Biááááccs! Az se volt semmi 2005-ben, ahogy Paul Anka visszajött hamvaiból, és Rock Swings című lemezén swing stílusban dolgozta fel Van Halen, a Nirvana, Bon Jovi, a Soundgarden vagy éppen Lionel Richie klasszikusait, de amit Richard Cheese bandája (a Lounge Against the Marchine) notóriusan művel, az orbitálisan kemény.

A Nirvanától nem finomkodva egyszerűen a "Rape me" című felvételt jazzesítették meg, melyben a megerőszakolás mellett a nyílt tályog csókolgatás és hasonló matiné témákat pendített meg Cobain. Snoop Dogg örökzöldjének, a Gin & Juice-nak a hallgatása közben pedig egyenesen bokánfostam magam a röhögéstől, rolling down the street smokin' indo, sippin on gin and juce, LAID BACK - with my mind on the money and my money on my mind!! Ezzel a performansszal Cheese gyakorlatilag megvalósítja a death jazz fogalmát, hiszen - felháborító és ízléstelen módon persze - a "szééétön" (Satan) beordításokat is idézi az eredeti opuszokból, a swinghez passzoló szécsipálos narrációban persze.

Itt a BL döntő napja! Férfiak a tv elé! Nem jöhet közbe Született feleségek, vagy Dr. House (főleg, ha nem ezeken a napokon mennek a tv-ben). Nincs átkapcsolás, hogy "nézzük meg, mi megy a másikon". Ami viszont van: sör a kézben, artikulálatlan ordibálás, fotelből fel-felugrás, újabb sör, néha homlokra ütés, "uramatyám" mondás, ha esetleg az ellenfél vezet, akkor távirányító eldobása (és / vagy törése), lendülő lábak, szétköpködött szotyi, meghitt pillanatok, már a felvezetés pillanatában...

Na megvolt a buli - NEM voltunk. Monumentális emberhömpöly, amely nem tagadom, hatással van rám, életem legjobb ilyen élménye David Morales volt a Szigeten, 2001-ben. Na de egyrészt eltelt pár év, és bár továbbra is rajongok az ütősebb négynegyedes elektronikus zenékért, kicsit megszerzetesültem. Másrészt ahol mindenki FEHÉRBEN van, ott valami olyan felcicomázás előzi meg a bulit, amiben én nem szeretnék se 20, se 20.000 fővel együtt részt venni.

Mondjunk először jókat a jelenségről!

• Akárhogy picsogok, ha ott vagyok, megőrültem volna az örömtől.
• Nagyon jófajta kábítószerekhez lehetett volna akár mások izzadságába való belenyalás útján hozzájutni.
• Eszméletlen komoly a (tavalyi...) díszlet, amit elhoztak, kicsit olyan, mint a tengermélyi varázs bálja, ahol az öreg McFly fater megismerkedett Marty anyukájával 1955-ben, csak jobb. Ha itt alámerülsz, kipróbálhatod, hogy kibírod-e víz alatt 8 órán át, egy levegővel.
• Nem csak frissen avanzsált sztárok parádéja ez, tavaly itt volt Paul Oakenfold, és Fedde le Grand, utóbbi tavalyi hollandiázásunkat jelentősen feldobta.

Új Animal Cannibals, örüljünk vagy ne? 1994 körül hódították meg a köztudatot, és csináltak viccet abból, hogy senki nem tudja kimondani a nevüket. Azóta azért a magyar hip-hop szépen lassan felmutatta, hogy van még benne lehetőség, ahányszor azt gondolnánk, hogy nem, még mindig lehet újat hozni, rengeteg stílust meg lehet magyarul is valósítani, mélyebbre nyúlni a lelkekben. A kannibálok megmaradtak a klasszikus rímeket használó osztály bohócainak. Ha negatívumot keresünk ebben, találhatunk. Ha pozitívumot keresünk benne, az is adja magát, hiszen Fenyő Miki szárnypróbálgatásain kívül nekik köszönhetjük, hogy a nagymamák portfóliójába is bekerült a "rap", igaz inkább "a szomszéd kis útonálló haramia egész nap ezt a borzalmas rapzenét üvölteti" kontextusban, de legalább felkerült számukra is a térképre.

