Elvtársak-sak-sak-sak-sak! Overdrive kolléga ma megírta, hogy nem volt meghalva a 0. naptól, és egyet is értek vele, de mivel van, amit élményként kiemelnék, ezt inkább posztban teszem, mint kommentben. Ezzel is fitogtatva, hogy nekem osztottak lapot ebben a kiváló blogban, hörr...

Bár a rasszizmust nem az Emilióval fellépő Balázs Fecó fogja gyökeresen visszavetni, az egésznek olyan mellékíze volt, mint amikor azt mondja a szabvány hülye, hogy "ismerek rendes ...-kat/-ket is, DE...". Annyi értelme volt az egész "tematizálásnak", hogy nagyjából azok jöttek el, akik tudnak úgy viselkedni, hogy egy napra elhiszem, hogy nincs bennük előítélet. Megváltoztatni olyan zene tud, amit kizárólag feketék, vagy indiaiak játszanak, aminek az az üzenete, hogy nesze itt van valami, most legalább látsz valamit abból a világból, amitől annyira félsz a tudatlanságod miatt. Tetszik? Akkor jó.

Utóbbit a világzenei nagyszínpadon és a Budapest Jazz Club színpadokon sikerült megtalálni. Vagy az van, hogy így kellene kinéznie egy ZARE koncertnek, mint amit ezeken láttam, vagy hívhatnák Magyar Dal Napjának ami a nagyszínpadon folyik. A világzenein a Miles From India formációban hagyományos indiai hangszerekkel plusz két dobon, billentyűn, szaxofonon és persze trombitán adták elő Miles számait, bár a végén kicsit elborultak. Előtte sem volt rossz a helyzet, délután egyszerre volt színpadon Borlai Gergő, Babos Gyula, László Attila, Latmann Béla, Fekete Kovács Kornél, Borbély Mihály, Dresch Mihály, Csepreghy Gyula, Zsoldos Béla, Zsoldos Dániel, Horváth Kornél, Nagy János, és még mások is, csak győzném fejben tartani. Éjfél körül pedig 1 színpaddal arrébb Szakcsi Lakatos Béla, Balázs Elemér és Lakatos Pecek Krisztián kellemes ellazulós zenét nyomtak, esküszöm, ki is pihentem magam, mielőtt fröccsről pálinkára váltottunk.

Visszatérve a nagyszínpadra, tavaly csak Ákosra voltunk kiborulva, hogy miért kell olyan számot játszani, ami kurvára nem akkora sláger, ami a saját TOP3-ba vagy TOP5-be beleférne. Na ő nem is jött idén, idén másoknak sikerült ezt elmodoroskodniuk.

Aki viszont GECI jó volt: Deák Bill. Nem hibázott az öreg, volt minden, a Zöld csillag végén ismét volt egy fél telefonkönyvnyi lista, Radics Béla, Cserháti, Zavadszky, Orszáczky, (Westbam, Marusha, Lenny D., Sven Väth, stb.). A dobkeverésre azt hittem, beraktak egy Metallica lemezt, nagyon patentül szólt, gitár óriási, billentyű óriási, Deák Bill óriási, nem hejehujázott annyit, mint egy saját koncerten, nem is beszélt annyit, feljött, tarolt, majd lement, átadva a helyét a következő fellépőnek. Csillagos ötös volt.

Mivel a jegy 5.750 volt, tavaly meg ha jól emlékszem, még a Sziget fizetett azért, hogy bemenjünk a 0. napra, elmaradt a tömeg, és emiatt az együtt megőrülés a szélén. Tavaly eleve nem volt széle a közönségnek. Idén úgy tűnt, hogy "végre korán kiértünk, és nincs az a tömeg", de aztán később se volt :) Legjobban megint az szórakoztatott, hogy teljesen más számokat énekeltünk rá az alapokra, ökörködtünk, gyakoroltuk az angolt, valamint növeltük a cseppfertőzéssel terjedő H1N1 terjedésének kockázatát. Legközelebb csütörtökön megyek ki, megnézem, mi változott, tudnak-e már a franciák magyarul, meg ilyenek.

Közben ajánlom a Modoros blog Idén már nem megyünk ki című írását, Tibi nagyon sok kommentet megspórol, ahogy leírja az "na és ezért nem megyek a szigetre" és a "de kell egy hét együttlét" típusuk képzeletbeli párbeszédjét.

A nulladik nap echoja | Magyar Dal Napja