Pontosabban: Placebo koncert @ Wiener Stadthalle, 2009. november 27.

Szinte közhely, hogy manapság már legalább Bécsig kell menni, ha az ember releváns külföldi zenekar koncertjére kíváncsi. Mindez nem meglepő, ha a Muse negyedházas budapesti bulijára gondolunk, de azért eléggé elkeserítő, hogy míg a 90-es években a legtöbb nevesebb csapat európai turnéja hazánkat is érintette, addig mostanra már az is kisebbfajta csoda, hogy az Alice In Chains nem mondta le a Pecsába meghirdetett koncertjét.

A Placebo az elmúlt években többször is játszott a Sziget Nagyszínpadon, legutóbb éppen idén nyáron. Csak hát amíg más európai fesztiválok (pl. Novarock, Rock Am Ring) főattrakciói rendes koncertélménnyel szolgálnak, a Sziget Nagyszínpad esti programjairól - köszönhetően az irdatlan és botfülű tömegnek, valamint a töketlen hangosításnak - ez nem éppen mondható el.

Így hát mikor megtudtuk, hogy a Placebo az új album, a Battle For The Sun őszi európai turnéja keretében a bécsi Stadthallébe is ellátogat, nem volt kérdés: ott a helyünk. A Placebo ugyanis az a zenekar, amit még szigorúan heteroszexuális beállítottságú, alapvetően a rock- és metálzenén (sok-sok-sok akelások!) nevelkedett emberként (farkasként haha) sem lehet egy legyintéssel elintézni: zenéjük felismerhető és karakteres, 1996-os elsőlemezes áttörésük óta pedig gyakorlatilag nem készült gyenge albumuk. A Battle For The Sun sem kivétel: az androgün frontember Brian Molko és a szintén őstag, csőbuzi Stefan Oldsdal a fiatal és energikus Steve Forrest dobossal kiegészülve ismét remek lemezt tett le az asztalra. És ellentétben a tagokkal, a zene nem valami pózer cuccra emlékeztet: az egyszerű, nirvanás riffek, Molko érzelemvezérelt szövegei, valamint a felismerhető, többrétegű  hangzás- és dallamvilág mindenki számára ismerősen cseng, aki legalább egyszer hallotta legnagyobb slágerüket, az Every You Every Me-t.

Hát ezt is lenyomták Bécsben, és még azt is lehetett tudni, hogy éppen a hetedik szám lesz az. Vannak ugyanis olyan zenekarok, akik képesek egy 40 koncertes turnét végigzenélni ugyanazzal a setlisttel ugyanabban a dalsorrendben, és a Placebo bizony ezek közé tartozik. Ennek előnye ugyanaz, mint a hátránya: a kiszámítható program sok meglepetést nem tartogat, de legalább tuti nem fogunk ki egy gyengébbre belőtt bulit. (Ennek ellenére a Metallica hozzáállása mégis közelebb áll a szívemhez: sosincs ugyanaz a setlist, és a World Magnetic Tour során eddig kb. 80 számot forgattak...)

De vissza a Stadthalléba - és egy csöppet az időben is! Az előzenekar az ausztrál gyökerű, de jelenleg berlini bázisú Expatriate volt, akik lelkesen nyomták, nem is szóltak rosszul, de nem volt különösebben emlékezetes a produkciójuk. Lehet, hogy csak azért, mert a magyar rock- és indie szintér erősödése óta már nem olyan könnyű meggyőzni a rendszeres koncertlátogatót, mindenesetre én nem estem hanyatt tőlük. A hozzáállásuk viszont szimpatikus volt, lehet, hogy hallunk még róluk.

Aztán alig félórás filmvetítgetés és rövid soundcheck után jött a Placebo, a setlist megtekinthető itt.

Az új lemez 13 számából kilencet le is nyomtak, ami elég jó arány. Molko a számok közt nem sokat szövegelt, de egyszer csak azt közölte tökéletes németséggel, hogy most a rock and roll után egy kicsit buzik lesznek ("rock und schwul"). Az úri közönség tapsolt, és a show ment tovább - szerencsére észrevehető változás nélkül.

A vizualizáció tökéletes volt, nem vonta el a figyelmet a zenéről, de mégis erősítette a számok hangulatát, ilyen egy jó arénakoncert, és ez az a zenekar, ami igazán ide való. Hiába vagyok nagy híve a fesztiváloknak és az igazi szabadtéri showknak, de a Placebo zenéje egy fokkal intimebb környezetben mindenképp jobban érvényesül.

Valószínűleg ugyanúgy szólt a koncert, mint előtte Berlinben, Münchenben és Mannheimben, majd utána Milánóban és Bolognában, de emiatt nem kell elégedetlenkedni. Profi előadás volt a három alaptag és a három standard kisegítő zenész részéről - mérsékelt lelkesedéssel és jórészt rutinból. Mivel azonban a lehető legjobb Placebo-számokat kaptuk a lehető legjobb előadásban, egy szavunk sem lehet. Volt lúdbőr, de nem végig, volt pszichedelia, volt ugrálás, minden megfelelő arányban. Molko hangja szinte hibátlan (bár az autotune világában semmire se vegyünk mérget - már koncerten sem), az új dobos pedig láthatóan és hallhatóan új lendületet adott a csapatnak. Ezzel együtt a legtöbb dal az albumverzióhoz közeli hangzásban szólalt meg, csak egy-két tétel (Soulmates, Because I Want You, Meds) volt jobban belassítva illetve kifacsarva. A hallgatóságot így is csak az első ráadásblokkban érkező Special K páppápárájára sikerült igazán megénekeltetni és lendületbe hozni - de ez már nem a Placebo hibája, hanem a legendásan passzív bécsi közönségé.

Írta és a fényképeket készítette: mtomi

Alice in Chains a Pecsában | Gary Moore a SYMA csarnokban