Végre a kezemben foghatom és a Youtube helyett a polcról vehetem elő egyik kedvenc együttesen újabb kiadványát, hiszen a 2005-ös Kilégzés album és sok-sok koncert után új anyaggal örvendeztetett meg minket a Quimby.

Bármennyire is elfogult vagyok, a kép felemás. A lemez (azaz maxi +) csak 5 dalt tartalmaz... Reménykeltő, hogy az ígéretek szerint még ez évben jelenik meg hasonló kiadvány (kiadványok?) a zenekartól, ugyanakkor a sorok között olyan üzenetet is vélek felfedezni, mely szerint a Quimby is elgondolkodtt azon, hogy érdemes-e a mai lemezvásárlási szokások mellett nagylemezt kiadni.

Elhesegetve a gondolatokat, lássuk a korong 5 dalát!

Lassan elkezdődik a fesztiválszezon - a sörömet műanyag pohárban kapom, hunyorgok a napban egy baseball-kalapban, rímeket keresek egy rap alapban... lesülünk órára, idétlenül rakosgatjuk a hosszúujjút napközben, számolgatjuk, mennyi fejfájás-csillapító maradt. Lányokhoz megyünk oda, lányok fiúkhoz mennek oda, majd vállat vonva "lesz még ilyen" továbbállnak, aztán reggelig keresik egymást. Minden évben átismételjük a "te dugtál-e már valaha a Szigeten" kérdést (melyre a válasz: 42), és kifigyeljük, ha valaki nem ugyanazt mondja, mint előző évben (pl. előző évben még valaha dugott, de idén már még soha nem...). Szomorúan konstatáljuk, hogy az idei legrosszabb cipőnk és legrosszabb nadrágunk már megint jobb, mint a tavalyi. De még nem növünk fel.

A munkahelyi szabadságok tervezésénél figyelembe vesszük a behúzni kívánt zenés programokat... és elkezdjük a visszaszámlálást. Úgy gondoltuk, összeszedjük, mi vár ránk, főleg, hogy jövőre - "tudom mit tettél tavaly nyáron" - cinkossággal tudjunk egymás szemébe nézni.

Ha valaki számára nem volna világos, de hallgatás helyett inkább olvasás útján szeretne tájékozódni, ez néhány napja már végre lehetséges a Jazzy esetében is. A játszási listát úgy rémlik, kicsit előbb kezdték el promótálni a rádióban, mint ahogy elérhető lett a honlapon, de igen, most már landolt: a Jazzy minden nap közzéteszi, hogy milyen zenéket tervez aznap lejátszani. Véletlenszerű ellenőrzésem eredménye, hogy be is tartja. Ha nem világos, ezt előzőleg tervezik meg, majd egy ügyes kis számítógépprogram végrehajtja, ezért akár azt is meg lehet nézni, mi várható a következő 1 órában. Illetve én is meggyőződhetek róla, hogy nem játsszák a Jazzy dalversenyen elvérzett zenéimet :D

Már akkor kiszúrtam a Slash könyvet, amikor Nikki Sixx Heroin Naplók című kiadványát először felfedeztem egy könyvesboltban, de mivel Nikki könyve sokkal izgalmasabbnak tűnt újszerű formájával és különleges tartalmával, Slashnek egészen mostanáig türelemmel kellett lennie. Bocs, Slash. Most viszont itt a te időd!

A könyv alapján részletesen megismerhetjük Slash emlékeit, a zene iránti elkötelezettségét, na meg azt a furcsa nihilt, amiben élete nagy részét tengette, illetve tengeti, miközben betekintést kapunk egy óriási zenekar mindennapjaiba, küzdelmeibe, sikereibe és rothadásába.

A történet természetesen a gyerekkor felidézésével indul. Bár kor- és sorstársaival összehasonlítva Slashnek látszólag nem volt különösebben megrázó a gyerekkora, de a szülők (szépséges fekete anya és elvont, művészetekért rajongó fehér, hippi apa) válása azért neki sem kedvezett. A divat szakmában dolgozó anya a válás után nem élt hétköznapi életet. Így ha csak rövid időre is, de Slash akár nevelőapjának is mondhatta volna David Bowie-t, akinek tök természetes volt, hogy a felesége és a családja mellett teljesen nyíltan szerelmi kapcsolatot tartott fenn Slash anyjával. Slash világában azért valami már ekkor sem stimmelt: állandóan szökni akart, mivel meggyőződése volt, hogy anyja és apja nem a valódi szülei, csak elrabolták őt az igazi családjától. 

