Mozgósítás! Ma este, ha nem is a Twitty Twisterben, de a Dürerben lép fel a Tito & Tarantula!

A bandát Robert Rodriguez Alkonyattól Pirkadatig című megunhatatlan vámpírblődlijéből ismerhetjük (mind a horror-, mind a Salma Hayek imádók). Nem lesz este tesztkérdés, de elmondom: a zenekar 1992-ben alakult, alapító tagja és vezetője a mexikói születésű Tito Larriva, aki a folyamatos tagcserék és vámpírrá válás ellenére is a zenekar élén maradt. Jelen turnéjuk keretében 2008-as albumukkal (Back into the Darkness) hordozzák a mexikói kocsmahangulatot szerte Európában, így érkeznek ma Budapestre.

Üde és szimpatikus színfoltja a magyar könnyűzenének a Fish! zenekar. Ezt legutóbbi, nemrég megjelent albumukkal is alátámasztották. Ha esetleg valaki nem ismerné őket, vagy a "Csinálj egy lemezt" lemezt, vagy meg szeretné nyerni, vagy egyszerűen szükség lenne érvekre:

1. A táncos filmek elején a főhős még nem tud táncolni, de közben megtanítják és persze hogy beleszeret az oktatóba. (A film elején még ki nem állhatják egymást, film végére érkezik a kemisztri.)
2. A táncpartner nem ritkán egy, a próbahelyre bejáró ismeretlen háttérszereplő, szerelő, takarító, pincér, biztonsági őr, portás, főbérlő, karbantartó, aki pont akkor jár arra, amikor az eredeti táncpartner kihúzza a gyufát, vagy eltöri a lábát.
3. A táncolni vágyó lány szülei sosem nézik jó szemmel a turbékoló párost, és a lány apja mindent megtesz, hogy a fiatalokat szétválassza - áthelyezteti, kirúgatja, vagy kiküldetésben szerez állást a fiúnak.

A közönség énekeltetést még nem merjük bevállalni, ellenben 1-2 dolgot most is világgá kürtölünk:

Ahogyan korábban örömmel újságoltuk, a Pólópokol állami áruház konfekciós osztályán már  kaphatóak a B-oldal pólók! Talán páran már B-oldal pólóban törölnek port (pólóban és nem pólóval), vagy ezt veszik le szeretkezés előtt (után) párjukról, avagy rituálisan ezt veszik fel hozzá. Ismerjük a piszkos kis trükkjeiteket.

Miután blogírók volnánk, jó kapcsolatot igyekszünk ápolni másokkal - a B-oldalon a vendégszerzők is saját néven jelennek meg, nekünk ez a kezdetektől fogva így jön be, így kiderül, hogy az írónak van még 1-2-3-4 blogja, le lehet káderezni. :) Ahogy írogatunk, észrevétlenül jó kapcsolatok alakulnak másokkal, és ennek egyik folyományaként ma odáig magasztosodtam, hogy írhattam egy posztot az általam nagyra becsült Modoros blogba., ahol Modor Tibi mellett a Szleng blog atyja, Nyelvész Józsi és a Tardai történetek megálmodója, nathanp is elhúzzák egy-egy szükségtelenül finomkodó embertípus nótáját.

A B-oldalon első sorban a legtöbb szerző korosztályához, a kisebb-nagyobb sugárral 30 év körüliekhez szólunk, de örülünk, amikor valamilyen irányba kicsit kimozdulunk, akár szüleinkben csalogathatunk elő emlékeket a Stúdió 11 említésével, akár a minket követő generációk zenéit vesszük elő, elismerve, hogy a világ nem öregszik, csak mi emberek. 17-22 éves korunk között sorra jártuk a bulikat, figyeltük a magyar DJ neveket, vásároltuk a mixeket, és próbáljuk ízlésformálódásunkat ma azzal magyarázni, hogy kinyílt Magyarország felé a világ, és mi az egész világban szeretnénk jól érezni magunkat, de valójában csak öregszünk. Közben ennek a korosztálynak ma is megvannak az érettségi környéki éveket meghatározó bulivezérei, akik közül DJ Szatmári egyre több kinyitott kisajtó mügül köszön vissza - most röveden a B-oldalról is.

