Tegnap megjelent a gyűjteményes Pink Floyd kiadványok első darabja, a The Dark Side of The Moon különböző verziókban történő újrakiadása. A csomag egyik legdíszesebb darabja a banda 1974-es londoni koncertjének felújított hangja, valamint a koncerten vetített háttérvideók képe. Ahogy látjátok, valakihez már megérkezett a box set.

Sajnos az alábbi videón az Echoes itt szerepel, ellenben a koncert bootlegjén elég jó minőségben megtalálható.

A korábban már bemutatott Cliponville OrkEstra két új albumát szeretném figyelmetekbe ajánlani, annál is inkább, mert én már letöltöttem, meghallgattam, megkedveltem. Főszerepben: Joó Gábor.

• Not As Heard On TV - a 38 perces album tizenkét, a '60-as - '90-es évek közötti időszakban készült TV sorozat főcímzenéjének újraértelmezését kínálja. Az eklektikus anyag minden szerzeményének közös jellemzője az irónia, így a Tetthely, Minden lében két kanál, A tavasz tizenhét pillanata, Kojak, Kántor, San Francisco utcáin, Alfa Holdbázis, Doctor Who, Derrick, Twin Peaks, Polip és Petrocelli sokak által elfeledett, vagy éppen ismeretlen zenéi és főhősei ezúttal kicsit másképp térnek vissza.
  
  Letöltés: http://clipondildo.bandcamp.com/album/not-as-heard-on-t
   
• Nine Reports - kilenc Portishead dal jórészt instrumentális újraértelmezése 34 percben. Mindhárom eddig megjelent Portishead albumról 3-3 szerzemény átirata hallható az albumon, melyen a szerző a Portishead zenéjét egy másféle árnyalatú sötétséggel ötvözte.
  
  Letöltés: http://clipondildo.bandcamp.com/album/nine-reports

RHCP alapvetés a mainstream felé vezető úton. Kicsit olyan az év és főleg az utóbbi idő, mint valami nagy kiárusításon: "Minden alap album 20 éves". Szeptember 24-én elöntötte az netet a Nevermind minden megközelítésben és eközben egyetlen főcímet sem találtam arról, hogy a világ egyik legsikeresebb rockzenekarának kijött az az albuma, amivel megalapozták az előbbi címüket.

A Red Hot Chili Peppers rengeteg ponton letérhetett volna (és időnként le is tért) a korántsem kikövezett útról, ami a rocktörténet Hall of Fame-jébe vezet, de egyszerűen jobbak és céltudatosabbak voltak annál, hogy ez megtörténhessen. 1983-as alakulásuk és kompromisszummentes funk-rock zenéjük annak a két embernek köszönhető, akik azóta gyakorlatilag intézménnyé váltak; Anthony Kiedis és Flea (Michael Balzary) körül az alapítók kicserélődtek. Hillel Slovak heroin-túladagolásban meghalt 1988-ban, Jack Irons pedig végül az akkortájt alakuló Pearl Jamnél kötött ki (hivatalosan csak 1994-ben), miközben folyamatosak voltak a különböző zenei projektek, amikben részt vett időszakosan - a RHCP-t 1990-ben hagyta végleg ott. Flea és Kiedis gyerekkori jóbarátok, a középiskola óta ismerik egymást, a Chili ott is alakult, mint egyestés együttes - csak éppen elég nagy sikerük volt azon az egy estén a suliban, így folytatták. Folyamatos drog problémák, gyakori kiválások és visszatérések jellemzik a zenekar kezdeti működését csakúgy, mint a későbbi (már nyugodtabb) időszakot. Az eddigi leghosszabb és legstabilabb felállás, ahogy mostanáig (nagyrészt) működtek: Kiedis, Flea, Chad Smith (dobok) és John Frusciante. Ez a "klasszikus" négyes vette fel a Blood Sugar Sex Magik című, átütő sikerű albumukat is, melyet 1991. szeptember 24-én jelentettek meg.

Under the bridge. Ez a szám a legfelületesebb szemlélőnek is társítható a RHCP-hez, ha csak egy kicsit is érdekli a rockzene és nem gondolja úgy, hogy az All Saints össze tudott hozni egy ekkora slágert magától. :) Mai napig naprakész, egyszerű, de nagyszerű klipje született, szerették a zenetévék, a rockdiszkók, talán még a nagyi is... De az album ettől még nem lehetne 310. a Rolling Stone "500 Greatest album of all time" listáján. A lemez leginkább azért zseniális, mert pont olyan, mint a "Pop, csajok, satöbbi" című filmben elhangzott válogatáskazetta; a számok egyszerűen úgy vannak sorban, ahogy lenniük kell. Erős kezdés után - ami megfelelően figyelemfelkeltő - az album végig "húzd meg, ereszd meg" taktikát alkalmaz. Több csúcspont, melyeket nyugalmasabb, de mindenképpen erős tételek követnek, hogy aztán újabb kiugrásig építkezzenek.

Zenéről nehéz írni anélkül, hogy az "ezt mindenkinek hallania kell", illetve "remek sláger' kifejezésekben lehetőleg ne tobzódjunk, miközben mégiscsak ezek járnak az ember fejében. Ennek a gondolatmenetnek engedelmeskedve inkább csak kiemelném az egyéni legnagyobb pillanatokat - szem előtt tartva, hogy igazán töltelékszámok nem kerültek a hanghordozóra, tehát a "nem említem" semmiképpen sem a "nem tetszik" szinonimája...

Power of equality - a már emlegetett erős kezdés. Remek első darab, aminek a felépítése is erre predesztinálja, hiszen némi szöszmötölés után egy vékony riffelésre"robban rá" a zenekar.
Breaking the girl - egyik személyes kedvencem a Chilitől. Nem a jellemzően funky-vonal, kicsit szomorkásabb, de zseniális pszichedelikus klippel és hangulattal.
Suck my kiss - ha az előző kiemeltem nem jellemzően RHCP, akkor ez maga a tipikus hangzás. A teljes korongon előtérben a ritmusszekció hangja, hiszen vétek lenne lemaradni Flea és Chad technikás megmozdulásairól. Gitárra csak azért nem térek ki, mert Frusciante zseniális szinte minden megmozdulásában. 

I could have lied - szerintem lehetett volna akkora sláger, mint később a Scar tissue, ha már ekkor annyira ismertek lettek volna. Gyönyörű, lírai dal, a végén kis begurulással, káromkodással, ahogy azt kell és érdemes.
Give it away - régebben kevésbé szerettem valamiért, de a basszusgitár annyira fenomenális, hogy az egész számot felhozta nekem oda, ahová való. Ugyan első Grammy díjukat ezzel sikerült bezsebelni (1993), ez csak azt bizonyítja, hogy régen minden jobb volt. :) Előbb jött ki kislemezen, mint az Under the bridge, ezt szerintem ma már fordítva csinálnák, ami valahol érthető, más részről pedig szomorú.
Blood sugar sex magik - a címadó dal, amit Rick Rubin producer választott, mert jól hangzik és mert az együttes részéről nem volt egyéb ötlet. Bár még kislemezre sem fért fel, szerintem telitalálat volt. Kevésbé éneklős vonal, erősen szexuális töltetű szövegekkel és hatalmas dinamikával.
Under the bridge - bár fentebb már írtam róla, de ettől még ebbe a szubjektív részben is helye van. Nagyon szerettem és a mai napig örülök, ha hallom, egyszerűen nem unom meg. Kiedis szerint nem lett volna helye az albumon, mert túl lassú, de Rubin erőltette - talán érdemes volt...
Naked in the rain - nagyon jól oldja az előző szám melankóliáját, visszatérünk vele a funk-rockba, de ezen felül is remek nóta tipikus kórussal, amiről néha az jut eszembe, hogy poénnak szánták először, csak végül nagyon bejött nekik. :)
The greeting song - most olvastam róla, hogy Anthony konkrétan rendelésre írta a producer kedvéért kocsikról és nőkről, és nagyon nem szereti. Szerintem az egyik leghúzósabb darab a teljes hanghordozón.

Ahogy előre szóltam, ez nem egy minden tételt kiveséző albumkritika, inkább csak összegzés az együttessel és a jubiláló koronggal kapcsolatban. Mostanra a legnagyobbak között vannak - jogosan - de nem teljesen azt a kompromisszummentes, eredeti vonalat viszik, amit régen. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy már nincsenek jó számaik, vagy eladták volna magukat, csak lenyugodtak. Sok nagy zenekar végigjárta ezt az utat, amikor azzal kell megküzdeniük, hogy a kritikusaik szerint a legjobb dalaik drogok hatása alatt születtek. Ez igen szigorú megközelítés, és egyszerűen az újítások elutasítása is lehet a kijelentés mögött. Nem hiszem, hogy ilyen formátumú zenészek képtelenek lennének remek számokat írni tisztán. Többször bizonyították is azóta, hogy megvan bennük az a bizonyos plusz, amit nem hívok X-faktornak.

