![]()
7 évvel a Remixes 81-04 gyűjtemény után a zenekar úgy gondolta, hogy a rajongóknak biztos nagyon hiányoznak már a jó kis mixek, ezért egy újabb válogatást kell kiadni! A 2011-es „uborkaszezon” DM kiadványa a rendkívül fantáziadús Remixes 2 81-11 címet kapta.
Ki-ki étvágyának megfelelően, ismét 1, 2 vagy akár 3 lemeznyi újraértelmezést is magáévá tehetett, az ismét az internetről hozzáférhető, körülbelül 1 lemeznyi további extra tartalomról már nem is beszélve.
A menü is a korábbinak megfelelően alakult: a hőskorszak remixei, az új idők munkái illetve néhány vadonatúj darab.
Azt már írtam korábban, hogy a remixeket nem mindenki szereti. Megoszlanak a vélemények. Nos, akik szeretik egyáltalán, még azok is további két kasztba sorolják magukat:
1. csak az 1997 előtti remixek a jók!
2. nem csak azok!
Én (a cikk írója) a második csoportba tartozom, nekem kifejezetten csemege egy ilyen kompiláció. Az elmúlt 23 év alatt számtalan, előttem korábban teljes mértékben ismeretlen előadó került úgy fókuszba nálam, hogy egyszerűen csak nagyon megtetszett egy-egy a Depeche Mode-nak készített átértelmezése.
Bushwacka, m83, UNKLE, Darren Price, Trentemöller, Eric Prydz, Röyksopp: mind olyan arcok, akikkel egyszerűen ILLIK képben lenni!
Hogy a kiadvány még azokat se hagyhassa hidegen, akik amúgy nem tudnak mit kezdeni a fenti névsorral, a fiúk két igazi nagyágyút is kicsalogattak oroszlánbarlangjából. Az egyik az első DM lemez után lelépő (és Yazoo-t és Erasure-t alapító) Vince Clarke exkluzív remixe a Behind The Wheel című dalhoz, a másik pedig nem más, mint a pont őt váltó (majd 1995-ben távozó) Alan Wilder ex-DM tag féle átirat az In Chains című dalhoz. Jó választás! Az egyik legjobb dal az újkori DM felhozatalból. Emiatt, illetve a legendás extag miatt a rajongók persze lélegzetvisszafojtva várták Alan mixét. Vajon lesz-e olyan, mint amilyen a DM volt az 1995-ig tartó „aranykor” idején? A legtöbben már nem is remixet, hanem egy ÚJ dalt vártak, ami ÚGY SZÓL, mintha Alan még ma is a zenekar tagja volna. Sőt, egyesek már a zenekar újraegyesülését is készpénznek vették.
Hát új DM dalt bizony nem kaptunk, mert Alan teljesen átírta Martin dalát, nem csupán „felöltöztette” azt, mint a régi időkben. Gyakorlatilag a dalszövegen kívül semmi sem maradt az eredetiből. Így ez inkább tényleg „csak” egy remix, persze az átlagosnál sokkal több. Recoil úr készített egy bizony túl hosszú intrót is és egy picikét zavaróan sok egyéb DM hangmintát is felhasznált munkája során, ettől függetlenül az eredmény lenyűgöző. Ott van a dalban az az atmoszféra, ami Wilder 1995-ös távozása óta sajnos nagyon hiányzik a Mode zenéjéből. Folyamatos zenei építkezés, és persze kiteljesedés, elképesztő erővel dübörög, végre telt hangok, fémes dobok, rengeteg mély, százezer hangsáv egyszerre, van íve, sodrása, katarzis, az utolsó 1-2 percben már szinte fel sem fogja az ember, hogy mi minden szól és honnan és szinte fáj, hogy nem tart még legalább 4 percig. Hamisítatlan Recoil (Alan szóló projektje) remix. Talán a valaha készült legjobb átértelmezés! (pedig állítólag Alan néhány óra alatt dobálta össze)
Ismét két művet hallgatunk meg a kiadványról. Az egyiket Madonna iszonyatosan jól sikerült hiperdiszkó-albumáért (Confessions on a Dance Floor) felelős Stuart Price készítette. Nekem ez a mix jobban tetszik (szívesebben hallgatom), mint az eredeti DM féle, „albumos” változat:
A másik természetesen nem lehet más, mint a fent már agyondicsért Alan Wilder féle In Chains:
A 2012-es Velencei Nemzetközi Filmfesztivál különdíját és a Varsói Filmfesztivál fődíját megnyert filmre van pár jegyünk, amelyekkel szeretnénk, ha élnétek.
