Bréking: Lóhalálában kiáltom, talán még nem késő: 23.00-kor a Duna Televízió Radics Béláról sugároz dokumentumfilmet. Radics Béla (1946-1982) - vagy ahogy sírján is áll, "minden idők legjobb magyar gitárosa" - már életében legenda volt. Sajnálatos tény, hogy hiába játszotta jobban "Jimi Hendrixet", mint maga Jimi Hendrix, hiába volt számos kultikus magyar zenekar (például: Sakk-Matt, a Tűzkerék, a Taurus) vezéralakja, csak pár rövid filmrészlet és egy kislemez őrzi emlékét. Csak miatta érdemes ma bekapcsolni a készüléket.

1969. január 1-én még nem lehetett tudni, hogy a filmtörténelem egyik legkisebb színészóriása született meg. Verne Troyer. Kicsoda??? Gondoltam... Ha pedig így sem kattant be, akkor kimondom: ő a legendás Kicsi Én.

Csupán 81 cm magas, de mindig a figyelem központja, a nők kedvence e kisember. Majd' 30 filmben szerepelt, de első filmjeiben még csak kaszkadőrködött (első filmjében történetesen egy kisbaba dublőre volt...), majd jött az Austin Powers sorozat, mely meghozta neki a világhírnevet. A huncut kis Verne persze ki is használta a népszerűséget, szerepelt a brit Big Brotherben, bejáratos volt Hugh Hefner Playboy paradicsomába (nyilván a villa reality show-jában is kapott szerepet), hosszúcombú hölgyekkel jelent meg díjátadókon, élvezte a magasságot. Mindezeken felül talán legérdekesebb filmszerepe a kiszivárgott házi szex videóján nyújtott alakítás.

Bréking: A Barabás Lőrinc Eklektric és a Singas Project november 27-én lemezbemutató koncertet tart az A38 hajón. 

Kedvcsinálónak álljon itt egy Singas Project videó, mellyel a jegyek időben történő megvételére szólítalak fel benneteket. (Persze, amennyiben nem az Alice in Chains aznapra a betevő falat.)

A facebook-on találtam egy felvételt, melyet mindenképpen meg akarok osztani veletek, hiszen benne van a zene és a humor, valamint az utópisztikus és patetikus gondolkodás, mely az emberek megváltoztatásáról szól.

A 4-es metró nálunk nyilván nem egy ilyen építése miatt késik, de ahogy magamat ismerem, ha nálunk lenne ilyen, barátaimmal gyakran járnánk erre (csajozós) zongora etűdöket játszani. Nem mellékesen az utcazenészek is kapnának billentyűs kíséretet, illetve egy-két Lehel téri hajléktalanból ki lehetne hozni a szunnyadó Richard Claydermant.

Hétfő óta különös bizsergéssel vártam a tegnapot, hiszen három izgalmas együttes zenéjével kecsegtetett a Trafóba meghirdetett program.

21.00 felé kezdett az Óperentzia együttes, sajnos ezúttal énekesnő (Kindrusz Emese) nélkül. A zenekar soraiban ellenben legnagyobb meglepetésemre feltűnt Barabás Lőrinc is, aki a héten már másodszor jelent meg számomra teljesen váratlanul, hiszen a keddi Random Trip jam session-ön is színpadra lépett az Instantban. A fiatal trombitás mellett nagyon komoly teljesítményt nyújtott a másik három zenész is, nem mintha erre nem lettem volna felkészülve, hiszen talán 1 éve az A38 hajón már egyszer ámulatba ejtettek. Volt itt downtempo, 70-es évek bűnüldözős zenéje, valamint pszichedelikus hang kavalkád. Mindenképpen az est zenei teljesítménye volt számomra.

Bréking: Aki még nem tudja, mit csinál ma forradalmi hangulatában, annak ajánlom esti desztinációnak a Gödör Klubot, hiszen ott lép fel A kutya vacsorája, Varga Livius (Quimby) zenekara. Sajnos Livius bandájáig ki kell bírni a Ludditák fellépését is, így a Kutyák kb. 23 órakor lépnek színpadra... Az őszinteség tör ki belőlem, de a két Luddita-lány előadása engem felettébb idegesített, akárhányszor láttam őket. Átsörözésre, belepillantásra azért azt is ajánlom.

Hét dala: Dire Straits - Private Investigation

Album: Love over gold (1982)

Miért pont ez? Ez az egyik kedvenc Dire Straits számom a múltból, kíváló szöveggel és az egyik legjobb instrumentális befejezéssel, melyet egy dal kaphatott. Mark Knopfler új albumával kapcsolatban már egyszer megszakítottuk adásunkat, ugyanakkor még azt nem tudhattuk akkor, hogy 2010. július 4-én a leghíresebb fejpántos magyar ismét hazánkba látogat.