Összegezve a kirakós darabjait, a Red Hot Chili Peppers megkerülhetetlen rockzenekar és a Blood Sugar Sex Magik méltán lett alapmű, amit nem egyszer meghallgatott az elmúlt 20 év alatt mindenki, akinek szívügye a torzított gitár és persze a hatalmas dózis funk. Kísérletezéssel, őszinte szövegekkel. Mindezt egyszerre.

Az album rögzítéséről készült Funky Monks című film mindent bebizonyít.

Írta: Andy

28 perces videó a Metallica életéből, avagy láthatod a banda Yankee stadionban adott koncertje előtti beállásáról készült felvételeket, behind the scenes pillanatokat a Tuning Room-ból, megfűszerezve a Blackened előadásával és a Big 4 Motörhead előtti tisztelgésével.

Hónapokig halogattam, hogy írjak erről a lemezről, pedig nagyon szerettem volna. Csakhogy annyi mindent lehetne! – gondoltam magamban. Egyrészt. Másrészt meg: mit lehet írni valamiről, amiről már mindent leírtak, nem is egyszer? Úgy voltam vele, hogy annyi mindent tudnék írni róla, hogy meg se próbálom, szóval nem is írok semmit. Végül mégis. Évforduló van, a huszadik. Ennek apropóján szeptemberben 4 CD-s, 1 DVD-s újrakiadás. Várjuk.

A Nirvana Nevermind című lemezéről nem tudok objektíven írni, ahhoz túl sokat jelent nekem és túl nagy hatással volt rám. Elfogult leszek, de egy percig sem titkolom. Nem is próbálok objektíven írni, úgysem menne. Lassan 14 éve lesz, hogy megkaptam kazettán, azóta már CD-n is beszereztem. Mike Patton a Peeping Tom lemeze kapcsán nyilatkozta valahol, hogy az ő felfogásában így hangzik a popzene. Szerintem a Nevermind pedig Kurt Cobain „popzenefelfogását” tükrözi, tehát ilyen, ha popzenét próbál írni – függetlenül attól, bizonyos pontjain mennyire nem „popos” ez a mégis kiugróan populáris (tehát népszerű) album, amely a lemezcég legutóbbi nyilatkozata szerint már 30 millió eladott példány felett jár – ez azonban szerintem se nem növeli, se nem csökkenti a lemez értékét, egyszerűen csak tény.

Elöljáróban még: a 14 év alatt minimum az 1500. hallgatáson vagyok túl, minden hangját, sorát betéve tudom és valahogy nem sikerül megunnom. A kedvenc lemezem, naná és az idő próbáját igencsak sikerült kiállnia. Sok nagylemezt megismertem az eltelt időben, de egyik sem ingatta meg az album pozícióját. Ha ideig-óráig mégis előfordult, végül visszatértem hozzá, majd újra rádöbbentem, mennyire zseniális. Egy lakatlan szigetre sok mindent vinnék persze, de a lemezeim közül (pedig van még pár) csak ezt. Nem véletlenül, mert ez az egyetlen olyan, amit akárhányszor meghallgathatok anélkül, hogy megunnám. Ha jól rémlik, a rekordot egy unalmas téli délután tartja, amikor hétszer hallgattam meg egymás után. (Vicces, de a rekorder az In Utero, amit Debrecenbe menet és jövet 15-ször hallgattam meg egymás után, igaz, némi szünettel.) Gyakran elkap a fílingje és olyankor csak ezt hallgatom: napokig "bennragad" a lejátszóban. Ez tulajdonképpen egy kiadatlan dalokból álló Greatest Hits album – jó, ez egyrészt elfogultság, másrészt pedig maga a valóság, hiszen az album szinte minden dala slágerré vált – csak ugye elég vicces volna egy válogatásra a teljes lemezt felpakolni. Viszont egy amerikai bizottság beválogatta az 50 legfontosabb XX. századi amerikai kulturális "vívmány" közé, ami azért jól lefesti a lemez jelentőségét. Persze mondhatnak bármit az "okosok", mégis az számít igazán, mit jelent a hallgatónak. Most nekem. Némi már-már kínos objektivitást mégiscsak magamra erőltetve egyenként kivesézem a dalokat jó alaposan, mert ez az album megérdemli és tartozom ennyivel a létrehozóinak.

SMELLS LIKE TEEN SPIRIT
A Nirvana legismertebb dala, már-már slágere, csak nem tudom, illik-e rá a sláger szó, hiszen általában nem ilyen dalokra mondják, hogy slágeres. A dalt indító gitártéma méltán vált a ’90-es évek egyik legismertebb dallamává. A dal számtalan feldolgozása ismert, tangóharmonikás változattól kezdve komolyzenei átiraton át jazz-zenekari verzióig, de egy még bizarrabb változata szerepelt a Moulin Rouge filmzenéjén is, sőt az ’50-es évek tinisztárja, Paul Anka is elénekelte, csakúgy, mint Kurt Cobain egyik, példaképe, a Buzz Osborne vezette Melvins.

Senki sem énekelt még úgy, mint Kurt Cobain itt - és azóta sem: ilyen hang bizony nincs még egy. Utánozni lehet, csak nem érdemes. (Más kérdés, hogy a híres magyar tévés tehetségkutatókon még az első selejtezőn kiesett volna, de ez elsősorban nem őt minősíti szerintem.) Novoselic nagyon elcsípte a basszust, a dobot meg minek is méltatnám, hisz Dave Grohl nem véletlenül az, aki. Napjainkban sem. A dal címét egy graffiti után kapta, amit egy Kurt-nél tartott buli alatt az egyik csaj fújt a szoba falára: "Kurt smells like Teen Spirit", utalván egy tinilányoknak készült dezodorra, amit Kurt akkori csaja használt, de Kurtre is átragadt. (Eredeti címe egyébként Anthem lett volna, egy hasonló című Bikini Kill-dal miatt változtatták meg.) Minden "pixiesessége" ellenére forradalminak is nevezhető dal, amely kihatott a ’90-es évek popzenéjének jóformán egészére, techno-átirata is ismert. De a legjobb változata mégiscsak a ’93-as riói koncerten hangzott el, amikor a RHCP-s Flea trombitakíséretével adták elő a srácok.
Mellesleg a dal utolsó versszakában hangzik el a lemezcímnek választott anglicizmus: nevermind, amit egy egész generáció tanult meg helytelen betűzéssel (hiszen a két szót külön kell írni) Kurt Cobain-nek köszönhetően. A dalhoz készült klip méltó a zenéhez. Ugyanolyan meghökkentő és letaglózó erejű, biztos, hogy a ’90-es évek legemlékezetesebb videóinak egyike. Ami mindig is bosszantott, hogy a kliphez megvágták a zenét, a zseniális szólót (az egyik legszomorúbb szóló, amit valaha hallottam) megkurtították, ahogy a dal kezdéséből is lefaragtak.

IN BLOOM
Na, erre pontosan emlékszem! Ezt a dalt 1997. december 4.-én (nem volt nehéz megjegyezni, másnap volt a szülinapom) hallottam először a Duna Plazából hazafelé (ahol a Virgin Megastore-ban 1200 Ft-ért vették meg nekem a kazettát) jövet az unokatesómék szürke Renault Mégane-jában. Nos igen, az elsőt nem felejti el az ember, legyen szó bármiről, akár sokkoló muzikális élményről is. Mert nekem ez a Dal az volt a javából. Ha innen nézed, tökéletes popzene, ha onnan, tombolós-üvöltős, szülőriogató rockzene, mindegy, mindkettőnek első osztályú! Nem akarom felnagyítani, de szerintem akkor, ott a hideg decemberi éjszakában világosodtam meg: én is ezt akarom csinálni! Az a pillanat és ez a lemez egész életemet megváltoztatta. Úgy felforgatta a kis világomat, olyan elementáris erővel hatott rám, mint a Katrina hurrikán egy new orleans-i faházikóra. Nem akarom túlmisztifikálni, de többé semmi sem volt ugyanolyan. Addig csak az írás érdekelt (meg a csajok, höhöhöhö), onnantól fogva a zene is, nagyon. Hallgattam az In Bloom első taktusait és nem hittem a fülemnek: ilyen jót még sosem hallottam korábban! Aztán amikor jött a dob-basszus rész (picsába a Hiperkarmával, EZ AZ IGAZI!!!) és Kurt Cobain elkezdte, hogy ,,Sell the kids for food...’’, na akkor vesztem el végleg, menthetetlenül.
Emlékektől elhomályosuló szemmel révedek a múltba, de most visszatérnék inkább a dalhoz. Úgy ahogy van tökéletes egy tökéletes albumon – és ez még csak a második szám! A szövege egyrészt Dylan Carlsonról szól (Cobain legjobb barátja, az Earth együttes vezetője), másrészt az agyatlan divatarcok kigúnyolása - mintha Kurt megérezte volna, hogy ezt a dalt majd pont azok fogják felkapni legjobban, akikről írta.

