletesre.

The End (1969): az Abbey Road B-oldalának összefolyó, néhol strukturálatlan félórájának (majdnem) a végén van ez a brutálisan jó szám. Sokáig azt se tudtam, hogy van ilyen - és ha van, hol kezdődik és hol van a vége. Hát igen, ez már tényleg A Vég - ami Sir Paul koncertjein a mai napig az utolsó blokkban szerepel -, de a belőle áradó energia a dobszólóval együtt lehengerlő. Kár, hogy vége.

Let It Be (1970): ahogy John későbbi szólókarrierje során a How Do You Sleep? gonoszkodó sorai között megjegyezte: muzsikád liftzenének elmegy, csak tanultál valamit az évek során... A Let It Be egy hallatlanul népszerű McCartney-dal - a Beatles-életműveket szeretik is ezzel lezárni, én azért a jó hangulat miatt még betettem ide a végére egy másikat.

For You Blue (1970): na de azért Phil Spector (a Let It Be producere) még összegubázott pár nagyon jó számot egy utolsó utáni albumra - szidták is érte szerencsétlent. Jó pihenést neki. Harrison-szerzemény, hatalmas blues slide-gitárral - nem lehet belekötni. Egyedül azt a fránya Yokót nem öröm nézni...

Csak, hogy aki idáig kibírta az olvasást, ne könnyes szemekkel nyomjon a "Vissza" gombra.