Deutsch Gábor is érzi, hogy kell adagolni a dolgokat, de mondjuk én az egész koncert hanganyagára éhezem. Kurvajó buli volt, megérdemelném.

anORGANik:ORG feat DJ Bootsie - Sword Removed remix (LIVE @ A38) by anORGANik

Sokat elmond a mai metal felhozatalról, hogy egy '92-es lemezről írok most. Nem mondom, manapság is jelennek meg nagyon jó albumok a metal fősodrában, de valahogy már nincs meg bennük az az újító, eredeti íz... Nem egy helyen az új Mastodon-ról olvasom, hogy milyen forradalmi lemez, hát nem tudom, én inkább unalmasnak érzem a The Hunter-t, de ez nem ide tartozik. 

Nincs metalos, aki ne hallott volna a Pantera késői történetének részleteiről, majd arról, hogy milyen tragikus fordulatot vettek az események az előző évtized derekára. Én ezekkel az eseményekkel nem is szeretnék bővebben foglalkozni, koncentráljunk a Vulgar Display of Power-re.

Zseniális albumcím, zseniális borító, előrevetíti, hogy mi vár ránk a következő bő 50 percben. Bármennyire is ciki, de én először 2009-ben ismerkedtem meg behatóbban a lemezzel (bár előtte is nagy tisztelője voltam Phil Anselmo-nak), amikoris az egri Egál Klub zenegépét televertük hajnal 2 körül Pantera dalokkal, az egyik jóbarátom nosztalgiázni akart tudniillik. Ott és akkor megfogott az elsőre kőegyszerűnek tűnő zene arcbamászó, direkt agresszivitása, a headbangelésre késztető ritmusok lehengerlő ereje.

Aztán később, fél év dobtanulás után teljesen más szemmel néztem a lemezre, hiszen akkor jöttem rá, mit is művel a ritmusszekció: Vinnie Paul dobos és Rex basszer olyan hihetetlen érzéssel, ugyanakkor erővel teszi oda a fogós groove-okat a dalok alá, hogy olyan a világon nincs. Erre jön rá a néhai zseni, Dimebag egyedi gitárjátéka, akinek tehetségét és tudását még a legképzettebb metalellenes gitársznobok is elismerik. És végül ott van a hab a tortán, mindenki kedvence, a mostanra már emberi ronccsá váló, ugyanakkor még mindig hihetetlenül karizmatikus Philip H. Anselmo védjegyszerű, változatos énekprodukciója.

Ha ezt a három faktort (amiből egy is elég lenne, hogy elvigyen a hátán egy egész lemezt) összeadjuk, akkor kapjuk eredményül a Vulgar Display of Power-t, melynek 11 dala döntően befolyásolta egy egész évtized metalzenéjét.

A lemezborítóval ellátott póló hátulján óriási betűkkel ez a mondat áll: Stronger than all. Ez a kijelentés tökéletesen igaz az albumra: vannak gyorsabb, technikásabb, ridegebb produkciók számolatlanul, de '92 óta nemigen adtak ki ennél ütősebb, erőteljesebb lemezt.

Ha valaki nem hiszi el, hallgassa meg a Walk-ot, ha nem kezd el önkéntelenül übermorcos arccal bólogatni rá, akkor ott valami komoly baj van.

A "Gyűlölt szavak, ide gyertek!" Facebook oldal ihletett meg, hogy összeszedjem, mik azok a szavak, mondatok, melyek ha elhangoznak koncerten az előadótól, akkor viszolygok, ökölbe szorul a kezem és egyszerűen nem teszek eleget a kérésnek, bojkottálom a mozdulatot, közönségénekeltetést, BÁRMIT, ami a színpadról érkezik felém.