COME AS YOU ARE
A lemez első lassú dala, nevezhetném balladának is, ha nem hatna furán ez a kifejezés egy Nirvana-dal kapcsán. Tán a Smells Like után ez a legismertebb daluk, a dal kezdő taktusait aki hallja, nem felejti el. Nem sokkal a megjelenés után a Killing Joke pert indított, mondván, hogy a főriffet az ő Eighties című dalukból nyúlták. Ha jól rémlik, nem nyerték meg a pert, ami tök jogos: bár hasonlít a két dallam, de korántsem azonos, ráadásul Kurték lassabban is játsszák. A Come As You Are gyönyörű és megindító dal –szerintem- a barátságról, az őszinteségről az elhíresült sorral: "És esküszöm, nincs fegyverem". Gyönyörű klip készült a dalhoz, a vízfüggöny-effekt olyan érzetet kelt, mintha vízesés mögött játszanának.
Gyere, ahogy vagy, kérte Kurt Cobain és ma már szülőhelyén, a washingtoni Aberdeenben is ez a felirat fogadja a látogatókat a városka határait jelző táblák alatt a városvezetés jóvoltából megkésett tiszteletként a város leghíresebb szülöttének, aki ismertté tette. A dal akusztikus verzióját az Unplugged fellépésen játszották, ott derült ki igazán, milyen gyönyörű szólója is van. Emlékezetes a Live! Tonight! Sold Out!! videón szereplő változata is: azon a felvételen totál hamisan adják elő, de mivel ének és gitár ugyanannyira hamis, ezért már fel sem tűnik a dolog és furcsa, vagy sem, nagyon jól hangzik.

BREED
Ha bárki is kételkedett volna afelől, hogy a Nirvana igenis punkzenekar – hozzáállásában mindenképp-, nos itt a kételyek szertefoszlanak: a Breed akkora punk-attakként zúdul rá a szerencsétlen hallgatóra, hogy utóbbi azt sem tudja, merre fusson. Többek között ettől voltak igazán nagyok: ha kell, megírják a leggyönyörűbb dallamot, ám ha a helyzet úgy kívánja, simán legyalulják az arcodat egy ilyen horzsoló punk-szösszenettel. Csak úgy mellesleg. ,,Szökj el otthonról!’’ – így a dalszöveg. Az egyetlen baj, hogy a szám Butch Vig féle nyers mixében sokkal jobban kijön minden hangszer és az egész dal nagyon egyben van, de sajnos az csak a With The Lights Out Box Seten jelent meg 2004-ben, a lemezen Andy Wallace keverésében hallható, ami szintén jó, csak nem annyira. Kár volt nekem meghallgatni a Box Setes verziót, most nem lenne min fanyalognom! Viszont érdekes, hogy a Smells Like Vig-féle keverése tompább, mint Wallace-é, itt viszont jó, hogy utóbbi került lemezre.
A már említett LTSO videón pazar változatban szerepel, mikrofondöntögetéstől földön fekve játszott gitárszólóig van benne minden, tökéletesen elkapva a dalban lévő nyers erőt és energiát.

LITHIUM
Ez is egy olyan dal, amit elég egyszer hallanod, hogy örökre megjegyezd. Ha valaki nem tudja, mi is az a Nirvana, hát ez az a dal, ami tökéletesen "elmeséli".
Leírhatatlan, ahogy a csöndes, mélázó versszakok után berobban a refrén. Mintha a tökéletes nyugalomba belehasítana egy hegyomlás-szerű robaj. Olyan hatása van, mintha a szemed előtt omlana a Dunába a Gellérthegy. A klipje is jó lett, bár csak különféle koncertfelvételek összevágva, de pontosan visszaadják a dalban rejlő energiát. Eredetileg animációs klipet terveztek valami rajzolt kiscsajjal, de drága lett volna, pedig kíváncsi lettem volna rá, főleg, mert akkoriban igazi kuriózumnak számított egy animációs klip, bár manapság se gyakori. Egyébként a dal szövege a drogok és a vallás között von párhuzamot, jó kis cikket írt róla Mark Deming az allmusic.com oldalán.

POLLY
Egy újabb híres dallam, ezt nyúlta le a Tankcsapda is, hogy egy kvázi-emlékdalnak álcázott számot írhasson Az ember tervez albumra Egyszerű dal címmel, a dal mögé írt IMKC rövidítéssel és a szövegben elhelyezett utalásokkal magyarázva a nyúlást. Annyira nem lett jó dal, hogy megérte volna. A dal szövege egy korabeli újsághír alapján keletkezett, egy lány megerőszakolását meséli el költői képekkel – az elkövető szemszögéből! Persze úgy, hogyha nem tudod a hátteret, nem jössz rá, csak nem érted. Bob Dylan kedvenc Nirvana-dala: ,,van szíve a kölyöknek’’ mondta, miután meghallgatta. Jó az a rövid basszusszóló a dal közepén, meg ahogy Kurt a cipőjével kopog. Az Incesticide albumon kiadták a New Wave-verziót, kb. kétszer gyorsabban játsszák, mint eredetileg és legalább kétszer hangosabban is. Az Unplugged albumon viszont egy visszafogott, szép felvétel szerepel, csellóval.

TERRITORIAL PISSINGS
Talán a legmegzabolázhatatlanabb dal az albumon, igazi háromperces őrjöngés, de a káosz ködén át-át ütnek a zseniális, gyémántkemény dallamok. Szerintem ennek a dalnak van némi hardcore-os beütése, de lehet, hogy tévedek. (Bár engem igazol, hogy a kő-hardcore SOD is feldolgozta.) ,,Azért, mert paranoiás vagy, ne hidd, hogy nem követnek!’’ – mondja a frappáns dalszöveg, sőt, olyan okosságok is elhangzanak, mint például ,,jobb módon kell megtalálnunk a módját!’’ – ezt üvölti Kurt a dal végén, akkora beleéléssel, hogy elmegy a hangja. A LTSO videón ennek is emlékezetes felvétele szerepel: a Jonathan Ross Show-ban adták elő ’91 decemberében úgy, hogy a műsorvezető a Lithiumot konferálta fel, azt is várta persze, már csak a fancsali képe miatt is látni kell azt a felvételt. Kb. olyan fejet vág, mint aki citromba harapott. Bárcsak jönne egy zenekar és ugyanígy lealázna valami ungarische tóksóbetyárt! (Arra várhatsz – teheti hozzá cinikusan bárki.)

DRAIN YOU
Kurt Cobain kedvenc dala a lemezről, sőt az egyetlen olyan, amit magától is meghallgatott, miután a lemez befutott. Eleinte nem szerettem ezt a dalt, holott szinte mindbe "belezúgtam" első hallásra. A dal közepén dezodoros flakontól gumikacsáig mindent bevetnek effektként a megfelelő hatás elérése érdekében. Sikerül is: a lemez egyik legkülönlegesebb dalává válik ezzel. A LTSO-n erős verzióban szerepel, Kurtöt fejbe dobják egy üres műanyagpohárral, ami után egészen megváltozik az arckifejezése. Csak nekem tűnt fel vajon?

LOUNGE ACT
A cím arra utal, hogy olyannak tűnt elsőre a téma, hogy akár egy bárzenekar is játszhatná, tehát a szöveg helyett a dallamhoz köthető.
Ez a dal megy a LTSO-n a stáblista alatt. 15 év alatt sem jöttem rá, mit is hallunk a dal elején: böfögés? Hörgés? Morgás? Morajlás? Viszont jópofa, ahogy véget ér a dal: mintha kimerülne az elem, egyszer csak elhallgat. Nem direkt lett ilyen: valamiért lelassult a szalag forgása felvételkor. Mázli, hogy pont a végén, ki tudja, tán nem tudták volna újra ugyanígy elcsípni a számot. Érdekes, bármilyen jó dal is, eléggé alulértékelt: koncerten se nagyon játszották, szerintem az egyik legkevésbé ismert dal a lemezről. Akárhogy is, méltatlanul elfeledett gyöngyszemről van szó – szerencsére kevés ilyen akad ezen a lemezen. Tegyük hozzá, más lemezen meg az a ritka, hogy még az elfeledett dalok is sütnek. Itt pedig pont ez a helyzet.

STAY AWAY
Ez a legeslegrégebbi dal az albumon: a dallama igazi ősriff: már a ’85-ös Fecal Matter demón is szerepelt, dalformát azonban csak jóval később "öltött": Pay To Play címen bukkant fel a Nevermind demózása idején, és a klubok packázásairól szólt, kicsit átalakították, feszesebb dobalapot kapott és íme, ilyen lett. Jó kis dal, a végén eszelős üvöltözésbe torkollik és Kurt tinédzserkori graffitije is elhangzik a dal legvégén: "Isten meleg!"

