Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: Overdrive
Ezzel foglalkozunk még
Munka mellett különböző szöveges és audiovizuális tartalmakat állítunk elő, lehet blog, mikroblog, facebook, zene, film. Ezekre találsz néhány linket a B-oldal random Önök kérték generátor oldalunkon. És ha már arra jársz, kattints a "MÉG KÉREK!" gombra, és pörgess magadnak egy ízléses kívánságot! »
És mi lett a B-oldal.tv-vel?
2009-ben B-oldal.tv néven kezdünk klipeket készíteni, majd új tapasztalatok, új szakmai kapcsolatok, új eszközök jöttek, végül mindez külön céggé formálódott. Ma FunkyMedia Kft. néven a csapat imázsfilmeket, 2-3 perces online videókat gyárt. Van szép irodánk is, meg minden. Éljen! Ha filmes csapat kell, írj e-mailt! »
Médiaajánlat
A blog.hu Premium Selection a CEMP Sales House által legjobbnak tartott 60 bloggal indult. Olyan felületekkel, amelyek évek óta megbízható, minőségi tartalmat szállítanak. Ezek közé tartozik a B-oldal is, ha érdekli a CEMP ajánlata, írjon a sales@cemp.hu címre! »
Egy 2009-es albumot ajánlok figyelmetekbe, melynek szerzője az Anorganik név mögé (is) bújó Deutsch Gábor. A Turning Thirty című albuma közel 2 év munkája, mely alatt maga a szerző is átlépte a harmincat.
A kezdetben instrumentális albumon később szerepet kapott Harcsa Veronika Harcsa, Sena, Keszthelyi Virág, Kutzora Edina, Kása July, valamint Judie Jay hangja is, de a lenti linken megnyitható verzión immáron mind a 24 dal hallható, így azok a dalok is, melyeket külföldi zenészekkel készített (többek között: N'Dea Davenport - The Brand New Heavies; Lucie Burns aka Lazy Hammock; Angela Corti aka Joeleen).
Az album különlegessége a 40 oldalas kis füzetecske, valamint a lehetőség, hogy az általad választott 10 borító valamelyikével tudod polcodra tenni. Munkahelyi hallgatásra, esős esték aláfestésére tökéletesen alkalmas, világszínvonalú kiadvány. Ja, és torrent oldalakon feleslegesen keresed, illúziórombolás lenne onnan megszerezni.
2012. január 8-án az Inspiration from Above III koncertsorozat keretében lép a Trafó színpadára Trixie Whitley és Stian Westerhus. Nem fogok úgy csinálni, mint aki a két zenész feltétlen híve, de kettejük közül a hölgy keltette fel az érdeklődésemet (eleve énekesnő fétis), az alábbi videókat nézve talán érthető, hogy miért.
Ha végiggondolom, mik a kedvenc zenéim, be kell látnom, a legnagyobb kedvenceimről egész egyszerűen életkoromból adódóan lekéstem. Értem ezalatt, hogy sosem juthatok el koncertjükre, általában nemcsak a zenekar feloszlása, hanem akár az énekes vagy más meghatározó tag halála miatt sem. A feloszlás még hagyján: előbb-utóbb jóformán minden zenekar újjáalakul (szerencsére a tárgyalt zenekar esetében sincs szó halálesetről). Aztán van az a helyzet, amikor nem az életkor, hanem saját „hülyeségem” miatt késtem le egy zenekarról – vagy egyszerűen csak azért, mert nem jutott el hozzám időben a zenéjük. (Lekésés alatt azt értem, hogy mire eljut hozzám a zene, a zenekar már múlt idő – még szerencse, hogy a zene megmarad, arról nem „késhetek le”.) Félig-meddig ez a helyzet jelen cikkem tárgyával is: igaz, hogy csak idén nyáron hallottam őket először, de róluk már idejekorán: 2002-ben, az első lemezük megjelenésekor. Sajnos akkor még csak odáig jutottam, hogy felfigyeltem a nevükre, meg tetszett a lemezborító is. Akkoriban én a Vinest tartottam a személyes új reménységemnek az Outtathaway című klipjük alapján, ők azonban beváltatlan ígéret maradtak számomra: öt lemezükből alig lehetne összehozni egy jót, ráadásul azóta rájöttem, ha Nirvanát akarok hallgatni, akkor továbbra is azt fogok, nincs szükség „újra”, pláne nem szimpla utánérzésre (azért azt el kell ismerni, hogy Vines-ék nyugisabb dalai közt van nem egy nagyon eltalált, pl. az Amnesia vagy az Autumn Shade II is igen jó).