TOP10 idióta színpadi mondás EVÖR:

1. "Make some noise!"
2. "Hol vannak a kezek?" / "Kezeket a magasba!" / "Nem látom a kezeket!" (csak Stevie Wondertől fogadnám el)
3. "Éééés taps!" (by Ákos)
4. "Éééééééééééh óóóóó, érééééééérééééróóóó...!" ( a legszánalmasabb ezt szintivel)
5. "Most ti jöttök, mindenki veleeem!" / "Nem halloooooom!"
6. "... és most csak a lányok!"
7. "Hello Budááááá-peeeeszt!" (legjobb, ha ez a Balaton Sound-on van)
8. "Ti vagytok a legjobb közönség!" (Ezt súlyosbítja a "nem szoktam ilyet mondani, de tényleg ti vagytok...")
9. "Most játsszuk először ezt a számot..." / "Most pedig következzen egy új szám az új lemezről, remélem tetszeni fog nektek..."
10. "Vannak még helyek az első sorban..." / “Nyugodtan lehet táncolni."

+ 1: Aki pedig nem tudná, a bejáratnál lehet kapni a lemezeinket, és ha hangosan tapsoltok, a fiúk még biztosan kijönnek eljátszani egy dalt...

Go To 1.

Na, kinek van meg a csaj? Nyilván senkinek. Nos, ő volt az a hölgy, aki a szigetes Prince koncerten beindította a bulit. Nyilván erre sem emlékszik már senki, Prince sem. A buli után "kénytelen" voltam utánanézni a Google-ben, hogy ki ez a csaj, aki egyfelől Prince balján játszott a gitáron, majd külön számot is énekelt a műsorban, mely szerintem a műsor egyik legérdekesebb része volt. (Azóta utánanéztem a dal címe: The Look of Love, a hölgy neve pedig Andy Allo.)

Na, a lényeg, hogy megtaláltam a hölgyet. Finoman szólva megkapó jelenség. A lenti pár videót nézve rájöttem, egy ilyen koncertre lenne most szükségem. Jöjjön le a Gödörbe, vagy az A38-ra, legyünk ott hetvenen teljesen véletlenül, ne legyen tolakodás, meg hype és másnap azt mesélhessem el, hogy csodát láttunk.

Hú, egy nagyon régi cikkünkben összeszedtük már a színpadi bakikat, de az alábbi láma lemezlovas a maga nemében kifejezetten egyedi módon alázza meg magát, szóval érdemes prezentálni az urat. Nem is tudom, mi lenne vele, ha pöttyös labda dobálással együtt kéne nyergelnie a korongokat.

Tűnhet ez a cikk egy Nirvana-rajongó paranoiájának, de az még inkább feltűnő, sokak részéről milyen szenvedélyes utálat övezi a zenekart, ha szóba kerül. Most, a Nevermind megjelenésének évfordulója kapcsán sok cikk jelent meg a különböző blogokon, amit sok-sok komment követett, melyeket olvasva csak még feltűnőbb lett ez az antipátia, amely egyébként egy az egyben Kurt Cobainre irányul, hiszen sokan vele azonosítják a zenekart – akik mégsem, azok általában megjegyzik, hogy „Dave Grohl azért jó dobos”. Vajon miből fakadhat ez és miért pont őket sújtja?

