Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: Overdrive
Ezzel foglalkozunk még
Munka mellett különböző szöveges és audiovizuális tartalmakat állítunk elő, lehet blog, mikroblog, facebook, zene, film. Ezekre találsz néhány linket a B-oldal random Önök kérték generátor oldalunkon. És ha már arra jársz, kattints a "MÉG KÉREK!" gombra, és pörgess magadnak egy ízléses kívánságot! »
És mi lett a B-oldal.tv-vel?
2009-ben B-oldal.tv néven kezdünk klipeket készíteni, majd új tapasztalatok, új szakmai kapcsolatok, új eszközök jöttek, végül mindez külön céggé formálódott. Ma FunkyMedia Kft. néven a csapat imázsfilmeket, 2-3 perces online videókat gyárt. Van szép irodánk is, meg minden. Éljen! Ha filmes csapat kell, írj e-mailt! »
Médiaajánlat
A blog.hu Premium Selection a CEMP Sales House által legjobbnak tartott 60 bloggal indult. Olyan felületekkel, amelyek évek óta megbízható, minőségi tartalmat szállítanak. Ezek közé tartozik a B-oldal is, ha érdekli a CEMP ajánlata, írjon a sales@cemp.hu címre! »
Már nagyon rég nem találtam egy olyan koncertet, melyet szinte pattanásig feszülve várok.
Deutsch Gábor és Szőcs Gergő újraegyesült duója, sok más zenésszel kiegészülve pénteken az A38-on lép fel. Az ígéretek szerint lesz itt minden, igazi stíluskavalkád a downtempotól indulva a house / garage stílusokon keresztül a dubstep, breakbeat és metal (!) berkeit érintve, a drum and bass-ig.
A 10 éves jubileumi koncerten a két srác mellett a színpadi csapat a következő nevekből fog állni:
Hát, nem gondoltam volna, hogy Britney valaha beteszi a blogba a hol vastagabb, hol vékonyabb lábát, de egy kedves, ámde a 90-es években ragadt barátomnak megígértem, ha képes klaviatúrát ragadni és leírja a múlt heti Britney Spears-koncert után maradt élményeit, én leközlöm itt a blogon. Lehet felelőtlen ígéret volt, de hetekig cukkolna, ha nem így tennék. Hát, itt volna a nosztalgiába révedő, kissé csalódó Britney-fanatikus beszámolója. Üdv, Overdrive (Szedjétek szét!)
She did it. Again! De hogy tényleg olyan igazán „Ooops!” lett volna?! Nem is tudom...
A történet a ’90-es évek közepén kezdődött, egy budai gimnázium 1A osztályában, egy osztálykiránduláson. Történt pedig, hogy az osztály éltanulója egy saját kispárnát is hozott az élére hajtogatott, kivasalt ruhái, pólói és zoknijai (!!!) között a túrára. Ez még így önmagában talán nem lenne hírértékű, de hogy a kispárnát Britney Spears arcképe díszítette, az azért már valami. És ha még azt is elmesélem, hogy ez az illető egy fiú volt, nos, az viszont biztosan nem mindennapi... Persze az első megrökönyödéseket és röhögőgörcsöket követő négy év sem telt eseménytelenül, ugyanis a „Britney-jelenség” szépen lassan elterjedt az osztály berkein belül, és az órák közti szünetek témája nem egyszer az akkori zenecsatornán (Z+ - ugyebár...) frissen bemutatott Britney-klipek elemzése volt. Mert hát – legyünk őszinték – kamaszfiúi szemmel az akkor velünk szinte egykorú, tizenéves amerikai csitri-sztár szemrevaló, „helyre” kis jelenség volt, amit erősen ki is hangsúlyozott klipjeiben. Nem csoda tehát, ha a fiúi fantáziánkat felkorbácsoló, igencsak alul öltözötten a képernyőn vonagló szőke „cica-mica” rendszeres beszédtéma volt. Akkoriban.