Hét dala: Napra - Pici ház

Album: Jaj, a világ! (2007)

Mi történik, ha a népzene találkozik a virtuóz rockkal? Szerencsére kapunk egy szédítő zenekart, mely nem nélkülözi a népzenét, a balkáni hangulatot, a pszichedelikus rockot, miközben elektronikus és tradicionális hangszereket (tangóharmonika, cimbalom) is bevon az őrületbe. Neve: Napra, akik tavaly, a We are magyar válogatásról költöztek a szívembe.

A Fish! zenekarral való találkozásunk már-már a történelmi időkbe vezet vissza, talán csak a legősibb B-oldal olvasók emlékeznek, hogy anno egy A38-as bulijuk előtt egy jó hangulatú, humoros interjút készítettünk a zenekarral. Május elején a Dürerben fogtunk aranyhalat, majd kreatív osztályunk agyából kipattant, hogy mi lenne, ha a frontemberrel, Krisztiánnal (aka DJ Senior Hal) készítenénk egy újabb interjút, melyben másodállásáról, a lemezlovaskodásról kérdezgettük.

Ez lett.

„Túlélni a nagy északnyugati rockrobbanást.”

1996-ban a fenti reklámszöveggel mutattak be egy zenés dokumentumfilmet. Úgy tudom, semmilyen formában nem jutott el Magyarországra, csak a filmzene albumról olvastam kritikát az akkori Wantedben.
A Hype! (Felhajtás!) a Seattle-ből származó grunge stílusról szól, de ahelyett, hogy évszámokkal és megjegyezhetetlen (vagy éppen a rajongók által ismert) tényekkel untatna bennünket, bemutatja a seattle-i hangzás kialakulásának és világkörüli diadalmenetének hátterét és feltár bizonyos (nem túl bonyolult) összefüggéseket a környezeti hatások és az ott született zene között. Tehát a műfaja inkább a szó klasszikus értelmében vett riport.

Mindvégig szól a zene, de nem ám csak a nagy négyes (Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice in Chains), hanem számos kevésbé ismert seattle-i együttes számai. A megszólalók is többnyire ők, szóval Courtney Love-ot nélkülöznünk kell, de Eddie Vedder sztárság miatti nyafogását nem ússzuk meg. A filmzene pedig… egyszerűen fantasztikus! Mintha egy csomó elásott gyémántra bukkantam volna.

Az 1 másodperces dal után szabadon, jöjjön a legrövidebb koncert EVÖR...

E csodálatos koncertélményt a The White Stripes amerikai alternatív rock együttesnek köszönhetjük. A kéttagú banda, épp 2007-es lemezét promotálta, mikor az együttes férfi fele (Jack White) bejelentette, hogy egy exkluzív koncertet is beiktatnak kanadai turnéjuk során. Ekkor még senki sem tudta, hogy mindössze egy hangot fognak lejátszani, majd rövid meghajlás után elhagyják a színpadot.

Péterfy Bori & Love Band szövegíró versenyt hirdetett, melynek részleteit Bori blogján is olvashatjátok.

A feladat egyszerű: töltsd le az alábbi linken található demófelvételt, írj rá szöveget, majd június 5-ig küldd el a peterfyboriloveband@gmail.com email címre. A legjobban sikerült szöveget - a Krétakör Színház művésznőjeként is ismert - Bori fel is énekli, a dal ingyen letölthető lesz honlapjáról, sőt, ha annyira jó, akkor a készülő albumra is felkerül.

Egyéb szigorú megkötés nincs. Talán csak az, hogy az akció szervezői és a Centrum Áruházak konfekció osztályainak kartársnői nem vehetnek részt az akcióban, és talán olyan profik sem, mint Adamis Anna, vagy Zorán, de szívesen látnánk Kiss Tibit álnéven...