A Musicról valami szilveszteri „év legjobb lemezei” összesítésben olvastam először, ahol színvonalban az akkor általam még szintén nem ismert Highly Evolved c. Vines-lemezhez hasonlították, mint annak egyetlen igazi vetélytársát a 2002-es debütáló albumok között. Szerintem mondjuk, bőven köröket ver ez a cím nélküli korong a Vines teljes életművére. Egyébként a cikkben "A Zene zenéjét" a Cultéhoz hasonlították, amit már akkor is nagyon szerettem, mégis – és most már nagy bánatomra – csak idén nyáron jutottam el odáig, hogy belehallgassak – pont egy, a feloszlásukkal foglalkozó cikk olvasása után, ami újra eszembe juttatta őket és azt, hogy erre a zenekarra én mindig is kíváncsi voltam. Nem is beszélve arról, hogy az allmusic.com a Cult mellett még a Doorst, a Led Zeppelint és a Nirvanát is a hatásaik közt említi, amik szintén nagy kedvencek nálam. (Blur-t, Verve-t, meg Oasis-t is emlegetnek, na, én szerencsére egy dekát se hallok ki belőlük ezen az albumon, az ezt követő kettőn már inkább.) Nagyon tetszik a nevük: pofonegyszerű, de kézenfekvő (és teljesen semmitmondó is: az égvilágon semmire se lehet következtetni belőle a zenekar stílusát illetően) és csoda, hogy még senkinek se jutott eszébe zenekarnévként használni a zene szót csak így, önmagában – pedig hát egy zenekar esetében egyedül a zene, ami igazán számít. Ha mégis felmerült másban ez a névválasztás, tán túl arrogánsnak tűnt – vagy túl nagy felelősségnek: ilyen névhez aztán tényleg nagyon oda kell pakolni a zenét, mert elég nagy égés volna Music néven valami bazári cuccal kiállni. Ilyesmiről itt szerencsére szó sincs: nyáron egyszer hallgattam meg, mert az énekes hangja túl nyávogós volt nekem, most, többszöri hallgatás után viszont megvett kilóra és más se szól napok óta jóformán.
Egyszerű a képlet: titokzatos névhez titokzatos borító, a dolog nem a külcsínben bonyolódik: a lemezen tíz dal, a legrövidebb közel öt perc, a leghosszabb hat és fél. Az első, The Dance című szám címe becsapós a zene jellegét illetően (Rolling Stones-dal is volt hasonló címmel), ahogy az utolsó előtti, Disco című is az (hisz még a Tankcsapda se tuctuckodott ilyen című dalában), igaz, itt-ott a lemezen felütik a fejüket diszkós hatások, de egyrészt ízléssel, másrészt soha nem hangsúlyosan: mindig a dob vagy a basszus hangzásában jelennek csak meg, nagy ritkán valami szolid effektben, de a jó vastag gitárok simán feledtetik ezt. Feltéve, hogy feledtetni kell, hiszen azért 2002-ben ennyi modern íz már bőven belefért egy rocklemez keretei közé. A dalok annak ellenére slágeresek, hogy a legritkább esetben követik a hagyományos dalformát, sőt talán szinte soha. Itt egy dal indítása nem garantál semmit: a Turn Out The Light amilyen lassan kezdődik, pont annyira felpörög a végére. A szám első része egyébként Mother Love Bone-nak is elmenne, elsősorban az ének miatt: bár az énekes Robert Harveyt Perry Farrell-hez és Robert Planthez hasonlítják a kritikák, nekem elsősorban a MLB Andy Wood-ja ugrik be róla általában is, de ebben a dalban végképp (érdekes, hogy a The Truth Is No Words kezdésében meg pont a Vines-os Craig Nichollsra emlékeztet a hangja).