Közel egy év hallgatás után idén tavasszal ismét új slágerekkel jelentkezik a nyíregyházi DJ. Az egyik dal Pakito Living On Video-jának 2009-es változata, melyet Mosquito-val készített Szatmári. A feldolgozás nem titkoltan a külföldi slágerlistákat célozza meg, ám a bonyolult engedélyeztetési eljárás miatt az igazi berobbanás még várat magára. A másik sláger - a szó szoros értelmében az - Miért Őt? névre hallgat és azt, ahogy már az elmúlt közel 5 évben megszokhattuk, ehhez is Puskás Judit adja a karakteres vokált.

Hét dala: The Herbaliser - Sensual Woman

Album: Session One (2000)

Miért éppen ez? Mert úgy érzem, 5-10 évvel kullogunk ennek a zenei vonalnak az irányába, és fejkapkodva próbáljuk követni néhány formációval itthon, ráadásul legnagyobb örömömre. Én ugyan néha elkeseredek, amikor azt évszámot nézem a Massive Attack első albumán (1991), vagy belegondolok, hogy St. Germain néven előadó Ludovic Navarre hány éves volt, amikor több százezer lemezt adott el (1995), de semmi szomorút nem látok abban, hogy ezeknek a zenészeknek akkora hatása van, hogy még most is próbáljuk haptákba állítani magunkat, és versenyre kelni velük.

A Hangfoglalás kapcsán akadtam volt iskolám Youtube videójára. Végre eljött ennek is az ideje - amikor én jártam ebbe ide - a Bakáts Téri Általános Iskolába -  még egy idióta szipirtyó vitte a zeneoktatást szimbolizáló kórust és a zenei osztályok énekóráit. Igen, ez ugyanaz a Bakáts tér, ahol 2007-ben lekapcsolták az áramot a Quimby alatt.

Az idióta szipirtyó neve Derrick halála kapcsán már felmerült a kommentek között, mert egy helyen vették a szemük alatti táskákat. Az iránta tanúsított közutálat ellenére többen zenészek, zeneszerzők, zenetanárok lettek, és a mai napig koncerteznek. Szégyenletes színvonalú személyiségét nem tükrözte híven beceneve: Ubi. A romba döntött életű diákoknak, az indulattól alig látó szülőknek és a szája szélébe vérzésig harapó iskolavezetésnek sokáig meg kellett tűrnie ezt az alja némbert, hogy a zenetagozat fennmaradhasson, és az ilyen parasztgyerekeknek, mint én, teremthessenek egy szebb jövőt.

Az egész sztori úgy kezdődött, hogy.

Tulajdonképpen néha nem is kicsit rühellem, hogy a sztoriknak kell legyen eleje, meg vége, mert a jó sztorik igazából el sem kezdődnek, ha meg mégis elkezdődtek, hát akkor sosincs végük. Mert az igazán jó történetekben az a jó, hogy és ahogy éppen történnek, azért szeretjük őket. A jó könyv és a jó film is olyan, hogy azon a magyarázkodós-felvezetős öt-tíz percen simán átszaladunk, ha meg mással kell végigmenni rajta, hát unjuk, és a végén azonnal kezdenénk is újra. Naná, majd nem! Hiszen jó!

Az a sztori, amit most szeretnék előadni,  úgy kezdődött, hogy az egyszeri blogger feltévedtem a thepiratesdilemma.comra, és olvasgatni kezdetem. Aztán egyszer csak azt kellett mondanom, hogy hubazmeg. Naná, majd nem! Igaz, azt is mondhattam volna, hogy aztakurva, de azt nem mondtam, és erre különlegesen erős indokaim voltak, amelyek azonban nem tartoznak a széles nyilvánosságra, mert szemérmes vagyok.

A Nemzetközi Gyermeknap eredete körül elég nagy a homály, lehetett köze hozzá a Demokratikus Nőszövetségnek, de már a II világháború előtt is (aztán persze utána is) is tartottak valami hasonlót a nehéz helyzetű gyermekek érdekében, majd az ENSZ is kitalálta az Egyetemes Gyermeknapot, mégis állítólag legkorábban Törökországban ünnepeltek valami ilyesmit, aztán meg nagyon rákaptak a kommunista országok. Szóval nem egyszerű a megfejtés, mindenesetre a tojást tojó húsvéti nyúl nehezen legitimálható hagyományánál valamivel egzaktabb a kép, viszont a Mikulás tisztán levezethető eredetéhez képest egyértelmű a hátrány.