ON A PLAIN
Ez volt a másik olyan dal a Drain You mellett, amit csak nagy sokára sikerült megszeretnem. Mai füllel hallgatva viszont tökéletes popdalnak tartom, a dal végi vokál is csodálatos (jól illik egymáshoz Kurt és Dave hangja), ahogy az egész. ,,Valahol már hallottam’’ – énekli Kurt. Lehet, hogy igaz, de akkor is fantasztikus! Egyesek szerint arról szól, hogy milyen megírni egy dalt, vagyis elég önreflexív. Ide is jutott nem egy emlékezetes sor: "Ezt úgy kezdem, hogy nincs meg semmi a szövegből" (ez alátámasztja az előbbi állítást), vagy: "Valaha volt legjobb napom az volt, mikor megtanultam vezényszóra sírni.’’ A mondat második fele eredetileg így hangzott: "Mikor a holnap sosem jött el". Akár a szerző sírfelirata is lehetne.

SOMETHING IN THE WAY
Valami útban van, szól a cím és ez az egyik legőszintébb dal az elhagyatottságról, amit valaha hallottam. A dal nem is hagy kétséget afelől, hogy a szerző nem valamire, hanem valakire, önmagára gondolt a címben. A dalvégi cselló csak még jobban elmélyíti az elhagyatottság érzését, de a dalban levő fájdalom az Unplugged verzióban jön ki igazán. Itt csak egy csendes dal, amely lezárja az albumot. Tricky készített belőle csapnivaló (vagy nevéhez méltón cikis) feldolgozást, de a Jerry Maguire c. filmben is szerepel egy feldolgozása. Van amúgy a dalnak egy zúzós (BBC-s) stúdiófelvétele hangos refrénnel, úgy is jó, de azt gondolom, ide jobban illik ez.

ENDLESS NAMELESS
Nos, hivatalosan tényleg az előző dal zárja az albumot bakeliten és kazettán, viszont a CD-ken kis szerencsével még egy rejtett dalra bukkanunk a Something-ot követő mintegy tíz perc csend után. Ez az a dal, ami egyes kiadásokon szerepel, másokon meg nem, de rohadtul nem lehet tudni, hogy melyikeken igen és melyikeken nem. Egyrészt mert tök esetleges, másrészt meg mert sehol sem jelölik, se borítón, se a CD-n. Szóval igazi zsákbamacska. Én pl. emiatt vettem meg a CD-t és marha ideges lettem volna, ha bebukom a dolgot és nincs rajta. Mázlim volt, rátették. Jó dal egyébként ez is, a Nirvana káosz-oldalát domborítja ki, jobban, mint bármelyik másik daluk. A LTSO-n elég emlékezetes előadása szerepel, de az a poén, hogy azon a borítón se jelölik (bár a DVD-kiadáson már igen). Krist egyébként Titkos Dal-ként konferálta fel, joggal.

Négy plusz egy klip készült a lemezhez: az első három dal és a Lithium klipje. És azért plusz egy, mert az In Bloom-nak van egy másik videója ’90-ből, Chad Channing-gel egy korábbi felvételre, mint ami a lemezre került. Nekem személy szerint jobban tetszik az a klip. Viszont a zene meg a második klipben jobb. A kettőt kellett volna összehozni valahogy... Volt pár dal, ami végül lemaradt a lemezről, ezek később kislemezeken, az Incesticide-on, meg a WTLO Box-on jelentek meg. Az egyik legnagyobb dal, az Aneurysm mindjárt a Smells Like B-oldalán. Ha valami, hát az tényleg érthetetlen, hogy miért nem került fel a Nevermindra, pedig egyrészt ráfért volna (nyilván), másrészt simán itt lenne a helye. Nem baj, az Incesticide-on tökéletes albumzárás. Az Even In His Youth is a Smells Like B-oldalán kötött ki. Ezt megértem, mert bár jó dal, az albumról kilógott volna. Aztán volt még két olyan dal, ami egészen 2004-ig nem jelent meg hivatalosan: Old Age és Verse Chorus Verse. Előbbit mondjuk Kurt Courtney Love-nak "adta", aki elég pofátlan módon saját zenekarát tüntette fel szerzőként, amikor ’97-ben megjelentette. Természetesen saját előadásban, az eredeti verzióra jócskán várnunk kellett még. Nem rosszak ezek a dalok sem, de nem is túl emlékezetesek: a lemezről nemcsak hangzásukkal (inkább demók, mint befejezett felvételek), de színvonalukkal is kilógtak volna. Olyan semmilyenek, na.

Már rég túl vagyok azon a korszakon, amikor még azt gondoltam, hogy egy-egy kedvencem minden lefogott hangja zseniális. Kurt Cobain sem ilyen volt, néha az ő kreativitása és szerzői tehetsége is kitermelt forgácsokat, de legtöbbször igencsak összejött neki, mint azt a sokak által a ’90-es évek legfontosabb, egyben legjobb lemezeként számon tartott Nevermind is bizonyítja.  

B-oldal: Mutatkozzatok be a B-oldal olvasóinak!

Crescendo: A Crescendo több éves múltra tekint vissza, de igazán komolyan csak kb. 2009 óta beszélhetünk a zenekarról. Néhány kezdeti tagcsere után a zenekar felvette jelenlegi, és remélhetőleg végleges formációját, ahol mindenki megtalálta a maga helyét és a lehető legtöbbet képes az egészhez hozzátenni. Az „egész” pedig különleges gitár- és szövegközpontú powerpop, egy csipetnyi lélekkel. Témaválasztásában a zenekar nyilván természetesen a csajozással foglalkozik leginkább, bár ezt annyi oldalról közelíti meg, hogy egyáltalán nem válik egysíkúvá a dolog, sőt, kifejezetten üdítő, helyenként az öniróniát sem nélkülöző szövegek teljesen élvezhetőek, és új színt csempésznek a hazai popzene palettájára. Energikus, pozitív és kifejezetten jól táncolható zenét játszik a Crescendo.

B-oldal: Mi a helyzet albumfronton?

Crescendo: 2011 januárjára készült el a zenekar első EP-je, ami öt dalt és két bónusz felvételt tartalmaz. A korong talán legnépszerűbb felvétele a Königmutter c. szám, amire rögtön lecsapott néhány rádió, a kis helyi rádióktól a városi és országos frekvenciákig. Közönség kedvencnek számít még a ”Disco”, illetve „Az én hibám” c. szám is. Talán a legtöbb érdeklődőt és visszajelzést eddig az MR2 Petőfi rádión történő rotációba kerülés hozott a zenekarnak, de boldogok vagyunk, amikor egy-egy távolabbi pontról kapunk bátorítást, vagy kedves üzenetet youtube csatornánk kommentjei között…
Idén késő ősszel szeretnénk stúdióba vonulni, hogy az EP-ből végre nagylemez lehessen, teljes értékű album, amihez még pár számot végső formába kell önteni, de aztán indulhat a lájkendroll.
A közelmúltban szerencsére egyre több koncertmeghívást kaptunk, és várjuk /keressük továbbra is a fellépési lehetőségeket, szerintenk igazán élőben tud megszólalni az, ami a Crescendonak lényege.

B-oldal: Mi a TOP5 előadó / zenekar, mely hatással volt rátok?

Crescendo: Sokan vagyunk, sokféle zenei háttérrel, eézrt is tartott olyan sokáig megtalálni a zenekar igazi hangját… TOp5-alapból lehetetlen talán épp ezért, álljon itt inkább néhány név, szigorúan a teljesség igénye nélkül: RHCP, Radiohead, Toto, Frank Sinatra, Madonna, Gyuri bácsi és Klárika.

B-oldal: A közeljövőben hol láthat titeket a közönség, melynek megtetszik a bemutatkozó nótátok?

Crescendo: A Magyar Dal Napján a Dallamos Villamoson és a Gödör Klubban tartott két zajos koncertünk után szeptemberben még két koncertünk lesz, 29-én a Szabad az Á-ban tartunk hatalmas tér-idő görbítést Crescendo Nagykoncert formában, majd rögtön másnap, 30-án Esztergomba utazunk, ahol a Kaleidoszkóp Ház vendégeiként adunk egy bemutatkozó koncertet, a zenekar történetében először játszva a városban. Érdekes lesz, nagyon várjuk már azt is. A stúdiózás után novemberben még Budapesten szeretnénk játszani, ezt még szervezzük, és a már hagyománynak számító 2000x-es party-k állandó fellépőiként tíz évet visszarepülve az időben fogjuk búcsúztatni az évet. Ezek a tervek. Ennél persze lehet több is, ha időközben máshova is kapunk meghívást.