Az album dalaira jellemző, hogy csak papíron tűnnek hosszúnak, mert egy percig sem unalmasak. A zenét már elsőre is bekajáltam, Robert hangját szokni kellett, de csak azért, mert általában a mélyebb hangfekvést szeretem (a kevés kivételek az említett példák, mínusz Farrell), végül arra jutottam, ha a Zeppnél nem zavart, sőt meg is szerettem, akkor miért ne menne itt is? Ment, egyrészt, mert minden nyávogás ellenére általában baromi fogós és jó, amit énekel (vagy kiabál) a srác, másrészt meg mert a zene tényleg annyira zseniális (köszönhetően Harvey gitározásán kívül még a gitáros Adam Nutter-nek, a basszer Stuart Coleman-nek és a dobos Phil Jordan-nek - csak, hogy róluk is essék végre szó). A Disco című dal egyes részeiről nekem az Earth is beugrott (igaz, a 2008-as lemezük, ami ugye pont nem lehetett hatással erre az albumra), szóval elég széles a merítés, de a sok különféle hatás olyannyira összeáll koherens egésszé, hogy csak alig-alig érződik ki a zenéből. Ha mégis, akkor sokkal inkább hangulati szinten, mintsem dallamokban. Igazi egyben hallgatós lemez ez: nem megszokásból kell egyben hallgatni, hanem, mert tényleg úgy működik legjobban – na, nem mintha nem volnának magukban is zseniálisak ezek a dalok. Elcsépelt, de igaz: ez a lemez olyan, mint egy utazás, a zene itt tényleg sodor magával, sokszor igazi „kalandozásra” indulnak a hangszerek: nem is annyira zenei értelemben (hiszen sima gitár-basszus-dob, meg néha némi effekt szól csak), mint inkább dallamilag: még ha néha nem is túl biztatóan indul egy-egy dal, mindből valami csoda kerekedik ki előbb-utóbb, valamilyen dzsemmelés formájában csak úgy szórják a jobbnál jobb dallamokat, amik néha egynél többször nem is hangzanak el és pont a legjobbkor váltakoznak az elszállós és a zúzós részek.
A lemezborító olyan, mint valami hatvanas évekbeli rocklemezé és a zenekar attitűdje is hasonló – de a modern rockhangzás és az itt-ott felbukkanó diszkós hatások miatt semmiképp sem kelt retrós hangulatot –, viszont azt el tudom képzelni, hogy pár évtized múlva majd az elfeledett klasszikusok közé fogják sorolni – feltéve, hogy eljut azokhoz, akik akkor ilyen listákat állítanak majd össze. Ez is egy ilyen, (tán elvetélt?) kísérlet: felhívni a figyelmet valami nagyon jóra, ami máshogy nem juthat el az emberekhez, – legalábbis azokhoz, akik még nem ismerik –, hiszen a zenekar idén nyáron feloszlott és, bár bizonyos szinten sikeres volt, nálunk jóformán nem is hallottak róla, aki mégis, ma talán már nem is emlékszik rá. (Ugyanez mondható el a Vinesról is azzal a különbséggel, hogy nekik leadta klipjüket magyar adó.) Nincs mit tenni, van zene, ami csak akkor jut el az emberhez, ha „utána megy”, mert hiába is várná, hogy rádióban vagy tévében találkozzon vele. Ezért telhet el akár kilenc év is, mire úgymond „rátalál” valakire egy zene. (Filmekkel sokszor dettó ugyanígy van, csak helyettesítsük be a rádió helyére a mozit.) Sajnálom, hogy csak most fedeztem fel őket magamnak: a relatív sikertelenség (igazán divatosak sosem voltak) miatt kétséges, hogy valaha újjáalakulnának (addigra még a mostani közönségük is szétszéled), az meg végképp, hogy nálunk is koncerteznének akkor (ugyan kinek?).
A két másik lemezükről nem mondanék semmit: nagyon másnak tűnnek, mint ez, két-két hallgatás után mondjuk nem is ítélkeznék (de sajnos ezt a „szétdzsemmeljük a dalokat”-dolgot azokon már nem lépték meg, pedig nagyon jól ment nekik). Egyelőre nem tudok elmélyülni bennük, mert leragadtam ennél az albumnál. Nagy szavak, de az egyik legjobb lemez, amit valaha hallottam. A rajta hallható zene mellett attól is megpadlóztam, amikor megtudtam: alig 19 évesen hozták össze ezt a srácok! Így már aztán végképp maximális tisztelet. Azért nem tértem ki jobban semelyik dalra sem és nem is linkelném be külön egyiket sem, mert egyrészt, mint írtam, egyben igazán ütős az album, másrészt meg, mert nem szeretném, ha valakit egy esetleg pont nem tetsző dal ijesztene el tőle – hiszen attól, hogy nekem mind bejött elsőre, másnak még nem biztos. Úgyhogy tényleg azt javaslom, aki érdeklődését sikerült felkeltenem, szedje le valahonnan, hallgassa végig és maga döntse el, mi tetszik róla. Megéri, és azért én úgy gondolom, ha egy dal tetszik, a többi is fog, mert hiába változatos zenéjében a lemez, hangzásban és hangulatban viszont elég homogén – ami nem feltétlenül baj, hiszen így lehet igazán egyedi karaktere egy albumnak, ezáltal válhat valóban egységessé és „egybenhallgatóssá” – szóval a homogén jelző ezúttal semmiképp sem negatív értelmű.