Ami a lényeg: május utolsó vasárnapja (legalábbis Magyarországon) a GYEREKEKÉ! Azon olvasóinknak, akik nem járatosak a témában, vagy ők maguk nem voltak, mellékelünk egy képet egy gyerekről. Így néz ki. Ingyen csak ilyen okoskát találtunk.

Egy kis inspirációs zene, ami filmesekre, zenészekre, és nem különben filmzeneszerzőkre hatott felejthetetlenül: Star Wars. Na ja, a Csillagok háborúja egy mesefilm, így aki nem látta fiatalon, már nehezebben szeret bele. Nem fog dobni a kultuszon az sem, hogy azt magyarázzuk a mai gyerekeknek, mekkora szám volt ilyen hihető különleges effekteket csinálni, ennyire igényesen még 10 évig nem nyúlt senki az effektekhez. Hiszen "szegény" gyerekek már maximálisan élethű számítógépes trükkökön nőnek fel, és nemhogy nem a  Skywalker dinasztián, de pláne nem a bizonytalanul botladozó japán, fekete-fehér Godzillán kell összetojják magukat a moziban és a tévé előtt.

De még teremnek új rajongók, és 20-tól 50 évesig tömegek sorakoznak, akik minden évben képesek végignézni a teljes sorozatot.

A zeneszerző John Williams annyira elkapta az alkotók gondolkodását, hogy utána még egy sor klasszikust alkothatott. Az 50-es évektől volt tévésorozatok, tévéfilmek zeneszerzője, ezek közül talán a Gilligan's Island (1962-65), és az eredeti négyrészes Lost in space minisorozat ismertebbek (1965).

Ravasz leszek, és szépen egybegyúrok több témát is, de azért lesz egy kapcsolódási pont közöttük: egy olyan zenész, aki mellett nehéz szó nélkül elmenni.

Hála Istennek, elég sok helyen lehet olvasni róla, a zenei karrierjéről és a sikereiről egyaránt, úgyhogy nem fárasztom magam sokat a bemutatásával. Legyen elég annyi, hogy az AC/DC-től Bartókig pár év alatt eljutó, 1981-es születésű, bölcsész végzettségű Both Miki nem az az arc, akit egy kézlegyintéssel el lehetne intézni.

A száraz tények helyett inkább hadd osszam meg veletek a személyes élményeimet.
Szóval az úgy kezdődött, hogy nem is olyan régen, teljesen váratlanul elkészült egy új Barbaro lemez, és híre ment egy lemezbemutató koncertnek is. Természetesen nagy lelkesedéssel túrtam be magam a színpad elé Fogalmam sem volt, mit várjak, ki lesz az, aki Jorgosz helyére lép. Aztán kijött egy furcsán öltözködő, zselés hajú, rock színpadokhoz szokott szememnek kicsit furcsán mozgó srác. Fazonra nemhogy semmit nem néztem ki belőle, de leginkább egy kezdő pincérnek gondoltam volna egy nyírbátori sátras lagziban. Aztán elkezdett gitározni, majd énekelni…én pedig azonnal időt kértem!

Hét Dala: Thievery Corporation - Amerimacka

Album: The Cosmic Game (2005)

Miért éppen ez? Talán mert minden nap meghallgatom valamelyik albumukat. 1997-ben a Sounds from the Thievery Hi-Fi volt az első, amin éreztem némi breakes beütést, az 1999-ben a DJ Kicks sorozatban mejelent mixlemezükön a tavaly Bootsie lemezbemutatóján hazánkban járt DJ Cam, ileltve Up, Bustle & Out meg ilyenek voltak. Úgy érzem, mára ez a felhang annyira nincs a zenéjükben, viszont a változásokkal együtt is mindig ugyanazt a megnyugtató hangulatot teremtik a számaik, hasonlóak maradtak a dobalapok, és a visszhangos dub hangzás.