Manapság az Avatarért illik megőrülni, naná, hogy inkább kerestem valami mást, ami kevésbé meseszerű. Legalábbis, amiről azt hittem, hogy az. Igaz, a Sherlock Holmes nélkülözi a sárkánygyíkok, félistenek, mágusok, robotszörnyek és varázslók fárasztó infantilizmusát, de azért hamar be kellett látnom, hogy a bébi papit így sem úszom meg. De üsse kavics, ez így sem volt rossz.
Ha az ember nagyon komolyan veszi a beharangozó filmismertetőket, esetleg másra számít. Mondjuk valami komolyabbra, feszültebbre, sötétebbre. Aztán pár perc alatt kiderül, hogy ez a film kábé annyira félelmetes, min egy kölyök spániel, és azért kell némi idő, amíg ezt megemésztjük. De ha ezen túllendülsz, egyszer csak azt veszed észre, hogy működik a film: fel-felnyerítesz Sherlock Holmes beszólásain, még ha nem is olyan sűrűn, mint valamelyik rutinos popcorn zabáló kollega a közelben, és elégedetten csettintesz a látványos akciók láttán. Guy Ritchie filmrendező szándéka szerint új oldaláról ismerhetjük meg a két legendás alakot, Holmes-t és Dr. Wattson-t, de talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondom, a két karakter totális személyiség változáson esett át. Sherlock Holmes agyban persze nagyon gyors és nagyon penge, de amúgy kicsit faragatlan, kicsit öntelt, nagyon rendetlen, és kurvára nem ért a nőkhöz. Sőt, nem is szereti őket.