Rákerestem, milyen visszhangja volt a honi elektronikus médiában (azaz esetünkben a neten) ennek a lemeznek, de egy árva kritikán és egy blogbejegyzésen kívül jóformán semmilyen nyomát se találtam (max. online boltok kínálatában magát a CD-t) – igaz, mindkettő nagyon pozitív volt. Most ez a szám nőtt eggyel.
Imádok könyveket olvasni zenei témában, (ön)életrajzokat, gyakorlatilag csak ez érdekel. Sajnálom, hogy nem hamarabb születtem, vagy nem hamarabb kezdtem el tudatosan követni és kutatni a zenéket és ami mögöttük van. Zenei vonatkozású élmények, történések megélése különösen nagy hatással szokott rám lenni. Ezek lehet, hogy akkor és a legtöbb embernek jelentéktelenek, de nem is baj, a lényeg, hogy én tudom, hogy mi is volt azokba a pillanatokba zárva. Mindig mosolyogva hallgatom, ahogy Overdrive meséli apukája sztoriját, hogy egy angyalföldi, szemben lévő erkélyen adott gitár leckéket Radics Béla a fiatal Tátrai Tibusznak. Vagy ahogy apósa sztoriját meséli, arról, hogy ő ott állt egy kamera mögött a 86-os Queen koncerten és nemcsak, hogy kiemelt helyről nézte, de rögzítette is a bulit, az ő felvételei is rajta vannak a koncertfilmen.
Ezek hatására (is) igyekeztem összeszedni azt az 5 pillanatot, élményt, amit ha nem is személyesen, de megéltem, amit el tudok majd mesélni, mint szüleink, nagyszüleink a Holdra szállást, ha persze érdekelni is fog akárkit:
Live8 - újra együtt zenél a Pink Floyd: bár 2005 már elég régen volt, de tisztán emlékszem, hogy Gyékényesen nyaraltam és és este az ágyban vártam, hogy a Pink Floyd lépjen a Live8 londoni színpadára. Amikor elsötétült minden és a 4 öregember elkezdett játszani, kb. a könnyeimmel küzködtem. Tessék megnézni a lenti videót. A Youtube-on ha csak ez az egy video lenne, az is elég lenne.
Kurt Cobain halála: még gimis voltam, ha tévét néztem, az 90%-ban az MTV volt, akkor még zenét adtak, talán egyedül Ray Cokes műsora volt beszélgetős. Nyilván onnan értesültem először, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett. Most is nagyon szeretem a Nirvana-t, akkor is nagyon szerettem, nem törtem össze a halálhírére, de éreztem a veszteséget, hogy ez egy nagy pofon a zenének. Emlékszem a Cobain-ék házát körülvevő és a környéken összetörten álldogáló és ücsörgő fiatalokra, akik nálam jóval nagyobb veszteségnek élték meg Kurt halálát. Napokig bennem volt a döbbenet, ugyanúgy mint Dimebag és Layne Staley hálálhíre után.
Frusciante visszatér a Chilibe: A Chili iránti rajongáson balek módon akkor jelent meg, mire Frusciante kilépett a bandából. A Kisstadionban már Navarro-val láttam őket. Már fel is adtam, hogy John visszatérjen a bandába, hogy együtt lássam őket színpadon, de szerencsére Flea, Anthony és Chad nem adta fel ilyen könnyen. Arra nem emlékszem pontosan hogy kitől és hol hallottam elősször, hogy John visszatért, de arra igen, hogy nem akartam elhinni, valami hivatalos forrás megerősítésére vártam. A Népszabadságban megjelent UP cikk beleégett a retinámba: "A halott ember gitározik". Nyilván szubjektív, de nekem John Frusciante a legnagyobb zenész.