Az album jelentőségét igazolja valahol, hogy a hazai rocksajtó vezérhajója, az a Hammerworld sem tudott „kibújni” a megemlékezés alól, amely mindig Cobaint, a Nirvanát, de elsősorban a Nevermindot emlegeti fel, ha a ’80-as évek metal- és hard rock-zenekarainak ’90-es évekbeli sanyarú helyzetéről esik szó (Mickey Rourke karaktere is Cobaint hibáztatja emiatt "A pankrátor"-ban). Mintha a lemez sikere tehetne arról, hogy e zenekarok nagy részével szerződést bontottak a nagy lemezkiadók, emiatt vagy visszasüllyedtek az undergroundba vagy fel is oszlottak és a rajongókon kívül mindenki megfeledkezett róluk. (Bár Cobain egyértelműen sikeres akart lenni, sikerei csúcsán már mit nem adott volna azért, ha újra az underground része lehet...)
Pedig ez a tendencia nem a zenekar, nem Cobain és nem az album, hanem a szűklátókörű, pénzéhes lemezkiadók hibája, akik addig tekintenek értékesnek, támogatandónak egy zenét – ami számukra valójában nem más, mint minél nagyobb példányszámban, minél nagyobb hasznot hozva értékesítendő termék –, amíg divatos. (A kis kiadóknál persze más a helyzet: azokat a zenét értő és szerető emberek hozzák létre, sokszor a nagy anyagi siker leghalványabb reménye nélkül. Aztán, ha van egy Nirvanád, az elhozhatja a nirvánát, lásd Sub Pop.)
Arról sem Kurt Cobain tehet, hogy rengeteg „őszinte és kőkemény” hard rock vagy metalzenekar váltott stílust a grunge berobbanásának hatására – őszinteségüket ily módon eléggé megkérdőjelezve. (A grunge-dzsal kapcsolatban érdekes, hogy sokak szerint nem is lehet egységes stílusról beszélni, maga a név is inkább az újságírók skatulyázási szokásának kedvezett, mint bármi másnak és pont a legjelesebb képviselői határolódtak el tőle legjobban. A követők – csúnyább szóval kópiák – aztán már büszkén hangoztatták és kerestek vele sok pénzt elég érdemtelenül.) Ez a stílusváltás inkább az adott zenekarok zenészeit minősíti, és azt igazolja, hogy nem különbek, mint a kárhoztatott, pénzéhes lemezkiadói fejesek. Ha pedig ez így van, akkor nem megérdemelten esett-e vissza a töredékére a népszerűségük?

Valójában minden paradigmaváltás felfogható egyfajta öntisztulási folyamatként (nemcsak a zenében természetesen), amely akkor következik be, amikor a korábbi paradigma túltelítődik, eléri azt a pontot, amikor már „sok lesz”, domináns jellege sokkal inkább gátolja, mintsem elősegíti az általa meghatározott közeg (jelen esetben a rockzene) természetes fejlődését, de legalábbis változását. Különféle blogok kommentjeit olvasva látható, hogy a rock- és metalrajongók között van egy jelentős réteg, amely aszerint ítél jónak vagy rossznak egy zenét, hogy mennyire technikás – ez dettó ugyanaz, mint amikor valaki az alapján tart jónak egy énekest, hogy mennyire képzett a hangja. Kurt Cobain ellen ezeket az érveket hozzák fel leggyakrabban: nem tudott énekelni, nem tudott gitározni, plagizált. Ugyanezek az arcok általában ódákat zengnek a Motörheadről (gondolok itt a frontember monoton hörgésére), a Ramonesról (100+ dal kis túlzással két-három akkordból), meg a Led Zeppelinről (a „mások dalait saját szerzeményként feltüntetés” nagymesterei). Nem tudott énekelni? Jó, valószínűleg nem jutott volna át a Megasztár selejtezőn, de biztos, hogy ez őt minősíti? Sokkal nagyobb érdemnek tartom azt, hogy mennyi embert megérintett azzal, ahogy előadta a dalait. Nem tudott gitározni? Ha valaki nem mesterszakács, akkor nem is tud főzni? A technikai tudást tenni meg akár a zene, akár más művészet lényegének elég nagy hiba, mert úgy rengeteg olyan egyébként csodálatos dolgot küldenénk szemétdombra, ami sok embernek jelent nagyon sokat – és nem érdemtelenül.

Mit akarhat annál többet a művészet, hogy megérint, hogy azt érzed: igen, ez az, amit kerestem? Van Gogh technikai értelemben nem tudott festeni. Még az önarcképei többsége is alig hasonlít rá, egymásra pedig csak onnantól, hogy a legjobban sikerültet kezdte lemásolni újra és újra. Csakhogy, fájdalom, de minden technikai fogyatékosság és mesterségbeli tudás hiánya ellenére zseni volt, teljesen egyedi, védjegyszerű képi világot teremtett, olyat, ami meghatározó a modern festészetben. Picasso-ról a legújítóbb korszaka idején a már akkor is tévedhetetlen kritikusok kijelentették, hogy ilyet az óvodáskorú gyerekük is tud, sőt jobbat. Valahogy Picasso mégis a XX. század legismertebb festőjévé vált, amit nevezett óvodásokról felnőttkorukban se lehetett elmondani.