• Várjuk a B-oldal olvasóit facebook oldalunkon is: www.facebook.com/crescendozene
• Sőt, böngésszétek a csatornánkat emitt: www.youtube.com/misidunai
• Éééss a legfontosabb, hogy minden dalunk ingyen letölthető a www.crescendoband.hu oldalon.

Nos, ez no comment, szerintem.

Talán mondhatjuk, hogy 1991 lázban égünk (a Use Your Illusion-nosztalgia után nemsokára jön a Nevermind-emlék), így nem véletlen, hogy a Dürer kertben szeptember 23-án megrendezésre kerülő bulit ajánlom figyelmetekbe.

A koncerten fellépő előadók:

• Good Time Boys (RHCP-Tribute, Binges Zsolttal, a Fish!-ből)
• Nirvana by Gouranga
• Mayflower (Alice In Chains HalfPlugged)

valamint grunge és a funk-rock témakörben a további bandák:

• Kilian
• AF
• Granny's Heartattack
• Tota'l Kommander

Az esemény FB linkjén már lehet visszajelezni, hogy érdekel a nosztalgia!

Nehogy megtévedj, a film nem a narancsbőrös szinglik kegyetlen sorsát bemutatva facsar könnyeket!

Akad néhány olyan filmrendező, akit elmeorvosként nem feltétlenül tudnánk nyugodt szívvel szabadjára engedni egy egészséges társadalomban (van ilyen?), de a filmjeik miatt akár zseniálisnak is mondhatjuk őket. Nálam Tarantino ennek a típusnak a legtisztább definíciója, de ide sorolom Woody Allen-t is. Pedro Almodóvar legújabb filmjét (La Piel qué habito – A bőr, amelyben élek) látva bizony megfordult a fejemben, hogy a spanyol rendező minden bizonnyal jól megértené magát az imént említett urakkal.

Mentségére szóljon: ezúttal hozott anyagból dolgozott, a film egy Tarantula c. bűnügyi regény alapján készült. A mozi valóban egy bűnügyet fest le, persze a kép leginkább csak a vége felé áll össze, ahogy annak lennie kell, de ennél azért sokkal több - kicsit horror, kicsit thriller és nekem dráma is. Semmilyen poént nem szeretnék lelőni, ezért csak annyit árulok el, hogy a film központi figurája egy plasztikai sebész (Antonio Banderas), aki leginkább egy perverz Frankenstein-hez hasonlítható. Egyes kritikák kiemelik a mozi humoros elemeit is, de én ezt most kevésbé éreztem. Sőt, azt mondanám, hogy Almodóvar ezúttal olyan szűkösen méri a humoros momentumokat, mint fukar hentes a legszebb bélszínt, csak hogy a filmhez illő véres hasonlattal éljek (azért a Tigris nagyon ott van!). Ellenben van jó pár olyan jelenet, ami nem hozza meg az ember étvágyát, így romantikus vacsora előtt és után nem a legjobb választás a film.

Ahogy az már Pedro-nál lenni szokott, most is jelen vannak a női karakterek, persze, nála a nő nem feltétlenül azt jelenti, mint nálad vagy nálam, tehát ez sem olyan egyértelmű, meg persze sok-sok groteszk túlzással teszi igazán almodóvarossá a darabot.
A moziban ülve néha azon morfondíroztam, hogy ugyan mi a fene szükség van arra, hogy ilyen beteg témákból csináljanak filmet. De aztán be kellett látnom, hogy a világ, amelyben élünk, sajnos tele van eszement emberekkel, akik elképesztő dolgokat tudnak véghezvinni, így hamar megdöntöttem saját elméletemet, miszerint ilyen filmeknek nincs is létjogosultsága. Sőt, a vége felé már arról is meggyőztem magam, hogy amit láttam, az nagyon erősen hatott rám, mondhatnám felkavart, és sokáig emlékezni fogok rá. Almodóvar akotása ezúttal is megmozgatja az agysejteket és a lelket, s tökéletes vitatémát szolgáltathat mindazoknak, akik nem restek végignézni a filmet. Ezek az ismérvek pedig csakis a nagyon jól sikerült filmekre igazak!

A színészekről annyit, hogy az Almodóvar új múzsájának kikiáltott Elena Anaya roppant bájos teremtés, Banderas pedig remekül hozza a kattant orvost. Csak aztán nehogy otthon Melanie Griffith-nek menjen neki a szikével (bár lehet, hogy ráférne).

Egy kis latin muzsika a filmből, hogy ne maradjatok ma sem zene nélkül:

Hosszú pihenő és gitáros csere után végre ismét hallatja a hangját a Red Hot Chili Peppers! A világméretű vágyakozás az I'm With You névre keresztelt albummal elégült ki. A vegyes felhangú találgatásokat szintén vegyes fogadtatás követte, személy szerint nálam ismét telitalálatot ért el a Peppers. A negatív véleményeket, és John Frusciante kilépését nem fogom boncolgatni, arra ott vannak a fanyalgók, szerintem egyébként sincs szükség arra, hogy keseregjünk ilyesmin, hogy "mi lett volna, ha...", hiszen az új lemez a maga egyedi, új és szerethető módján teljesen mást ad, mint a John által vezényelt zenekar korongjai. Ahogy ők is fogalmaztak, ez már egy másik banda, csak a név maradt ugyanaz.

Új hangzással találjuk szembe magunkat, de a régi esszencia mégis felfedezhető a dalokban. Általánosságban nagyon erős a ritmusszekció, a dob+basszus nagyon komoly alapot pakol minden dal alá. A változás leginkább a középtempóra beállásban és Josh Klinghoffer gitárjátékában keresendő, ő nem ceruzával rajzol, hanem egy nagy ecsettel fest - színeket, hangulatokat - nagyon szépen. A nyers, alternatív hangzású vokálja üde színfolt, csakúgy, mint a zongorás betétek. Nem hatnak idegenül az elektronikus prüntyögések és a csörgők, kongák, kolompok sem. Szinte minden dalból süt az életigenlés, a boldogság, és a felszabadultság. Jó hallgatni!

Nézzük a lemezt dalról dalra:

• Monarchy of Roses. Kezdődalnak kiváló, koncerten is. A borongós intro torzított énekkel a One Hot Minute-t idézi, de éles váltás után a pumpáló basszus vezetésével diszkófunkba csapnak át, hogy utána ismét belemerüljünk a mocsárba, a gitárszóló megrángat egy kicsit minket, utána viszont tipikus chilis lezárás következik, Chad ride-jával vágtázik a zenekar, hogy aztán a végén a dal kidurranjon.
• Factory of Faith. Épphogy csak kifújtuk magunkat, a ritmusszekció menetel is tovább a régi-új ízű funktémával, hogy aztán Anthony újra megcsillogtassa félig-ének-félig-rap tudását. Pimasz gitárpötyögések és dobgép: a friss Peppers-íz. Finom refrénben csúcsosodik ki a dal, végén pedig adrenalinnal telített effektes gitár zár.
• Brendan's Death Song. Címe ellenére nem egy temetési ének, inkább egy boldog visszaemlékezés. Az akusztikus bevezetés után fokozatosan épül fel dal, gyönyörű, érzelmes, dallamos refrénben csúcsosodik ki, felvesz egyfajta ballada-jelleget. A szám közepén lélegzet visszatartva várjuk, hogy kitörjön a vulkán, és az ömlő láva útját a dob sem fékezi meg, együtt hömpölyög az áradattal. Talán a legszebb darab az albumon, szokatlan módon az ének viszi a dalt, de nem idegen, nem hat rosszul, egyszerűen remek.
• Ethiopia. Első hallgatásra nehéz, a hétnyolcados ütemezést nem könnyű befogadni, s a címe ellenére szerintem semmilyen afrikai elemet nem tartalmaz. Itt már meg sem lepődünk a masszív refrénen. Talán a gitárszóló sem a legjobb, de az Ethiopia egyébként sem elemeiben nyeri meg a hallgatót, hanem teljes egészében, dalként működik. Hasonlít a Stadium Arcadiumról a Charliera, nem csak különleges ütemezésében, de megosztó jellegében is. Speciel én nemigazán tudom hova tenni.
• Annie Wants a Baby. Nagyon különleges darab, súlyos, komoly szerzemény, összeszokottságot mutat, nagyon össze van rakva. Josh nagyon jókat penget bele, valamint az "ahh"-ja is kiváló. Itt már a szólózási technikájához is kezdünk hozzászokni: a noise-os elemeket sem nélkülözi, dallamvilágában egyáltalán nem hasonlít Frusciantehoz, érezzük, ez a Klinghoffer-hangzás.
• Look Around. Végre felpörög egy kicsit a tempó, de valahogy mégsem a már megszokott Chili Peppers módon. Mondjuk a rap a régi, jó is nagyon. Ismét bólogatós a refrén, érdekes, hogy a két taps milyen karaktert tud neki adni. Az egymásra pakolt gitársávok ugyanolyan jól működnek, mint a chill a közepén, a bridgebe meg már csak egy kis scratch kéne... A végén Josh "lábjegyzete" -már elnézést, de- beszarás.
• The Adventures of Rain Dance Maggie. A nyári sláger, amely szólhat buszon, étteremben, diszkóban és rockkoncerten is, sehol sem hat idegenül. Steril, fülbemászó dal, az album megjelenése előtt még kicsit idegenkedve fogadtam, ám a lemezt egyben hallgatva teljesen beleillik a képbe. A dal végi jam ellenére (és nem csak Flea vokálja miatt) sajnos nekem nem működik annyira a dal élőben. A gitárnyávogtatás mondjuk jó.