Magyar banda klipjét láttam az MTV-n! A már említett MTV abszolút mértékadó volt, stílustól függetlenül. Akkor még kevesebb szar zene volt, nem volt szükség VIVA-ra. A legszebb emlékek közé tartozik, amikor "úristen" felkiáltással konstatáltuk, hogy bizony magyar zenekar klipje is adásidőt kapott, Sexepil, FreshFabrik.
A Fal az Arénában. A rocktörténelem egyik klasszikus (dupla) albumát nem akármilyen színpadi show-val adta elő a lemez kreatív géniusza, Roger Waters. Bár kezdetben úgy volt, hogy ez lesz a turné utolsó állomása, később szerveztek még további dátumokat, sőt jövőre is csinálnak még egy kört. Szóval nem itt láthattuk nagy valószínűséggel utoljára egyben ezt a mesterművet, így annyira nem volt rocktörténelmi fellépés, de akkor is megadom, mert nem sűrűn látni ezt a produkciót így és a jövőben sem lépnek fel minden második falunapon. Végül is az én korosztályom, akik az első generációs Pink Floyd rajongóktól örökölhettük a Floyd szeretetét, most láthatta elsőként (és valószínű utoljára) a Floyd hagyatékát autentikus előadásban (illetve 2007-ben a Dark Side-ot). Gilmour, villants még valamit!
Na, ennyit rólam. De biztos volt köztetek, aki az E-klubban látta az Iron Maident, talán ott volt a Pecsás Nirvana-bulin (na jó, Ted), kapott jegyet a Margitszigeti Buena Vista Social Club koncertre, ott ugrálhatott Prince mellett a Sziget nagyszínpadán, ott volt a hajón Jackie Orszáczky utolsó hazai koncertjén, esetleg a Népstadionban a Queen vagy a Guns koncerten. Vagy jöhet egy jazzőrült emléke arról, amikor elsőként olvasott, halott Miles haláláról. Mindegy mi, a lényeg, hogy ti annak éreztétek, szóval szívesen vesszük, ha megosztjátok velünk és egymás között a kommentekben a ti zenetörténeti pillanataitokat.
Na, aki képes volt arra, hogy kinyissa a szemét és megfelelő hidratáltság mellett működnek az életfunkciói, annak ERRE a napra tartogattam ezt a tökéletes cseh vígjátékot. Az örökség - avagy történet egy férfiról, aki igazán tud élni.
Mindenkinek könnyed, nevetős, izgalmak és stressz nélküli 2012-es évet kívánok, sok élménnyel bélelve!
Sok jó ember kis helyen is elfér, avagy ízelítő a KISS zenekar tagjainak sanyarú magánéletéből. Az újpesti panelben láthatóan jó a hangulat, mondjuk a hölgyek kimehettek volna az erkélyre dohányozni. Bár nem nehéz az sem elképzelni, hogy a lakás egyéb területén is bandababák voltak elhelyezve instant kiszerelésben.
A tegnapelőtti Occam koncerten az egyik barátom az egyik vizuál alatt odasúgta nekem, hogy "ezt a kisfilmet ismerem". Másnap már a postafiókomban is volt a kisfilm linkje, így aki nem élvezhette a Trafó nagy vásznán Kemuri vetítését, annak itt a vimeo embed a B-oldalon. (A koncerten a kisfilm befejezését a művész úr leharapta, mondjuk úgy sem rossz.)
Azt gondolom, hogy ez az. Jimi Hendrix-dal halandzsázás, zokni a nemi szerveken, eleve Hillel Slovak gitáron, koncert utáni meztelen lődörgés a színpadon. Szóval az egész tanári, így kell kinéznie egy legendának a pályafutás elején, legyen miről később magyarázkodni, illetve lehessen mit tenni a DVD-re extraként.
Bár nem akarok túl hosszú évértékelő beszédet mondani, pár jóságot mindenképpen ki szeretnék emelni 2011-ből, hiszen szerencsére érkezett rendesen impulzus az arcunkba:
még mindig bírom végig a Szigetet, sőt, követelem már most a fesztiválszezont
még mindig nem hallgatok rádiót, csak ajánlásokból táplálkozom (éjfél után, ha vizet adnak, átváltozom)
megvettem végre az összes Pink Floyd albumot és már Queen-re is egyre kevesebbet költök (de még mindig sokat)
A sok jó mellett kicsi kiégést is érzek... főleg a 2010-es zenei zabálás után. Nagyképűen hangzik, de az "MR2 generáció" majd minden zenekarát sikerült többször is látnom az utóbbi 3 évben, így tulajdonképpen már nem nagyon találnak el. Azért remélem a Turbo / Grand Mexican Warlock pl. túl tudja lépni a nagy magyar árnyékot, ez majd kiderül a következő években.