A Cobain-utálók rendszeresen felhozzák, hogy az egyik legismertebb dalának (Come As You Are) gitártémáját egy Killing Joke-számból (Eighties) lopta a szerző. Csak éppen azt felejtik el (vagy nem is tudják?), hogy a Killing Joke dala meg egy Damned-számra (Life Goes On) emlékeztet erősen. Szóval ki lopott kitől? Egyébként meghallgatva mindhárom dalt, elfogulatlan füllel is a Come As You Are a legjobb, úgyhogy komolyan mondom, bárcsak minden újrahasznosítás, akár plagizálás (ami a popzenében eleve nem ritka) ilyen jól sikerülne. A Led Zeppelin komplett dalokat emelt el fekete blues-zenészektől, majd tüntette fel magát szerzőként, Jimmy Page zenekarát mégis szent tehénként tiszteli a sok Cobain-gyűlölő (nem mellesleg maga Cobain is így volt ezzel – még az Aero Zeppelin c. dala ellenére is). Persze, ha valamit tiszta erőből szeretni/utálni akar az ember, az ellen/amellett hiába is érvelünk.

Az is vesszőparipájuk, hogy a Nirvana volt az a zenekar, ahol a legjobb gitáros a dobos. Technikai értelemben ez igaz – dalszerzői kvalitás tekintetében már kevésbé (hogy ezt belássuk, bőven elég összehasonlítani egy tetszőleges Nirvana- ill. Foo Fighters-„slágert”).
Mi motiválja még ezen felül ezt a szenvedélyes Cobain-utálatot? A féltékenység. Az, hogy nem elég, hogy nem az ő kedvencük – aki persze sokkal virtuózabb gitáros, sokkal jobb énekes és egész egyszerűen sokkal jobban megérdemelte volna – ért el akkora sikert és vált olyan meghatározóvá, mint a Nirvana, de ez a hülye Cobain még csak nem is átallotta totálisan semmibe venni azt, amit elért. Más bezzeg évtizedekig hajt, gürizik, mindent megtesz a sikerért és mégse jön össze neki, ennek meg itt négy év leforgása alatt, alig két lemezzel a háta mögött volt pofája rocksztárrá válni!
És ahelyett, hogy rajongó tinicsajok bugyiját húzkodta volna koncert után, nemcsak, hogy megházasodott, de még a tetejébe hűséges is mert lenni a feleségéhez (aki hálából fűvel-fával csalta), sőt büszkén hordta a gyűrűjét. Hát, ez aztán tényleg baromira uncool és semmi köze a sex & drugs & rock'n'roll szentháromságához. Vagyis nem elég klisés? (Igaz, a drugs és a rock'n'roll kitételeket elvitte a végsőkig.) Mi van még a rovásán? Ahelyett, hogy jó hímsoviniszta / macsó szokás szerint Back Off Bitch vagy C’Mon And Love Me címmel írta volna dalait, képes volt About A Girl-banalitású címeket adni nekik – a Heart-Shaped Box „nyálas” címéről vagy a végképp antimacsó Rape Me-ről már nem is beszélve.
Hát még, ha tudnák, hogy olyat is énekelt, hogy „Never met a wise man – if so, it’s a woman”, sőt nemcsak tisztelte, de többre is tartotta a nőket a férfiaknál, kifejezetten feministának vallotta magát és meg volt győződve arról, hogy a rock bármiféle megújulását a nők hozhatják el. (Nem is beszélve arról, hogy a punk rock mellett a rapet tartotta a legjelentősebb zenei mozgalomnak.) Csoda ezek után, hogy valahogy nem volt kedve Axl Rose-zal haverkodni?