• Did I Let You Know. A személyes kedvenc, egyszerre idézi a régi időket, és mutatja meg az új csapásvonalat. A latinos lüktetéstől napsütésben-hajtom-a-kocsit érzésem van, Josh "take me home"-jára férfi létemre azt mondom, hogy meg kell zabálni. (Egyébként a többi vokáljában is van valami "cuki", de mi az? Segítsetek!) A trombitaszóló bongóval megtámogatva nagyon penge, és a gitárszóló is a legjobb az I'm With You-n. Nálam minimum klipes dal.
• Goodbye Hooray. Energikus, sőt agresszív dal, kár, hogy kicsit hátul van a gitár, pedig kiválóan sikál. A basszus szóló besírás, körülbelül itt vesszük észre, hogy "azt a mindenit", mennyire jól szól megint a basszus az egész albumon keresztül. Bevált módszer szerint érkezik a leállás is, nagyon izgalmas, a The Mars Voltat idézi (jut eszembe, a Monarchy eleje is hordoz magában hasonló eredetű elemeket, sőt, később is lesz rá még példa), a dal végén pedig felmerül a kérdés: Chad legyőzhetetlen?
• Happiness Loves Company. Na, ha valami távol állt az RHCP-től, akkor az az induló. A zongora, a xilofon és a szokatlanul egyszerű dobtéma ellenére valahol mégis felbukkan benne a chilis íz. Eleinte megkérdőjeleztem magamban ennek a szerzeménynek a fellépéseken való létjogosultságát, de tévedtem: a kölni koncerten bizonyítottak: Flea kiválóan zongorázta le a darabot, és Chad is olyan lelkesedéssel püfölte végig a dalt, mint aki most játszik először a zenekarban.
• Police Station. Szerintem ezzel a dallal a Red Hot véglegesen búcsúzik a John nevével fémjelzett korszaktól. Sőt, az is lehet, hogy ez a darab már kész is volt a Stadium Arcadium idején, csak arra nem került fel a Wet Sand miatt. Azonban ez mit sem von le az értékéből, a zongorás átvezetés egyszerűen nagyszerű, a tipikus riff addig ringat, míg ismét madárháton ülve fel nem repülünk a csúcsra, hogy onnan bekiabálhassuk az egész völgyet. Aztán szép csendben lenyugszik az egész, akár vége is lehetne az egésznek, de a slusszpoén még hátravan...
• Even You, Brutus? The Mars Voltat idéző intro, várjuk a pszichedéliát, pörög a dob, és... Húha, mi ez? Hip-hop? Funky? Pop? Te is fiam, Brutus? A Brendan's mellett a lemez másik csúcspontja ez, mindenképpen. Micsoda rap, micsoda ének, micsoda refrén! Poénos, ötletes és rendkívül szellemes megoldás egy ilyen flegma popdalt ekkora pátosszal előadni. Furcsa, szokatlan, kicsit komolytalan, de valahogy ez is működik. Mondom én, ez az I'm With You, mikor ők azt kérdik, hogy even you...?, erre visszakérdek, hogy "what the f...?!
• Meet Me at the Corner. Egy lemezre kell egy sláger, egy ballada, egy poén, és mostmár megvan az is, ami eddig kimaradt: a szakítós szám. A gitár kicsit dzsesszes, a dallam kicsit elszomorít, a dal sokáig olyan, mint egy hangos felsírás az éjszakában. De nagyon hangulatos, hátulról finoman megtámogatva orgonával. Az egész kicsit hasonlít a régi szomorkodós számokra. Anthony után Josh siratódala is belemarkol a szívünkbe, de utána jóságos atyákként megmutatják nekünk a fényt az alagút végén, ráadásul kétszer van vége a dalnak, mintha azt mondaná, hogy "de tényleg, semmi baj, fel a fejjel, gyerünk tovább!" "But it's better than ever, whenever I'm in / Thank you, girl, for everywhere that I've been" Mesterien kitalált befejezés.
• Dance, Dance, Dance. Itt van a búcsú ideje, de ezt persze i'mwithyou-san kell bemutatni. Éteri hangzású, afrikai lüktetésű üde pop szám ez, már csak Shakira hiányzik belőle. Még a funk közjáték kér elnézést, amiért belepofátlankodik a kongás waka-waka tempózásba. Ismét azzal találkozunk, hogy hirtelen nem tudjuk feldolgozni, hogy ez bizony Red Hot Chili Peppers. Mikor vége van a dalnak, azt mondjuk, hogy "hát, márpedig ez az volt". Érdekes, különleges, hallgatható, de egy kicsit olyan, mintha a Meet Me-vel már vége lett volna a filmnek, a moziban felerősödtek a fények, a Dance-re pedig szépen kivonul mindenki a nézőtérről. Ez csak annyit tesz, hogy nem "húb..."-érzéssel, hanem egy finom mosollyal zárul a lemez.

Összegzésül csak annyi, hogy nagyon ki van találva az egész, világosan kirajzolódik a koncepció, iszonyat jól van felépítve a lemez, és mikor visszahallgatom az Anthonyhoz képest bátor énekeket, vagy Chad csühölését, egyszerűen nem értem, miért írnak sokan "biztonsági zenélés"-ről... Az egész pozitív, merész és majd' kicsattan az egészségtől. Az, hogy ez már nem az Uplift Mofo Party Plan punk-funkja, és nem a Blood Sugar Sex Magik varázslata, az semmit sem von le ennek a korongnak az értékéből. Ez más miatt jó: egyszerűen érződik az egészen, hogy velünk vannak.

Írta: http://nevemzolika.blogspot.com

1986….de rég is volt, te jó Isten! Fura érzés visszagondolni arra az időszakra. Nagyon távolinak tűnik, ugyanakkor néhány esemény pedig olyan, mintha csak tegnap történt volna. Ahogy az már lenni szokott, ebben az évben is szembejött velük néhány olyan dolog, amit soha nem felejtünk el…atomkatasztrófa Csernobilban, futball-láz a Mezey csapat körül majd egy miskárolással felérő szégyenteljes kudarc Mexikóban, s a Királylány is örökre elszunnyadt (Molnár Csilla szépségkirálynő halála).
Mindeközben az én kis életemben is nagy dolgok történtek: befejeztem az általános iskolát (és a focit, legalábbis mint versenysportot), elkezdtem a gimit. És elkezdtem növeszteni a hajamat, ahogy az már ebben a korban előfordul a kamasz gyerekekkel. Nos, seggigérő hajam sosem lett, de elkezdtem magam rockernek érezni. A KISS, Maiden, Saxon, Accept, Scorpions, Helloween stb. függőség persze már rég kialakult bennem ekkorra, de ez idő tájt kezdtem kicsit tágítani a valószínűleg enyhén beszűkült zenei ízlésemet. Oké, természetesen nem kezdtem el jazzt hallgatni, maradt a rock/metal, viszont egyre több zenét ismertem meg ebben az időben. Utólag visszagondolva parádés időszaka volt ez ennek a stílusnak, rengeteg briliáns zenekarral és kitűnő albumokkal (és igen, a hajbandák között is voltak kurva jók, de még mennyire!). Imádtam ennek a kornak a hangulatát, a rockzene külsőségeit és kliséit, amik persze jó ideig menőnek számítottak és nem klisének, és imádtam a sok-sok sztorizós videoklipet is!
Ennek az évnek a terméséből szeretnék most hármat megemlíteni, a számomra legkedvesebbeket, amelyekre mai füllel is azt tudom mondani, hogy parádésak, s hatalmas élvezetet tudnak nyújtani 25 év után is. Úgyhogy aki kapható egy kis nosztalgiázásra, és teheti, az bátran porolja le a régi bakelitjeit – van még ilyen élő ember vajon, én egyet sem ismerek – és hallgassa meg az alábbi lemezeket!