Tulajdonképpen Kruder & Dorfmeismer bulit akarok az A38-on, vagy jöjjön oda a Portishead is oda, hülye nyitott fesztiválok helyett. Tulajdonképpen már a Depeche Mode is jöhetne, régen voltak, ráérek. Ha a Chili jövőre megint nem jön, lehet mi megyünk megint, akárhová, kitaláljuk. Az elektronika azt hiszem beszippantott, egyre kevesebb a gitár a fülemben. (Bár az utóbbi időben megvásárolt DVD-k nem erről tanúskodnak, na mindegy.)
A zene mellett a filmek jobban megőrjítettek (talán a blogra is hatással volt), sokkal több táplálékot nyertem ki belőlük idén, mint eddig bármikor. Sok jót láttam, ideit is, régit is, nagyon régit is, így azon sem tudok kiigazodni, mi 2011-es és mi 2010-es, szóval nagy filmes áttekintésbe nem mennék bele. Ennek ellenére csak szimplán kötelező címkével látom el az alábbi filmeket: Fekete Hattyú, Biutiful, Essential Killing, Felperzselt föld, Ne engedj el, Egy jobb világ.
Hát szóval, röviden ennyi. A többit megírják az újságírók. Valami azt súgja nekem, a jövő év is erős lesz.
Rálf atya szerint 2011 ilyen volt:
Valahogy az az érzésem, hogy 2011 jó új zenék tekintetében nem kényeztetett el minket. Próbáltam összeszedni a legjobb lemezeket, de túl sokat nem tudtam. Olvasgattam a különböző zenei oldalak listáit, ahol 50 lemezt is rangsoroltak 2011-ből, amiből kb. 3-at ismertem. Ez több, mint valószínű, hogy rám nézve kritika: vagy időm nincs, vagy ízlésem, vagy egyik sem, vagy lehet, hogy egyszerűen rossz helyre kattingatok az interneten. Hetente egy új lemezt teljesen magamévá tenni, feldolgozni, felfedezni egyelőre számomra lehetetlennek tűnik és nem is akarok. Ráadásul az én idei kedvenc lemezem köztük sem volt, el kell gondolkozni ezen a zeneszeretés dolgon.
Az én kedvenc külföldi lemezeim 2011-ben (azok közül, amit hallottam):
Nem fért fel a dobogóra az egyébként nagyon faszára sikerült Fish! Sava, a Grand Mexican Warlock albuma (Aeons) meg tulajdonképpen tavalyi.
Számomra az év zenei produktuma egy dupla koncert CD - koncert film DVD kombó Izlandról. Igen, a Sigur Ros INNI címre hallgató alkotása okozta a legnagyobb élményt. A nyomába sem ért semmi.
Szóval lemezek terén 2012 csak jobb lehet. Várom a Seen, illetve Fábián Juli & Zoohacker lemezét a hazai vonalról, külföldről a Big Sir és a Rancid is le fog tenni valamit az asztalra. Jó új lemezek híján kénytelen voltam a klasszikus kedvencek munkásságában jobban elmélyülni, illetve a számomra mértékadó forrásokon keresztül (pl. Interstellar Overdrive kolléga) új, eddig általam fel nem fedezett klasszikusokra rátalálni.
Koncertek terén szerencsére bőségesebb volt a felhozatal. Számomra 2011 öt legjobb koncertje:
1. Roger Waters - The Wall (Aréna) 2. Istenhátamögött, Vágtázó Életerő (Dürer Kert) 3. Red Hot Chili Peppers (Bécs, Stadthalle) 4. Random Trip Special featuring Fábián Juli & the Zoohacker Remake Orchestra (A38) 5. Red Sparowes, Mono (A38)
Egy-két dolgot azért még kiemelnék. Nem tudok szó nélkül elmenni a Kodály Method mellett. Zseniális és hiányt pótló kezdeményezés. Minden pillanata tananyag.