A koncerteken sem volt hajlandó becsületes arénazenekarhoz méltón kezelni a Nirvanát: nem énekeltette meg a közönséget, nem kérdezte meg, jól érzik-e magukat, nem buzdította őket, hogy tapsoljanak, nem játszott tízperces gitárszólókat sem: egész egyszerűen nem lehetett hova tenni, hogy nem volt hajlandó hozni a befutott és öntetszelgő rocksztár figuráját, amely szerepért pedig mit meg nem adtak volna – és adnának – oly sokan. Milliomosként is képes volt ugyanaz a szakadt farmeres, tornacipős punk srác maradni, mint korábban és ez az egész így egyben a mai napig sem fér utálói fejébe. Azt meg aztán végképp képesek személyes sértésnek és a sok be nem futott vagy feledésbe merülő „jobb hangú, virtuózabb, stb.” rockzenész álmai megcsúfolásának venni, hogy minden sikere és vagyona ellenére volt képe depressziósnak, boldogtalannak és a tetejébe még öngyilkosnak is lenni. (Bezzeg a sok kritikus kedvencei, ha tehetnék, azóta is vígan rocksztárkodnának fel-alá és dugnák a sok sikítozó rajongót, de szép is volna.)

Egy dolgot leszögezhetünk: akármennyire utálják is, akkor sem utálják annyira, mint amennyire ő utálta magát. Úgy gondolják, nem magának köszönheti, amit elért és, hogy a körülmények meg a menedzsment olyan magasságokba emelt egy senkit, amit nem érdemelt meg és emiatt nem is tudott feldolgozni. Ha ez így volna, a mindenféle menedzsmentek sorozatban gyártanák azóta is a Kurt Cobaineket – de valahogy mégse jön össze nekik. Pedig olyan egyszerű a recept, nem? Jut eszembe, a Nirvana zenéjét „korabeli emonak” nevezni, bármennyire is oda akar mondani valaki, baromi méltatlan – viszont sajnos gyakori. Netán minden zene emo, amiben ne adj’ isten őszinte érzelmek vannak? Bár ez pont az emo nagy részére nem érvényes szerintem. Rég látott annyi nevetséges pozőrt egy stílus, mint éppen az.) Ezt mondják Sid Viciousra is, akire messzemenőkig igaz a dolog. Azonban ő nem szabott – akaratán kívül bár, de – új irányt semminek (hacsak nem az önpusztításnak) és nem írta meg nemhogy a Nevermindot, de még a Never Mind- ot sem.

Ha a Nirvana egy maradt volna az éhenkórász punkzenekarok közül, senkit sem zavarna azok közül, akik még 17 évvel Cobain halála után is, ha tehetik, acsarkodnak ellene. Az szúrja a szemüket, hogy mára bizony a modern rock egyik klasszikusává vált – amit talán egyébként ő maga is utálna. Millió igényes – illetve úgy általában – zenét ismerek köszönhetően annak, hogy tényleg szenvedélyesen szeretem magát a zenét, valamint, hogy lemezboltban dolgoztam egy ideig. De az, hogy elismerem és szeretem, mondjuk a Dream Theater-t, vagy a Paradise Lost Draconian Times-át, mégsem gátol meg abban, hogy a Nirvana legyen a legnagyobb kedvencem, mert Kurt Cobain zenéjében megvan az a valami, ami teljesen egyedivé, pótolhatatlanná teszi számomra és az „ez az, amit kerestem” érzést adja máig is. Egyszerűen hiányozna, ha nem lenne. Kevés zenéről tudom elmondani ugyanezt. Egyébként a Nirvana zenéjét nem a „primitív vagy igényes” kérdés alapján közelíteném meg – minden zajossága ellenére inkább letisztultnak nevezném az egyszerűségét. Csak pár akkorddal dolgozik, de mindegyik a helyén van és képes véghezvinni azt a bravúrt, hogy alig néhány hangból alkot emlékezetes dallamot. Nehezebb így jó dalt írni, mint milliónyi hangból. Úgy is mondhatnám: kevés összetevőből alkotni valóban jót, az az igazán nagy dolog.