Ozzy Osbourne – The Ultimate Sin

Ozzytól tulajdonképpen nem tudnék szar lemezt említeni, pláne nem a szóló karrierje első feléből, én egészen az utolsó pár lemezéig mindent megkajáltam tőle, de ez a lemez a teljes életmű egyik legjobban sikerült darabja! Hogy miért is? Bár Ozzy éppen nem a Föld nevű bolygón élt ebben az időben, nagyon nem, de a fantasztikus Jake E. Lee gitárossal iszonyat fogós, dallamos nótákat hoztak össze. Tán a legnagyobb „sláger” az albumról:

David Lee Roth – Eat 'em Up and Smile

David Lee Roth… a hard rock legnagyobb bohóca! Imádom a csávót minden hülyeségével, nagypofájúságával – és nem igazán kiváló - hangjával együtt! Ahogy Ozzy mindig érezte, hogy kit kell gitárosnak választania, ugyanúgy Roth is mindig kiváló muzsikusokat gyűjtött maga mellé. Az ezen a lemezen szereplő egészen elképesztő: Steve Vai, Billy Sheehan, Greg Bisonette! A zene pedig milyen is lehetne? Időnként agyszaggatóan virtuóz, máskor pofonegyszerű, de mindvégig irgalmatlanul profi, szórakoztató és könnyed! A legnagyobb kedvenceimtől az egyik legkedvesebb albumom. Mi mást is ajánlhatnék, mint a Yankee Rose klipjét?

Metallica – Master of Puppets

Bár James-ék mára nagyon messze kerültek attól, hogy fikarcnyit is érdekeljen, mit csinálnak, be kell látnom, hogy a Master idején (persze talán már előtte is, és számomra még a Justice-t beleértve, utána is) metal szakon ők voltak a legnagyobbak! Ekkor még igazán volt vér a pucájukban, fiatalok voltak, vadak és sikerre éhesek. És ott volt velük Cliff Burton….Ezzel a lemezzel oda is pakoltak az asztalra valami olyat, ami évtizedekre etalonná vált a metal világában. Egy dalt választani erről a lemezről nem egyszerű. Azt mondom: Orion!

Ilyet még nem csináltunk. 1991. szeptember 17-én jelent meg a rocktörténelem egyik legfontosabb albuma, hihetetlen kreatív energiákat tartalmazva. Azt gondolom, hogy aki 1991-ben már tudatánál volt, az nem nagyon tudott elmenni a Guns Use Your Illusion I-II albuma mellett... Hihetetlen belegondolni, 20 éve volt, csakúgy mint a Smells like teen spirit, vagy Freddie halála, vagy többek között a Blood Sugar Sex Magik megjelenése. A zenekar (főleg Axl) sokat tett, hogy a "legendás" jelző mellé begyűjtse a "szánalmas"-t is, de az már egy másik cikk témája lehetne...

Az alábbiakban olvasói élménybeszámolókat, nosztalgiázó sorokat olvashattok a híres UYI albumokkal és a Guns érzéssel kapcsolatban. Én nagy örömmel olvastam őket, remélem ti is elmorzsoltok 1-2 könnycseppet. Ráadásul én a napokban vagy 5-ször meghallgattam az Estranged című dalt. Ennyi.

Overdrive

„Nekem megvan a sárga…” / „Nekem a kék is!” – hencegtünk hetedikesként az általánosban; a Guns N' Roses korszakos duplaalbuma, a Use Your Illusion I és II olyan alternatívát nyújtott nekünk, telepi kölköknek a 2 Unlimiteddel és Dr. Albannal terhelt időkben, amely alapvetően formálta át zenei ízlésünket, de egy életre ám. Persze, mi, akik csak-azért-isből távol tartottuk magunkat a poptól, választhattuk az aktuális metál vagy punk bandákat és választottuk is, de ezzel el is zártuk magunkat a közösség főáramától. Jött aztán a Terminator 2. és a vele összenőtt You Could Be Mine, és ettől kezdve az volt a raj, akin két kockásing is virított, egy kék, alatta GNR-póló, és egy piros, skótszoknyásan derékra kötve.

A dupla albumoktól akkoriban még nem voltunk annyira elszokva, mint most, de azért így is okozott némi fejtörést a kazettakalózok hőskorában. Letöltés és zsebpénz híján már akkor is csak karácsonyra kaptunk oridzsi kiadványokat, a CD (híré)re még csak gyanakvóan húztuk össze a szemünk, mintha egy E.T.-re, zenei gyűjteményünk a szép emlékű TAKT logóval ellátott és a rákospalotai bolhapiacon beszerzett kazikból állt. Igen ám, de a „dupla-dupla”, értsd: a maga 74 percével önmagában is extrának számító sárga avagy kék album kedvenc hamisítóinkat olyan húzásokra késztették, mint hogy megjelent a színen egy zöld (!) borítójú változat is, ők ugyanis ezt a maratoni rockfolyamot nem két, hanem három felé vágva hozták forgalomba (vö: Harry Potter és a Halál Ereklyéi). Ám viszonylag ritkán ragadtunk le ilyen formaságoknál. Kiválasztottuk újabb kedvenceinket, a vadak a Double Talkin’ Jive-ot, amelyben számomra eddig nem tapasztalt mennyiségben hangzott el a fuck szó, a líraiak a Don’t Cry-t, amire mindenki lassúzni akart az iskolai bulikon, a vájt fülűek pedig az Estranged-t, amely a maga tételekből építkező, többször hangulatot és ritmust váltó szerkezetével már-már a komolyzene felé emelte a rockot – akárcsak a Queen tette korábban.

A GNR tolmácsolásában, ezt ki kell mondani, még a feldolgozások is sokkal markánsabbnak hatottak, mint azok évtizedekkel korábbi eredetije. Paul McCartney kicst nyávogós James Bond-betétdala, a Live and Let Die a rekedt Axl tolmácsolásában a szart is kirázta belőlem, amikor beindult a „vad rész”, a Freddie Mercury emlékkoncert napjától pedig – kereskedelmi tévésen fogalmazva – egy világ énekelte Bob Dylan már majdnem elfeledett Knockin’ on Heaven’s Doorját. „I sing one, You sing one…” Az egysoros refrén a maga hej-hejezésével ettől kezdve a Guns-koncertek csúcspontjának számított, nem volt ez másként a szakadó esőben kezdődött budapesti fellépésen sem.

Ekkor már nem az az Izzy Stradlin nyomta a ritmusgitárt, akivel még a turné aktualitását adó Use You Illusion albumot felvették, épp Gilby Clarke nevét tanultuk helyette, illetve már rég nem az a Steven Adler ütötte a dobokat, aki helyett Matt Sorum adta az ütemet. Ennek épp úgy nem tulajdonítottunk jelentőséget, mint a zöld borítónak, csak elaléltunk Slash Jimi Hendrixet idéző gitárjátékán és a punkosított Mick Jagger, vagyis Axl Rose előadásán. Ők voltak számunkra, akik rég nem látott (ami az életkorunkat illeti, számukra még sosem látott) módon úgy voltak professzionális muzsikusok, hogy közben a legnihilistább bohémeket idézték viselkedésükkel, akik 90-es évek-kompatibilissé tették a bluest, akik egy relatíve szűkös életművel is a fülünk hallatára írtak zenetörténelmet.

A Use Your Illusion számunkra maga a Guns N' Roses, mert ha azt az önmaga Fásy mulatós emlékzenekarává vált bandát vennénk alapul, amelyik időnként még ma is színpadra lép 4-5 órás késéssel, bizony minden fentebb leírt dicsőítés hamisan hangzana.

Írta: Hanula Zsolt - Hetedik Sor

Bevallom, segítségül hívtam a Youtube-ot, hogy előcsalogassam az emlékeket, mert egy ideje nem hallgattam Guns N' Rosest. A Shotgun Blues-al a nyakamba szakadt az egész padlásnyi porosodó, elfeledett kép, amire már visszagondolni sem egyszerű... Általános iskolába jártam és éppen csak pislogtam a zenékre. Szerencsére az osztályomban érdekes dolgokat hallgattak akkoriban, nem a puhábbakat; Tankcsapda, Moby Dick, Akela, Pokolgép, Prosectura magyar vonalon, Metallica és Guns N' Roses pedig nemzetközileg. Ez rá is nyomta bélyegét sokáig a zenehallgatásomra: az elektronikus vonalat elvből nem szerettem sokáig (azt nem emberek csinálják, pfff) - mostanra persze belátom, hogy hiba volt kihagyni bizonyos aspektusait.

Persze a maró, elvi "gyűlölet" a "gépzene" irányába azért részben póz volt, mert Prodigy-t akkor nem volt ciki hallgatni, még rockerként sem. Igaz, abban az időben nem azért voltak pellengérre állítva, mert minden fesztiválon itt vannak, hanem mert el sem jöttek, pedig ígérték. Még csaltam is: nem kapcsoltam el, ha valami izgibb szám szólalt meg valami zeneadón, és tudtam, hogy éppen nem látja senki.