Azóta eltelt majd’ egy fél emberöltőnyi idő, és lám, Britney Spears ismét itt van! Esetleg Britney volt, Britney van és Britney lesz? Talán a kortalan Rolling Stones nyomdokaiba fog lépni a 40-50 évig tartó, aktív zenei pályafutásával?! Hát, jó lenne ebben hinni, de a félházas pénteki „szuperkoncert” nem kimondottan erre utalt... A tinédzser-kori emlékeinket leporolva, a „kispárnás” barátommal úgy döntöttünk, meglepjük magunkat egy nosztalgikus estével, kilátogatunk a budapesti Britney-koncertre. Nem sok támpontunk volt, mert ugye a most futó Famme Fatele Tour poszterén egy fiatalabb Britney-kép domborít, de hát csak nem változhatott meg annyira, hogy ne ismernénk föl! Voltak ugyan rossz „előjelek”, mint a Kevinnel kötött, majd felbontott házassága alatt és után megjelent fotók, amelyeken leginkább egy kopasz zombira hasonlított, de ha újra színpadra áll, csak sikerült összeszednie magát, nem?! És láss csodát, tényleg! Azt kell mondjam, külsőre szinte az emlékeinkben élő Britney képét láthattuk a Sportaréna színpadán. De sajnos korai lenne örömködni, mert a külsőn kívül egyéb hasonlóság nem igazán volt. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy egy hamvaiból újjáéledő sztár miért erőlteti rá a közönségre a vadonatúj „slágereit”, ahelyett, hogy a régi, mindenki által ismert (és szeretett) dalaival tarolna legalább addig, amíg újra némiképp felemelkedik a csillaga. Soha nem értettem, így most sem. A repertoár szinte ismeretlen volt számomra, és bár felfedezni véltem a Hit me Baby-t, a Womanizer-t, de egyedül a Toxic volt az, ami úgy szólalt meg, ahogyan azt elvártam. Minden kicsit újraértelmezve, apróbb ráncfelvarrásokkal, modernebb hangzásvilággal csendült fel, vagyis nem ÚGY, ahogyan azt Britney Spears-től megszoktam. Apropó, hamár a hangzásnál tartunk: többször hallottam, hogy a drága pénzen elkészült, univerzális felhasználhatóságú Papp László Budapest Sportaréna tervezésénél és építésénél mennyire odafigyeltek a csarnok akusztikai jellemzőinek megfelelőségére is, de valahogy a jegyvásárló közönség ezt nem mindig veszi észre. Én viszont nem hogy nem vettem észre, hanem egyenesen sörökbe kellett fojtanom a bánatom, hiszen csak a dübörgő, amorf basszust és Britney olykor el-elcsukló magas hangját lehetett felfedezni az ordító zajban! Komolyan mondom, nem értem, ezt nem lehet észrevenni egy 90 perces koncert végéig? Vajon az esemény után úgy megy haza a hangmérnök, hogy „milyen jó bulit csináltam ma is”?! Pofátlanság.
De jó, oké, hangzás az nincs. Akkor a szuperkoncertekre jellemző színpadi show, a beharangozott 8 kamionnyi díszlet, jelmez, na az majd biztosan beüt! Félek, a 8 kamionból 5 tuti Záhonynál vesztegelt a koncert estéjén (a turné előző állomása Oroszországban volt), merthogy a színpadi megashow is elmaradt. Az remekül látszott, hogy az Aréna színpada gyakorlatilag négyzetméteres darabokban felemelhető, lesüllyeszthető, mert Britney hol itt emelkedett fel, hol ott bukott alá, de ezen kívül gyakorlatilag nem volt nagyon más. Ja, dehogynem! A mennyezeten is lehetnek emelők, mert olyan is volt, hogy színpad nélkül emelték föl a művésznőt! Parádé, mondanám, ha cirkuszba készültem volna. Vagy ha legalább a Circus-t eljátszották volna. De nem, egyik sem.
Ha ez sport-témájú írás lenne, itt következne az összegző Fény / Árnyék rovat. De mert nem az, ezért álljon itt az én szubjektív véleményem az estéről! Kimondottan szimpatikus volt, hogy a meghirdetett időben másodpercre pontosan elkezdődött a show. Az előzenekar, a Destinee & Paris (no nem a Hilton, szép is lenne!) nevű formáció nyolckor kezdett, és a két platinaszőke tutitinibuxa – talán rutinosan – nem is próbálkozott saját számokkal (már ha egyáltalán vannak nekik olyanok), hanem a ma és a holnap legnagyobb slágereiből mazsolázva, ritmikus popórázások sortüzében melegítették be az amúgy igencsak vegyes közönséget. Pontban kilenckor kezdődött a főattrakció, amelynek a története egy nehezen követhető szálra volt felfűzve (hogy hogyan jutottunk el a mai Brooklynból az ókori Egyiptomba, még mindig nem értem, de megtörtént, az biztos!), igen-igen sok videósnittel tarkítva. Britney sokat dolgozott a színpadon, bejárta annak minden szegletét – már amikor nem liftezett valahol fel ’s le, így nem csoda, hogy most is fejmikrofonnal énekelt. És hát hála szerencsés alkatának és rendkívüli fizikumának (úgy is mondhatnám: Lucky – de nem mondom, mert legnagyobb sajnálatomra ez a ballada is kimaradt s setlist-ből), egyetlen apró pici szuszogás vagy nyögés sem hallatszott egész este a dalok közben...