Bele a közepébe: a két legjobban várt magyar lemez számomra a Seen és az Óperentzia zenekarok korongja lenne.

Nos, a Seen úgy tűnik éledezik és most az Óperentzia együttestől is kaptunk életjelet, hiszen az alábbi videó a banda stúdiózgatásának hangulatába kalauzol el minket. Óriási. Nem is tudom, emlékeim szerint 3 éve láttam a bandát az A38-on (kb. 20-an voltunk), de a dobost és a számítógépes játékok hangjain játszó billentyűs csávót nagyon kiszúrtam akkor magamnak. Nagyon várom, hogy végre megszülessen a produktum, legyen az közölve cd-n, vagy egyéb csatornán. Hajrá!

Az 1991-es évről sokat nosztalgiáztunk idén, jöttek az emlékek az eurodance korszakról, vagy éppen a 20 éves, legendás albumokról.

Sajnos az 1991 egy nagyon szomorú emléket is jelent, hiszen ebben az évben hunyt el Freddie Mercury, a Queen énekese, zenei géniusza, mondhatni központi agya. Hihetetlen belegondolni abba, hogy már 20 éve történt, az meg még hihetetlenebb, hogy ezek szerint kb. 19,5 éve bámultam fogalmatlanul az emlékkoncertet, ahol mindenki ott volt, kivéve ő.

A Queen eközben 40. életévébe lépett, melyre számos újrakiadás, tv műsor, könyv is emlékeztet minket, viszont semmi sem képes betölteni azt az űrt, amit ez a nagyfogú, balettruhás frontember hiánya okoz. A legnagyobb bajt ebben látom. Kedvenc együttesem legendás története hiába válik egyre legendásabbá, sajnos az utóbbi évek szánalmas "középpontban maradni próbálása" már engem is érzékenyen érint. Elfogadtam, hogy John Deacon úgy döntött, Freddie nélkül nem akar semmilyen zenei kollaborációban részt venni. Elfogadtam, hogy az ereje teljében lévő Brian May és Roger Taylor, egyfelől missziós tevékenység okán életben tartja a legendát (Paul Rodgers segítségével ugyebár számos fiatal rajongó kaphatta meg azt, amire úgy tűnt, már nincs esély), de azt már nem fogadom el, hogy senki sem mondja azt, hogy köszönjük szépen, ennyi volt. A shownak már nem kell folytatódnia.

Kifejezetten nem örülök már a Queen + XY fellépéseknek, nem örülök a Lady Gagás híreknek és nem örülök annak, hogy a zenei gépezet a Queen-t ugyanúgy beszippantja, mint bármelyik együttest. A Queen volt az az együttes, mely mindig a saját útját járta, alkotásban, turnézásban, koncepcióban (a pályájuk elején lévő kiszolgáltatottságot most hagyjuk…), ellenben a Universal-hoz való átszerződésük miatt ismét jönnek a szánalmas újrakiadások, az Észak-Amerikának szóló promóciós felvételek és az ügyesen csepegtetett hírek (Adam Lambert-tel való fellépés, Jacko-val készült közös felvételek, Lady Gagával való összeállás hírek, stb.) Bármennyire is hihetetlen, USA a Queen szűz piaca, szóval értem, de a címben szereplő állításomat továbbra is tartom.

De hogy mondjak jót is... Az év egyik nagy eseménye a Days of our Lives című dokumentumfilm (jön DVD-n!), mely végre azt mutatja be, ahogyan a Queen-re emlékeznünk kell. Négy önálló angol zenészt, a kreativitást, az együttest, melynek központi figurája és katalizátora Freddie volt. Pont ez a baj. Ő már nincs, így nincs aki katalizálja az alkotói, művészi és marketing folyamatokat. Az egész egy átlagos termék lett, melynek piacot kell találni. A legenda, a tartalom, a minőség pedig kopik, hiszen annak ellenére, hogy a rajongók már 10-15-20 éve birtokolják azokat a felvételeket, melyek elvileg kiadatlanok, mivel promóciós célokra, nagy USA profitra nem alkalmazhatóak, csak a Queen archívumban porosodnak. Ezek helyett marad a huszadik Greatest Hits újrakiadás és nem jön a beígért Rainbow 1974, vagy például a Live Killers 1979 DVD és még sorolhatnám...

