Millió kartács és golyóbis! Micsoda koncert volt!

Vasárnap este a Diesel klubban hatalmasat robbantott a Mr.Big. Meg kell mondjam, féltem egy kicsit, hogy kevesen lesznek kíváncsiak a Magyarországon valahogy még rockzenei körökben is kevésbé ismert zenekarra. Billy Sheehan ide, Paul Gilbert oda, az átlag magyar zenebarát legfeljebb a To be with you-t meg a Wild word-öt ismeri a mjúzik tévéből, esetleg a falusi diszkóból ugyanezt tüc-tüc alapokkal megdobva.
Hát, kérem, ezért bizony nagy kár, mint ahogy azt is sajnálhatta minden későn kapcsoló sügér, hogy az időközben meglepetésemre full teltházassá váló koncertre a buli előtt már esélytelen volt jegyet szerezni. Azt hiszem, teljesen egyetértene velem a vasárnapi koncert összes látogatója – Alapi Istvánnal vagy épp a mirigyes Sípos Petivel - abban, hogy ritka szép este volt!

A program nagyjából azt hozta, amit az előzetesen levadászott setlist alapján várni lehetett, vagyis a Daddy, Brother, Lover, Little Boy indította a pazar estét, s a végjátékban megkaptuk a Colorado Bulldog-ot, a Burn helyett ezúttal a Purple-től a Smoke ont he Water-t (a zenészek össze-vissza cserélgették közben a hangszereiket, egy fő szabály volt csak: senki nem játszhat a fő hangszerén), leges legutolsóként pedig Sheehan-től a David Lee Roth-os, Steve Vai-os időszakából a Shy Boy-t, amitől mindig heves ingerenciám támad egy vad léggitározásra.
Természetesen óriás szóló orgiák is akadtak, de nem zavaró mértékben, meg hát, aki tiszteletét tette ezen az estén, az pontosan tudta, hogy miért megy oda, úgyhogy ne reklamáljon senki! Én is maximum csak az agyatlan technikus édesanyját tudom csókoltatni, aki biztos volt benne, hogy a csöppnyi színpadon jó ötlet elölről totál fény nélkül hagyni az éppen frenetikusan szólózó Billy bácsit, és megkísérelni hátulról(!) megvilágítani őt, de nagyon. Az eredmény: kezek a szem elé, és fütty…változás meg semmi. Bazmeg, a hülyéje tényleg azt hitte, hogy Billy Sheehan-t fütyülik?!

Ezt a butaságot viszont messze kárpótolta az, amit Billy Sheehan basszer, Paul Gilbert gitáros, Pat Torpey dobos és Eric Martin két órában elővezetett. Így az amúgy is szűkös és levegőtlen helységben forrt a levegő és izzott a hangulat. Sorjáztak a jobbnál jobb dalok, a közönség pedig rettenetesen hálás volt. Azt hiszem, ilyen fogadtatásra a banda sem számított, magával ragadta őket a közönség lelkesedése, és a minden dal után következő hatalmas ováció. Hogy a hangszeresek nem gyenge kezdők, azt mindenki tudta, de bevallom, engem váratlanul ért, hogy mind a négyen remek énekesek. Ezt a képességüket nem is hagyták parlagon: olyan többszólamú dallamokat hoztak olykor egyszerre négyen, hogy az még egy meleg fiúbandának is dicsőségére vált volna. Közben persze tolták alá a dögöt, szóval ez így nagyon rendben volt.


Mit mondhatnék még? Uram, ez felejthetetlen élmény volt!

Ja, és utólag meg kell kövessem Eric Martin énekest. Igaz, látni róla pár szar fotót a neten, amelyeken a frissen varrt(?) arca felettébb nőies, de élőben rendben volt a csávó. Fazonilag 49 évesen is mint egy pubertáskori kamasz, ez tény, viszont magabiztos volt, szórakoztató, és a hangja amellett, hogy roppant erőteljesen, karcosan, de tisztán szólt, elhitette velem, hogy ő se „más”, mint mi. 

Nem, ez nem a Diesel....The whole world is gonna know:

Nagy Úr házhoz jön | Új Megadeth album