Aztán másfél „eseménytelen” óra elteltével becsukódott Pandóra szelencéje, és bár túlzás lenne azt állítani, hogy igazi csapások tömkelege zúdult ránk azon az estén, de az utolsó és legfőbb elem, mint annak idején a mítosz szerint, ezúttal is bizonyosan benne maradt... Talán Britney Spears kinyitja, kinyithatja még egyszer! Talán. De az biztos, én akkor már nem leszek ott. Nekem ennyi elég volt, köszönöm szépen. És ugyan nem volt olyan nagyon borzasztóan rossz, de nem volt még olyan szerethetően jó sem, leginkább, úgy érzem, amolyan közepesen semmilyen volt. És azt hiszem, ez így a legnagyobb csalódás... „Elvehetitek a mobilunkat, elvehetitek a kocsinkat, de az álmainkat soha! ... Igen, mert amikor alszunk, akkor látjuk őket!!!”
Több mint 1 éve csatlakoztam azok népes táborához, akik a MixCloudon igényelték, hogy bele lehessen tekerni a mixekbe. Erre az oldalra rádióműsorok és DJ mixek kerülnek fel, irgalmatlan mennyiségben, és ami teljesen természetes a YouTube-on, hogy belekattintok a letöltetlen részbe, és odaugrik, hogy mégse kelljen 13 percet várnom, az itt nem működött.
A héten küldték a jelzést, hogy megoldódott a dolog. Nem mondom, hogy gyorsan, de ezt nevezem igazán közösségi fejlesztésnek: fel van dobva 50 ötlet, hogy minek örülnének az emberek, mindenki leadja a szavazatát, hogy neki melyek a legfontosabbak, és a fejlesztők ez alapján igyekeznek jobbá tenni az oldalt. Nos, jobb lett.
Itt egy saját hiphop szösszenet, amit a Matra Skateboardsnak raktam össze kis deszkázós háttérzenének, külföldi, magyar és instrumentális beatekkel vegyesen. Tessék beletekerni, örömködni, és feliratkozni azon nyomban jóféle magyar előadók Mixcloud csatornáira, mert határozottan használhatóbb lett. Külön kemény, hogy ha egy másik ablakban kinyitom a mixet, amit félbehagytam, onnan folytatja, ahol tartottam. Ez az, ezt várja a szakvezetés, erre van igény!
Anno egyébként azért döntöttem az oldal mellett, mert a feltöltő, aki veszi a fáradságot, és beírja a számcímeket, hozzájárul, hogy az adott zenét, ami a műsorában / mixében elhangzik, meg lehessen vásárolni. Az oldal teljesen legálisan prezentálja a feltöltött zenéket, és maximum 100MB terjedelemig korlátlanul lehet feltölteni. Annak, aki új zenéket szeretne megismerni, és úgy érzi, hogy erre számára nagyon nem a rádióhallgatás a megfelelő megoldás, tök jó kis input, nekem is megvannak a kis kedvenceim, akik szinte naponta alkotnak valami jófélét, a magyar felhozatalból a sajátom mellett mindenképpen ajánlom arra jóval érdemesebb alkotók MixCloud oldalainak követését, úgy mint Suhov, Bernáthy & Son, AnORGANik, Zagar.
Baszd meg. Ezt nem lehet másképp mondani. Ha pedig lehet(ne), akkor az már valami teljesen más (lenne). Álljunk meg egy szóra! Grétsy tanár úr és Joe Pesci rovata.