Freddie halálának 20. évfordulóján én ezek miatt vagyok szomorú és nem amiatt, hogy minden idők legnagyobb frontembere már nincs közöttünk. Mostanában nagyon ritkán hallgatok Queen-t, vagy nézek koncertfelvételt, de 1-1 pityókás alkalommal, ha hazaérkezem és váltogatom a DVD-ket, mindig rájövök, eltelhet bármennyi idő, de ilyen zenész már sosem lesz. A legenda mindentől függetlenül tovább él, de szerintem nem ezekkel a mesterséges eszközökkel kellene életben tartani.

1998-ban teljesen váratlanul autóbalesetben hunyt el az egyik legjobb rockdobos EVÖR, azaz Cozy Powell. A jövőre megjelenő dokumentumfilm valószínűleg a rocktörténelem megfelelő polcára helyezi el végre ezt a zsenit, aki játszott a Black Sabbath-tal, Gary Moore-ral, Brian May-jel és még ki tudja kivel, valószínűleg mindenkivel, akinek kicsit hosszabb volt a haja az átlagnál és gitár lógott a nyakában.

Az is szégyen egyébként, hogy még a Youtube-on is alig találni róla igazán jó minőségű felvételt.

Darren Aronofsky négy kisfilmet is rendezett egy drogellenes kampánynak, melynek hivatalos Youtube oldalán számos egyéb kifejezetten zaklatott spot is megtalálható a témában. Csak erős idegzetűeknek ajánlom, de tinigyerekek szüleinek nem, sokkoló képsorok következnek.

Alább látható egy interjú a nagyon szimpatikus Deutsch Gáborral, valamint koncertrészletek a jubileumi buliról. Őrület volt. Még.

Megtaláltam az Internet kétségkívül legviccesebb videóját, legalábbis a tárgyban nevezett pályamunkák közül biztosan ez lenne az.

Kell-e bármilyen kommentár a lenti videóhoz? Egyem a dagi kicsi szívét. (Érdemes eljutni a félmeztelen részig.)

Férfiak és asszonyok! Valószínűleg ez lesz az utolsó lehetőség látni Ozzy papáékat, azaz az újra összeálló Black Sabbath együttest, melynek legendás tagjai az 1978-as Never Say Die című album óta nem munkálkodtak közös albumon. Ellenben most! MERT az új album érkezik a turné mellé, a srácok hajcsára pedig a legendás Rick Rubin lesz, aki azért nem kevés banda karrierjét rakta össze, illetve újra össze...

Az eddig bejelentett turnéidőpontok CTRL+C - CTRL+V PEDIG:

May 18 - Moscow, Russia - Olimpiski
May 20 - St. Petersburg, Russia - New Arena
May 23 - Helsinki, Finland - Hartwall Arena
May 25 - Stockholm, Sweden - Stadium
May 29 - Bergen, Norway - Bergen Calling Festival
May 31 - Oslo, Norway - Spektrum
Jun. 02 - Malmö, Sweden - Malmö Stadium
Jun. 04 - Dortmund, Germany - Westfalenhalle
Jun. 10 - Donnington, UK - Download Festival
Jun. 12 - Rotterdam, Holland - Ahoy
Jun. 15 - Bilbao, Spain - Azkena Rock Festival
Jun. 17 - Nantes, France - Hellfest
Jun. 19 - Paris, France - Bercy
Jun. 22 - Dessel, Belgium - Graspop Metal Meeting
Jun. 24 - Milan, Italy - Gods of Metal