"Hű, de k*va anyját", szaladt ki egyszer egy régi jó barátom száján, amikor valami megdöbbentőt látott, és leginkább én is ezzel a nem szép, viszont frappáns mondással foglalnám össze azt az élményt, amiben a Firewater részesített az A38-on ezen az emlékezetes estén!
Hiába vártok tőlem részletes elemzést a zenekarról, be kell vallanom, hogy a koncert előtt pár nappal hallottam róluk először. Aztán azért sem erőltetném a dolgot, mert az a zenei világ, amit ők képviselnek, bár ösztönösen vonz, de nem igazán az én asztalom. Idegenben pedig csak óvatosan, jó az x is, ahogy Sanyi bá’ tanította, így inkább nem okoskodok.
Csupán annyi történt, hogy érdekes ajánlókat olvastam róluk, a Myspace oldalukon található dalok pedig egyből hatottak, mint a Saridon (egy szépséges dal, ami teljesen levett a lábamról: 6:45 So This is How it Feels)

Név: David Bowie

Ismertetőjele: Először is csúnya. Ezenkívül inas, megspékelve vámpírfejjel, oroszlánsörénnyel. A 80-as évektől eszelős szöszi, öltönybe csomagolva. (Aki nem ismeri: NEM ő a Bowie.)

Ezzel az emberrel mindig gondban voltam. Nem értem. A mai napig hihetetlenül sikeres és népszerű Angliában, amit én sosem értettem, bárhogy is kerestem az okok nyomait, mindig le voltam maradva két lépéssel. (Ettől függetlenül tudom, hogy egy bizonyos kör félistenként tiszteli, hiszen ő a pszichedelikus Elvis, vagy valami ilyesmi.) A rocktörténelem nagy túlélője, a glam egyik karizmatikus gnómja, avagy a pop-rock kaméleonja. Ezek bizony tények. A vörös oroszlánsörény, a különféle tornadresszek és egyéb flitteresek asszeszoárok mind-mind a repertoárjában volt a korai 70-es években. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezekben az időkben Peter Gabriellel járt vásárolni és / vagy imádták egymás között cserélgetni a fellépő ruhákat. Egyik leghíresebb albumához ("The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars") - mely egy földönkívüli rocksztárról szól - már-már hermafrodisztikus külsőt illesztett magára. (Talán ezidőtájban még Mick Jagger sem tudta, hogy megüsse, vagy megbassza.) 

Bár ez egy nyár eleji megjelenés volt, nem mehetünk el szó nélkül A Rancid új lemeze mellett. Mindig felmegy a vérnyomásom, ha évente eljön az aktuális domino day és a friss világrekord kísérlet promója, egy percre sem tud lekötni a sportcsarnoknyi színes dominó. A Rancid kontextusában azonban új jelentést nyert ez a szó, nyáron minden nap domino napot tartottam. Azok a zenekarok tudnak bekerülni a saját Hall of Fame-embe, akik albumról-albumra meg tudnak újulni, de legalább is rá tudnak tenni egy szívlapáttal az előző lemezre. Akiknél nincs gyenge lemez, vagy kevésbé vállalható pillanat az albumon. A Rancid eddig kitűnőre teljesített, a folyamatos menetelés után a 2003-as Indestructible lemezre azt gondoltam, hogy itt a csúcs. Csak az volt a kérdés, hogy a feljebb tett lécet megugorják-e a dobos csere és a 6. lemez nélküli év után. Nem húzom tovább: nagyon megugrották.

Hét dala: Genesis - Jesus he knows me

Album: We can't dance (1991)

Miért pont ez? Hétvégén kicsit fejest ugrottam Genesis emlékeimbe, azt hiszem, picit túl is adagoltam magam. Nézegetve a rég nem látott videókat, koncertfelvételeket, kétségtelen tény, hogy Phil Collins az egyik legviccesebb előadó, aki ilyen távolra sétált a dobszerkójától és egyben a legjobb dobos, akinek szerencsére kezében maradt a mikrofon. A Jesus he knows me tipikus Collins-geg, egy humoros kis dalocska, melyhez viccesen ironikus klip társult valahol a 90-es évek elején.

Bréking: Igazságtalanul keveset foglalkoztunk eddig a Genesis (és eleve Phil Collins) munkásságával, de a komolyabb esettanulmány helyett most csak egy hírt osztanék meg veletek: november 9-én jelenik meg egy gyűjteményes kiadvány, The Movie Box 1981 - 2007 címmel. Az 5 DVD-t tartalmazó díszdoboz tartalmazza a korábban DVD-n már kiadott Wembley és The Way We Walk koncerteket és végre elérhetővé válik DVD-n a Mama turné és a Three Sides Live mindezidáig csak VHS-en megjelent anyaga is. Vicces, mert a dobozt úgy tervezték meg, hogy bele lehessen helyezni a reunion turnén forgatott When In Rome 2007 kiadványt is.

Régebbi olvasóink ne nézzenek furcsán, a B-oldal eddig se merült el az ógörög filozófia bugyraiban, most sem fog, aki csak most tévedt ide, az se rettenjen el, nem fogunk okoskodni, azt meghagyjuk másnak. Olyan klipekről lesz szó, amik valami platón játszódnak (vonat nem számít, lásd Queen vagy Bikini). Hogy minek a platóján, az nem is annyira fontos, ha a rendező nem hangsúlyozta ki eléggé.

Itt a szerkesztőségen belül mindenkinek más típusú klipek jönnek be. Overdrive például azokat szereti, amikben sziklaormon szólózik a gitáros, Nosferato pedig azokat, amik... Na, ezt még nem árulhatom el. Én többek közt azokat, amikben menet közben, valami platón megy a történés.