Hősünk, a név nélküli sofőr (Ryan Gosling), nappal különböző filmek autós kaszkadőrmutatványait hajtja végre, és az ezekhez szükséges járműveket bütyköli, míg éjszakánként alvilági fuvarokat vállal, ahol rablások elkövetőinek segít meglépni a rájuk tapadó zsaruk elől. Egy napon összefut a szomszéd lakásban élő fiatal nővel (Carey Mulligan) és kisfiával, ami után egy udvarias segítségnyújtásból valami komolyabb kezdene szövődni közöttük - azonban Irene férje, Standard (Oscar Isaac) rövidesen kikerül a börtönből. Miután a férfit tartozásai miatt verőemberek veszik kezelésbe, és a számla kiegyenlítésének elmaradása esetén következő lépésként már a feleség és a kisfiú jönne a sorban, a sofőr kénytelen felajánlani szolgálatait. A volán mögé ülve segít Standardnek, hogy egy zálogház kirablása után villámgyorsan eltűnhessen, ám az akció végül nem a terveknek megfelelően alakul...
Az ínyencek körében ismert "Pusher - Elátkozott város"-trilógiát, a "Bronson"-t és a "Valhalla Rising"-ot követően a dán Nicolas Winding Refn rendező elkészítette legjobb munkáját: "Drive - Gázt!" című mozija a biztos kézzel megalkotott stílus iskolapéldája. A ráérős tempó, a sűrű atmoszféra és a jelentős számúnak nem nevezhető párbeszéd szokatlan megoldásokkal (egyoldalú küzdelem a tengerparton, az árnyékok mozgásával közvetített tusa) keveredve az év egyik legegyénibb mozgóképét eredményezte.
A régi korok többnyire hallgatag ikonjait, Charles Bronsont, Clint Eastwoodot idéző főhős végre nem azok közül a jófiúk közül kerül ki, akik a majdnem lezuhanó ellenfelüknek is segítő kezet nyújtanak, hanem azok közül, akik a szeretteik életét fenyegetők ellen semmilyen eszköz bevetésétől nem riadnak vissza. E szerep arra a Ryan Goslingra talált rá, aki szerencsétlen esetben sorra játszhatta volna a tenyérbemászó képű nyikhajokat, mint a "Kísérleti gyilkosság"-ban, ehelyett okos karrierépítgetéssel bukkan fel hol thrillerekben ("Stay - Maradj!"), hol vígjátékban ("Őrült, dilis, szerelem") vagy drámában ("Fél Nelson"). Mivel a "Drive"-ban a főszerep ellenére is csupán néhány mondat jut számára, minimális eszköztárat volt kénytelen bevetni a sikerhez. Ám mindent pótol mimikája: amikor a dühtől eltorzult arccal üt valakit, amikor a halállal szembesül, amikor keményfiúként félszegen mosolyog a lány előtt, és bizonytalan a következő lépésben, akkor a tekintete többet mond bármiféle hosszas monológnál.
Persze nem lehet eleget méltatni a mellékszereplőket sem: a törékeny és bűbájos Carey Mulligan szinte arra született, hogy önfeláldozó hősök siessenek segítségére; Oscar Isaac mint a rovott múltú férj kellően ellentmondásos; a főnök és afféle cimbora, Bryan Cranston erőteljesen van jelen; Ron Perlman a tőle elvárt szintet hozza; a legbátrabb dolog pedig Albert Brooks felkérése volt a rosszfiúk vezetőjének, hiszen eddig vígjátékok főszereplőjeként és/vagy rendezőjeként volt ismert, ám játékával meghálálta a bizalmat. És ide kívánkozik egy másik főszereplő, a zene megemlítése is, hiszen nagyon fontos szerepe lett abban, hogy filmünk ennyire egységesen maga mellé állított minden kritikust.
A szokásokkal ellentétben ezúttal viszonylag ismeretlen előadók felvételeiből áll össze a betétdalrészleg, ami azért pozitívum, mert végre nem elkoptatott vagy egynyári slágerek integetnek kétségbeesve a figyelmünkre áhítozva. Ezen elektronikus, a nyolcvanas évek légkörét idéző számok szervesen illeszkednek a képbe mind stílus, mind szöveg tekintetében, méghozzá olyannyira, hogy több esetben is eszembe jutott Michael Mann és sorozata, a "Miami Vice". A sötétséget megtörő fényekkel szinte együtt lélegző éjszakai város képei alá remekül passzol Kavinsky és Lovefoxxx, a brazil CSS énekesnőjének Daft Punk-os darabja (az analógia nem véletlen: Guy-Manuel de Homem-Christo, az egyik DP-tag a producer), a dobgéphangzásával a nyolcvanas éveket leginkább megidéző Desire-felvétel, a szintipop alapra kellemes női énekhangot pakoló College-szám (amely szorosan a történet részévé is válik), valamint a The Chromatics - a score nyitányának is beillő - lüktető, kraftwerkes minimál elektrója. Egy szeletke lóg csak ki a képből, azonban ennek is megvan az oka: Riz Ortolani "Oh My Love"-ja, mely az "Addio Zio Tom - Búcsúzás Tamás bátyától" soundtrackjéről lett átemelve, és régi korok romantikáját idézi meg.