Az időben 1983-ig utaztunk ma vissza a fiúk harmadik, Construction Time Again című albumáig. Ma ezt hallgattuk meg!
Szépen indul, ugye? Pedig azt kell mondjam, érdemes kitartani: a nehezén már túl is vagyunk, a fogyasztható dalok következnek! Itt van rögtön az Everything Counts, a tökéletes pop sláger, máig érvényes, markáns Depeche Mode ismertetőjegyekkel. Az első valódi himnuszuk, akkora bődületes siker, hogy innentől kezdve 9 világkörüli turnén is elő kell adniuk (ezzel sokáig rekorder) és nem lenne nagy meglepetés, ha a 2013-as turné kedvéért újra leporolnák. Magasan ki is lóg a dal az albumról fölfelé, naná, hogy kislemezen is megjelenik és a rádiók is felkapják, népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy 1989-ben (igaz, élő változatban) újra kislemezre kell másolniuk.





2008 őszén indult a B-oldal, és az azóta eltelt 4.5 évben a megújulás mindig inkább tartalmi volt: többször örömmel láttuk vendégszerzők hosszú sorát, aztán videókat gyártottunk, rovatokat mertünk nyitni, zárni, és amit ugye ezekkel illik tenni: folytatni. De ami a külsőt illeti, a király új ruhája volt csak a miénk, a láthatatlan kelme, amit minden évben ráhúztunk ugyanarra az öreg Stevie Wonderre.
Első sorban az
2009-ben elkezdtünk low budget klipeket készíteni, főleg koncerteken, ahol egyébként is jó fények vannak. Fillérekért készült el néhány formáció egy-egy videója, például a Random Trip, a Turbo, Laár András, a
2010-ben jártunk talán a legtöbb zenei fesztiválon, közel 15 különböző nagyrendezvényen. Ezt részben előbb a Heineken, majd később a Borsodi zenei szponzorációjának köszönhetjük, nélkülük az életben nem jutottunk volna el mindenhová. Előbbi részére hirdetési felület voltunk az egyik évben, és 2 évig igyekeztünk minél több cikkel követni legfontosabb támogatott fesztiváljukat. Utóbbi 2010-ben jóformán a zenei fesztiválok főtámogatója volt, és a B-oldal forgatta le minden fesztivál rövid összefoglaló filmjét. Mostanában újra inkább a foci a téma, de a Balaton Soundra továbbra is számíthatunk, és a másik cég részéről a Hegyalja továbbra is támogatásukat élvezi, ahol azóta is minden évben forgatunk belső célokra kisfilmet, persze most már
Szóval a két Finucci végre hozzánk is eljutott, és varrt ránk valamit. Még ha első ránézésre úgy is ál, mint a bíborosi hacuka Néri Szent Fülöpnek. Talán nem dobjuk le, és talán így is lesz, aki hozzánkszalad. A blogot már jóval ritkábban hajtja a nosztalgia és a gyerekkori közös élmények, mint az első két vében, és jóval több a filmes vonatkozás. A pozitív hozzáállás azonban marad, és megtartjuk a negatív kritikát olyan alkalmakra, amikor senki nem mer szólni, és valakinek ki kell mondania, hogy mi például nem szeretjük. Más esetben csak azért, hogy ciccegjünk, köpködjünk, emelkedett ízlésvilágunk szobrához újabb kilókat tapasszunk, vagy felvegyük a filléres gázsit az amúgy is ingyen kapott koncertélményért, nem fogunk nyafogni. Maradjatok velünk, itt és a








2001-et írunk és a zenekar felhagy a kilépett Alan Wilder zenedobozán felejtett Depeche Mode atmoszférák pótlására tett kísérletekkel. Dalaikat csontig hámozzák/pusztítják vissza („stripped down to the bone”) és kidolgozatlanul, szinte demo formájában tárják elénk művészetüket. És tessék, a közeg pont így lett intimebb, mint bármikor korábban.
B-oldal: Meséljetek, mi a helyzet a zenekar háza táján?