Megszűnt a Wan2. Illetve a magazint eddig megjelentető kiadó a jövőben már nem fogja kiadni. Annak ellenére, hogy hangvétele és megmondó stílusa sokszor már önmaga paródiája volt, nem lehet nem elismerni, hogy élvezettel és kíváncsisággal lapoztam fel a friss számokat, sok jó zenére nyitotta fel a szemem, kiválló összeállítások voltak és volt pár felejthetetlen cikk, amiket könyvben kellene kiadni (pl. UP Stoner bibliája), mindezt szemet gyönyörködtető kivitelben.
Hanyatló lemezeladások, a CD korszak haláltusája. Nincs érdekeltségem a CD bizniszben (nekik van bennem), nem ez beszél belőlem. Nem is magával az mp3 formátummal van bajom, hisz én is használom bőven, nagy előnyei vannak. Nem is magával a letöltésekkel, mint jelenséggel, hisz én is töltök le, jóval több zenekarnak segítség ez, mint amennyinek veszteség. A bajom a zenehallgatási és fogyasztási szokások változásával vannak, azzal, hogy a zene, mint kreatív, előadóművészi produktum, kezd nagyon erősen elértéktelenedni. Ide értem azt is, hogy hiába töltenek le több és több zenét és gyűlnek az előadók a telefonon, iPod-on meg merevlemezen, több koncertre tapasztalatom szerint nem járnak, koncertekre többen nem járnak az emberek. A sok fos zene között elvész a kevés értékes. Tehetséges zenészek több havi kreatív munkája száll el egy SKIP-el. Tudom, sok összetevős a dolog, napokig lehetne vitázni ezen, de akkor is! Ez az egész szerintem nem jó irány.
Hogy egy kicsit még negatívkodjak, az sem szimpatikus, ahogy a média formálja az emberek véleményét a zenéről. Pl. a világra kerek szemekkel néző fiatalok pár hónap alatt a fürdőszobából az Aréna színpadára kerülnek. A saját szerzeményű dalok előadásának, a hangszeres játéknak a kultúráját két lábbal tapossák.
Minden kedves olvasónknak boldog új évet kívánunk!
Annak érdekében, hogy a Karácsony kicsit dark legyen, a banda szenteste dobta netre a lemez második klipjét, mely a Musician című dalhoz készült. Nagyon egyszerű megoldás, mégis félelmetes vizuál. Keblemre ölelem és osztom.
Már régóta érlelem azon filmek listázását, melynek középpontjában gyerekek, illetve kölyökbandák állnak.
Mikor a Super 8 című filmet néztem a repülőn akkor kezdtem el gondolkodni, aztán a TOP5-ből hirtelen 10-es lista kerekedett. A gyerekekért bármit, ugyebár.
A gyerekek az ilyen filmekben néha kincset keresnek, néha olyat látnak, amit nem szabadna, vagy előfordul, hogy felnőttként emlékeznek vissza sötét gyerekkorukra, vagy egyszerűen csak a kisváros unalmában elkedenek bandázni. A maffiózók is voltak gyerekek. A lényeg, hogy az utcán lebzselésből elég sok jó film született, az alábbi tíz bármelyikét nyugodt szívvel ajánlhatom.
Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya
Egy 2009-es albumot ajánlok figyelmetekbe, melynek szerzője az Anorganik név mögé (is) bújó Deutsch Gábor. A Turning Thirty című albuma közel 2 év munkája, mely alatt maga a szerző is átlépte a harmincat.
.jpg)
Valahogy az az érzésem, hogy 2011 jó új zenék tekintetében nem kényeztetett el minket. Próbáltam összeszedni a legjobb lemezeket, de túl sokat nem tudtam. Olvasgattam a különböző zenei oldalak listáit, ahol 50 lemezt is rangsoroltak 2011-ből, amiből kb. 3-at ismertem. Ez több, mint valószínű, hogy rám nézve kritika: vagy időm nincs, vagy ízlésem, vagy egyik sem, vagy lehet, hogy egyszerűen rossz helyre kattingatok az interneten. Hetente egy új lemezt teljesen magamévá tenni, feldolgozni, felfedezni egyelőre számomra lehetetlennek tűnik és nem is akarok. Ráadásul az én idei kedvenc lemezem köztük sem volt, el kell gondolkozni ezen a zeneszeretés dolgon. 
Számomra az év zenei produktuma egy dupla koncert CD - koncert film DVD kombó Izlandról. Igen, a 