Nagy örömömre szolgál, hogy a jelek szerint mégsem kallódik el Cliff Martinez, Hollywood egyik legegyénibb, legbeazonosíthatóbb stílusával rendelkező komponistája, aki a "Solaris"-szal lett egyik kedvencem. A Red Hot Chili Peppers korai albumain doboló, majd filmzenei karrierjét Steven Soderbergh "Szex, hazugság, video" című független filmjével beindító szerző néhány éve kétségkívül megindult a mozikat nagy ívben elkerülő, például Michael Madsen, netán Tom Berenger főszereplésével készült produkciók irányába. Ám idén a "Drive" mellett már a viszonylag szép sikert elérő "Az igazság ára" és a Soderbergh fémjelezte "Fertőzés" zeneszerzőjeként is felbukkant, így talán még egyenesbe kerül karrierje. Martinez stílusa az ambient, ami eleve kizárja azt, hogy szélesebb rétegek rajongjanak művészetéért, ám a legérdekesebb, hogy még számára sem minden esetben érthető, hogy valaki miért is hallgatja meg egy adott mozi score-ját önmagában is. Egy interjújában arról beszél, hogy ilyenkor nem is érti, miért hibáztatják a komponistát, ha egyszer a képek alá illik a bírálat tárgya, míg a jelenetek nélkül szerinte szinte csupasszá, akár érdektelenné is válhat. És ezzel el is érkeztünk oda, hogy levezessem, miért is érdemel nyolc pontot a zeneszerző munkája, miközben tudom, hogy gyakorlatilag minden filmzenével foglalkozó oldal dobálni fogja rá az egy, maximum két pontot.
Elsőre azt hinné az ember, hogy Martinez alig kászálódik ki a számítógép mögül, hogy a számos score-jában jelen lévő különleges hangzást elérje, és egészen mostanáig én is javarészt szoftverekkel előállított hangokra tippeltem, leszámítva a védjegyévé vált steel drumot, amit a "Solaris"-ban is sokszor hallunk. Ám valójában olyan különleges instrumentumokat használ, melyek nem mindennapiságuk révén valahogy elkerülték a szélesebb közönség figyelmét. Legkedveltebb hangszere a furcsa külsejű baschet cristal, mely az üvegharmonika, az orgona, a vibrafon és némileg a theremin ötvözete, hangját óriási tölcsérek közvetítik, megszólaltatásához pedig nélkülözhetetlen kellék egy tálka víz, amelyben az előadó megnedvesíti az ujjait. Ezt természetesen a "Drive"-nál is bevetette, szinte minden pillanatában jelen van: amikor nyugodt és légies, misztikus, szélfúvásszerű effekttel gazdagított, szomorkás zenei szőnyeget hallunk (például: "I Drive", "He Had a Good Time", "They Broke His Pelvis", "Wrong Floor"), akkor biztosak lehetünk benne, hogy a baschet cristal a tettes. Egy másik hangulatteremtő eszköz pedig a szélcsengő, amely manipulálva, többnyire felismerhetetlenre lassítva van jelen a műben. Ez a sötéten szép stílus uralja a filmbeli jelenetek többségét, a nagy hallgatásokat, a komor vezetéseket. Néhol viszont akciódússá válik a cselekmény, ekkor már a számítógépé és az azzal módosított vagy kiegészített hangoké lesz a terep: Martinez másik kedvenc eszköze, a gyönyörűen szóló steel drum durvává tett hangjával nyit az "After the Chase", a "Skull Crushing"-ból a kellemesen horrorisztikus alap emelhető ki, míg a lazulós, chill-outos résszel is rendelkező "Hammer" jellegzetes pontján elektromos vijjogás jelzi az irányváltást. Az instrumentális zenei anyagot a "Bride of Deluxe" zárja, ami az eddig hallottakhoz képest szinte popos köntösbe lett öltöztetve, és mintha Jean Michel Jarre-t idézné a kísérletezős korszakából.