Volt egy banda L.A.-ben - a többi ezer között - akik 1991-ben (amúgy előtte is 1985-től, éppen csak egy kicsivel csöndesebben - lásd pl. Appetite for Destruction, rajta a Sweet Child o' Mine, többek között) letettek valamit az asztalra, ami világszerte nagyot szólt. Előttük csak a Beatles tudott ekkorát, amennyiben a listán első helyen debütálás összemérési pontnak minősülhet zenében... Rengetegen koptatták itthon is a zenekari pólóikat, meg azt a "Kill your Idol"-ost, amit Axl is előszeretettel hordott. A világkörüli turné keretében ellátogattak hozzánk (1992), amit - nem csak akkoriban - sok nagy, befutott együttes nem tett meg. Miközben rendszeresek voltak a zenekar belső feszültségeiről szóló hírek és pletykák, képesek voltak szerte a világon rengeteg hatalmas koncertet adni stadionokban. Tették ezt úgy, hogy már akkor időnként kiakadt a közönségük a több órás várakoztatásra - ez nem változott a mostani felállásban sem, amiben csak Axl Rose maradt meg frontemberként, mert végképp elmart mindenkit maga mellől, aki egyéniség volt.

Csak a leghíresebb számokat végignézve is impresszív az album (itt csak és kizárólag a mindenki által ismert számokra gondolok): Don't cry, November Rain, Civil War, You could be mine, Yesterdays. Szándékosan nem említem a Knockin' on Heaven's door-t, vagy a Live and let die-t, mert feldolgozások, ami persze nem vesz el semmit az értékükből, csak külön kezelem. Mit ér nekem ez az album és a 30 szám, amit még kazettán hallgattam rongyosra? Miket tudott akkoriban nyújtani egy tizenpár éves, első generációs itthoni MTV-néző (ez határozottan nem ugyanaz az MTV, mint most!) kölöknek? Mit ad most, hogy 20 év eltelt a megjelenés óta és persze az életemben is?

Első kedvenc zenekarom a Queen volt, de határozottan lekéstem; 1991 novemberében hunyt el Freddie Mercury és gyakorlatilag posztumusz, visszamenőleg hallgattam az életművét. Fentebb már megemlített fémzenei kötődéseim miatt a Metallica lett a következő a sorban. 1991-ben a fekete album kijött, a fene sem gondolta volna, hogy 5 évig kell várnom majd a folytatásra (amit nem szerettem), az előtte kiadott albumok jó ideig kárpótoltak, de kamaszos lázadásomban egy dolog hiányzott ezekből nagyon: a gyors, punkos tempó, a rock and roll húzása.

Erre egészen konkrét pillanatban jöttem rá: megnéztem egy Headbanger's Ball-t, amiben meghallgattam a Garden of Eden-t a Guns-tól. Lévén ekkoriban videóra vettem néha az adásokat, az történt, hogy még vagy tízszer újráztam lendületből és azon gondolkodtam, hogy akkor miképpen jussak a teljes Illusion album birtokába mihamarább. A megoldást - mint életemben nem először ilyen téren - az unokatesóm jelentette, aki jelentős mennyiségű thrash és heavy metal gyűjteménye mellett tartott "lazább, puhább" anyagokat is. Így felvettem a három kazettányi dupla albumot és hallgattam becsülettel.
Minden hallgatásnál, minden élethelyzetben mást és mást tudott jelenteni szinte valamennyi szám. Hol a Civil war szomorkás hangvételével, hol a Get in the ring atom káromkodásaival és lehengerlő stílusával tudtam azonosulni (Mick Wall sokat csuklott akkoriban a könyve miatt). Néha a Terminátor filmzenéjeként is hírt szerzett You could be mine kellett a lelkemnek, vagy épp a "felbújtó" Garden of Eden. Valamelyik szám mindig az éppen aktuális állapotomnak felelt meg, vagy a hangulatom vált olyanná, ahogy hallgattam - ez máig nem tiszta.

Az viszont egyértelmű, hogy a kazettás időszakban egy nagyon hasznos dolog volt: ha az ember nem akart tekerni és számot keresni, sokszor csak betette a hanghordozót, ahol előzőleg hagyta. Így akarva-akaratlanul szinte minden számot többször is hallottam. Akkori fiatalos lelkesedésem egy-egy szám irányába nagy akadálya lehetne manapság is egy album teljes megismerésének, de szerencsére türelmesebb lettem az évek múlásával, és nem múlt el a kíváncsiságom. Napjaink CD vagy MP3 jelenete: "melyik számot is szeretem?", gombnyomás és máris az szól. Egyszerű, de egyszerűsít is; nehezebben lesz teljes a kép egy lemezről és/vagy zenekarról.

Hogyan hallgattam volna ilyen alapon a Coma-t? Vagy az Estranged hogyan kelthette volna fel akkoriban az érdeklődésemet? Nem ezek voltak a híres számok, az pedig ritka, hogy úgy hallgat végig bárki 30 - nem éppen azonos hangulatú - számot, hogy tudja pontosan, melyiket szeretné. Ahhoz kell némi zenei alázat, kell az érzés, hogy megismerném szívesen az előadót, a zenéjüket. A teljes világukat. Ha tetszik akkor meghallgatom a régebbi albumaikat is, esetleg felfedezve fantasztikus dolgokat, mint a Welcome to the jungle, vagy a Paradise city. Aztán a Patience-t. Időközben megunni a Sweet child o'mine-t, ami nélkül házibuli/rockdiszkó/wurlitzer nincs is. :)

Elkalandoztam a konkrét tárgytól, de hasonló benyomások itt is akadnak bőven.

• Majdnem megutálni az agyonjátszott November Rain elejét, mert az MTV jó, ha havonta engedte végig 9 perccel, pedig a vége az egyik legfogósabb darab a rocktörténelemben; másodpercek alatt beborul kép és zene egyaránt. A visító gitárszólót kifejezetten nyomasztóan húzza alá a zongora hangja. Vonósok egy rockzenekarnál? Akkor még nem jelent meg a Metallica - S&M...
• Live and let die: ennyire sodró lendülettel feldolgozni Paul McCartney-t egyszerűen mesteri, nem beszélve a reggae betétről, ami mintha teljesen máshonnan csöppent volna ide, mégis tökéletesen illeszkedik a számba. Mondjuk jó alapot választottak, ez abban is megvolt mind. Gyakorlatilag áthangszerelték csak, mégis nagyot szólt.
• A másik átirat a Knockin' on Heaven's door. Mindenhol ezt lehetett hallani akkoriban, teljesen mainstream számként rádiós karriert is befutott itthon. A szüleim is nagyon szerették, pedig ez nem sok akkori zenémre volt igaz. :) Bob Dylan zeneszerzői képességei elvitathatatlanok (második a Beatles után a Rolling Stone magazin 500 leg lemezlistáján), de furcsa módon jobban kedvelem a feldolgozásokat az általa írt számokból, persze amiket ismerek. (All along the watchtower - Hendrix-től vagy éppen ez a Guns verzió).
• 14 years: a zongorát sohasem gondoltam volna ennyire hasznos elemnek a modern rockzenében. Minden számukban telitalálat, ahol használják, persze itt is.
• Don't damn me: nagyon húzós nóta, amiben nagyrészt egészen mély hangon dalol Axl - bár nem gyakran használja, nagyon megy neki, néhol szinte szaval benne, nekem nagyon összeállt.
• Breakdown: country-s kezdés, zongora, lírai vonal - egész biztosan nem szerettem akkoriban annyira ezt a számot, vélhetően ez nekem most "érett be".

Gyakorlatilag minden egyes számhoz tudnék írni pár sort; vagy azért mert nagyon szerettem régen is, vagy pedig azért, mert utóbb felfedeztem, mennyire jó. Egyike azon albumoknak, amit mindenkinek hallania kellene csakúgy, mint a többit a Spaghetti Incident-el bezárólag, amire remek feldolgozások kerültek. Aztán már csak a széthullás maradt, meg a név... Számomra az Ain't it fun nagyjából hattyúdal. A nekrológ pedig némi időzavarral a One in a million lenne.

Nagyon sokat köszönhetek ennek a dupla albumnak. Ami az egész GNR-t jellemezte, talán ezen a korongon a leginkább kézzelfogható: rockzenéjük szinte mindenből építkezik, így változatos és megunhatatlan. Tényleg érdemes betenni a lejátszóba, időnként újra elővenni. Ezt fogom tenni én is; felkerül a playlist-re és szigorúan nem nyúlok bele az eredeti sorrendbe.

Írta: Andy

Szeretném figyelmetekbe ajánlani a hamarosan érkező Invalidus című kisfilmet, melynek teljes verziója két hét múlva lát napvilágot.

A film egy férfiről szól, aki új munkát vállalva elhagyja barátnőjét, de a tengerentúl felé utazva repülőgépével lezuhan. A katasztrófát túléli, magányában egyetlen társa a hangosnaplója, melynek utolsó bejegyzése a szakítás utáni pillanatokat örökítette meg.