A score nagy erénye, hogy hiába csendesebb, mint a szintén kiváló betétdalok, mégsem érzünk durva váltást, mikor a dicséretes módon az album elejére szerkesztett felvételek véget érnek. Ez annak is köszönhető, hogy a komponista nemcsak a saját munkájával törődött, hanem arra is gondot fordított, hogy annak egyfajta szellős kapcsolata is legyen a betétdalokkal (érdekesség, hogy a szerző előtt bevallottan a Kraftwerk és a Tangerine Dream lebegett mintaként). Ahogy a korábbi, az ambientet előnyben részesítő filmzenék esetében lenni szokott, főleg az ilyesmik rajongóinak ajánlható Cliff Martinez szerzeménye, más vélhetőleg nem jutna a végére. Azonban a szerző ezúttal olyan atmoszférát teremtett, ami nélkül a mozi nem lett volna teljes, ezért jelentős az esélye annak, hogy a film népszerűsége okán jóval többen figyelnek fel rá, mint bármely korábbi, hasonló jellegű score-ra. Az ambient méltó helyére került.
A héten ismét felszállt a levegőbe a Pink Floyd-disznó, kiadásra kerültek a The Dark Side of The Moon album speciális változatai és miközben Roger Waters már a jövő évi The Wall stadion turnét tervezi, beugrott a Jimmy Fallon Show-ba, ahol a Foo Fighters-szel tökéletesen előadták az In The Flesh című számot.
BRÉKING: 25 éves a Macskafogó! Ennek örömére (és tiszteletére...) ma este 17 órai kezdettel az Uránia Nemzeti Filmszínház Dísztermében lehet megtekinteni a jubileumi előadást.
A vetítésen jelen lesz Ternovszky Béla, a film rendező, a műsort pedig Tóth Péter trombitaművész Lusta Dick szólójával fogja megnyitni. Ja, és most kaptam a hírt, a vörös szőnyegen a 4 gengszter, Mr. Fritz Teufel és Safranek is megjelenik!
Ahogy már a Facebook oldalunkon jeleztem és keltettem is egy kisebb riadalmat, nem átallom még egyszer leírni: az R.E.M. az egyik olyan együttes, melynek zenéje TOTÁLISAN semmilyen érzést nem váltott ki belőlem. Most pedig ugyebár feloszlottak, mely pedig annyira rázott meg, mint az Internetre kikerült Michael Stipe-nemiszerv híre.
A Shiny Happy People-től konkrétan kiver a víz, talán minden innen ered. Tudom, lehet itt jönni az "Ember a holdon" filmzenével, meg még ki tudja mivel, de én maximum annyit vagyok hajlandó megjegyezni: az alábbi daluk nem rossz. Köszi. Utáljatok. (Na, jó a Drive tényleg nem rossz, sőt.)
A Szigeten végre láttam a Kerekes Band formációt és egyfelől leesett az állam a zenéjüktől, másfelől annyira nem veszik komolyan magukat, hogy az nekem már eleve imponál. Mindezt alátámasztja a Mr. Hungary című daluk is, ami inkább lett belgás, mint kerekesbandes, de azt is mondhatjuk, hogy Mégötlövés jó munkát végzett...
A következő Kerekes Band performansz ma este lesz a Kobuciban, ahol a zenekar nem annyira rádióbarát énjét is megkaphatjuk. One more drink, Lacikám?
Nagy örömmel vettem kezembe a Cartaphilus kiadó egyik új zenei kiadványát, a Phil Sutcliffe, londoni újságíró által írt „High Voltage Rock’n’Roll” című könyvet, amely az univerzum talán legnagyobb rock’n’roll bandáját, az AC/DC-t ünnepli.
Rob Zombie-tól olvashatjuk a belső borítón: „Az AC/DC” az a banda, amit a legtöbben próbálnak utánozni…de senkinek sem sikerül. Pedig elsőre úgy tűnik, hogy nagyon könnyű másolni őket, aztán amikor valaki megpróbálkozik vele, mindig az lesz a vége, hogy pfuj, micsoda egy ócska AC/DC utánzat!”.
És valóban, aki valaha nekifutott a rock gitározásnak, jól tudja, hogy a teljes AC/DC repertoár akkord készlete gyorsabban elsajátítható, mint mondjuk Zakk Wylde egyetlen szólója, de hiába, mert akármennyit gyakorolod is az AC/DC dalokat, azok valahogy sehogy sem akarnak úgy megszólalni, ahogy a Young fivérektől megszoktuk. Hogy ennek mi az oka? Aki veszi a fáradtságot, és tanulmányozza a megjelenésében és tartalmában is tekintélyes albumot, talán közelebb jut a titokhoz.
Az évtizedek alatt legendává vált ausztrál banda történetét szakértő alapossággal mutatja be a kiadvány a kezdetektől egészen a Black Ice albumig és az albumhoz kapcsolódó, mega-sikert eredményező világ körüli turnéig. A szakértői hozzáállás és az alaposság egyrészt erénye a szerzőnek, másrészt nem könnyíti meg az olvasó dolgát, már ha az óvatlan rajongó úgy veti bele magát az olvasásba, ahogy mondjuk a Nikki Sixx féle Heroin Napló vagy az Ozzy önéletrajz olvasásakor tette. Ugyanis amíg az említett két könyv nagyon személyes hangvételű, nagyrészt a főhősök saját elbeszélései, élményei alapján íródtak, s így gyakorlatilag letehetetlenek, addig az AC/DC könyv olvasásakor szerintem másféle megközelítés ajánlott. Ez esetben túlsúlyban van a külső szemlélő, a kritikus véleménye, az ő szűrőjén át ismerhetjük meg a zenekar történetét, sok-sok adattal, kicsit talán szárazabban (főleg a lemezek terjedelmes értékelésekor érezhető soknak a szerző alapossága). Ezek miatt nem feltétlenül kell könyv-élményt keresni az olvasásban, nyugodtan lapozgathatunk kedvünkre, fittyet hányva például az időrendiségre vagy a teljességre. A hírességektől származó sok rövid idézet és rengeteg fantasztikus fénykép között szabadon csaponghatunk kedvünkre. Ha már a fotókról esik szó: az kiadvány legnagyobb értéke az én szememben a töménytelen mennyiségű és nagyon jó minőségű fotó! A sok-sok adat közt nagyon jól esik a banda hőskorát dokumentáló fotókat nézegetni. Egyébként jó oldala is van a bőséges információ halmaznak: biztosak lehetünk abban, hogy a könyv jó „befektetés”, nem fogjuk egykönnyen két nap alatt kivégezni, hanem hosszú időre nyújt élvezetet egyik kedvenc bandánk történetének megismerése.
Mivel idén 30 éves az általam leginkább kedvelt album, a Dirty Deeds Done Dirt Cheap (Istenem, amikor éjszakába nyúlóan, fülessel a fejemen, lemezborítóval a kezemben tizenegynéhány évesen agyonhallgattam ezt a lemezt…), természetes, hogy ennek a lemeznek a címadóját ajánlom figyelmetekbe. Természetesen a csajmágnes Bon Scottal!
Ja, és hála a könyvnek, végre tudom, hogy mit is jelent a „Dirty Deeds Done Dirt Cheap” dalcím!
Túl sok komoly téma volt mostanában, visszavágytuk 1991-be, nosztalgiáztunk a 20 éves albumokkal, de most egy kicsit oldjuk a hangulatot. Tessék rápillantani az alábbi képre és gyűjtsük össze a kérdéseket.
Miért kell két kézzel ráfeszíteni a vermutos pohárra?
Fesztiváltango rajongók, szevasztok! Október 31-én jelenik meg a Gotan Project új DVD-je, melyen egy januári párizsi koncert anyaga lesz látható. A karácsonyi ajándéklistára máris fel lehet rakni.
Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya
Már nagyon rég nem találtam egy olyan koncertet, melyet szinte pattanásig feszülve várok.
Persze nem lehet eleget méltatni a mellékszereplőket sem: a törékeny és bűbájos Carey Mulligan szinte arra született, hogy önfeláldozó hősök siessenek segítségére; Oscar Isaac mint a rovott múltú férj kellően ellentmondásos; a főnök és afféle cimbora, Bryan Cranston erőteljesen van jelen; Ron Perlman a tőle elvárt szintet hozza; a legbátrabb dolog pedig Albert Brooks felkérése volt a rosszfiúk vezetőjének, hiszen eddig vígjátékok főszereplőjeként és/vagy rendezőjeként volt ismert, ám játékával meghálálta a bizalmat. És ide kívánkozik egy másik főszereplő, a zene megemlítése is, hiszen nagyon fontos szerepe lett abban, hogy filmünk ennyire egységesen maga mellé állított minden kritikust.
