Korábbi kedvcsinálónk után benéztünk a színfalak mögé és a Tribute Fesztivál szervezőivel készítettünk egy rövid interjút, melyben a január 24-i koncert szervezésének körülményeit és a tribute bandákat egyesületben tömörítő Tribute-Land céljait feszegettük.

1. B-oldal: Kinek az agyából és hogyan pattant ki az ötlet, hogy fesztivált szervezzen tribute bandáknak?
Tribute-Land: Az alapötlet Vörös Gábortól származik, aki a tavalyi év folyamán már szervezett egy ilyen fesztivált. Most – miután megalakult a Tribute-Land Egyesület – újragondoltuk a lehetőségeket és eldöntöttük, hogy megszervezzük ezt a maratoni bulit.

„With a bit of luck, his life was ruined forever.
Always thinking that just behind some narrow door
in all of his favorite bars, men in red woolen shirts
are getting incredible kicks from things he'll never know.”
(Hunter S. Thompson: Fear and Loathing in Las Vegas)

Az azért milyen, hogy egy eszeveszett könyvből a Gyalog Galopp rendezője csinál filmet, és annak Johnny Depp lesz a főszereplője? Pán Péter egy drogos álomban, és mindehhez egy korszak zenei kivonata a kíséret. Cuki, mi?

Megy a tévében, bekapcsolom, és csendben nézem - de hányadszorra? Szeretem az olyan történeteket, amik évtizedeket mesélnek el. Volt egyszer egy Amerika, Howard's End, Napok romjai, Állj ki mellettem, Kamaszkorom legszebb nyara... és szeretem az olyanokat is, amikben végig érzed, mi, vagy éppen ki hiányzik egy szereplő életéből. Mindenkinek van Jennyje, valakinek több is, valakinek csak egy, és vagy elsodorja mellőle az élet, vagy nem. Elfog az ilyenektől a "mi lett volna ha" érzés.

Ez a történet azt hiszem, a két típus együtt.

Be kell valljak valamit: valamiért kedvelem a tribute zenekarokat. Most el lehet vitatkozni azon, hogy miért kell más zenéjét majmolva játszani, főleg, mivel az adott zenekar sosem lehet elég, vagy annyira jó, azaz egyenlő az "utánzottal". Kérdés, hogy utánzásnak, vagy a tisztelet kifejezésének tekintjük eme zenekarok alakítását és koncertjeit. Néha persze vicces (néha pedig szánalmas), amikor a megszokott maskarában megjelenik egy teljesen más fizimiskájú előadó, de  szerintem ez is hozzátartozik a történet bájához (lásd: pocakos japán Freddie Mercury, vagy a képen a midget-Kiss). A szobagitárosokról nem is beszélve... Róluk majd máskor.

Kedves gyerekek! Ma egy Magyarországon nagyjából teljesen ismeretlen holland társaságról mesélek nektek,  amely '92-93 tájékán volt a csúcson.  A civilzált Nyugaton bezzeg ismerik őket: éppen most láttam íbéjen a Phlegm cédét használtan, 160 dolesz táján jár, szóval  arrafelé még azért vannak, akik szeretik a jóságot. A fősodorhoz visszatérve kezdjük azzal, hogy tessék jól rámfigyelni, aki sutymorog, azt szétültetem, Dolly Roll és R-Go meg mindenféle Modern Talking rajongók pedig akár abba is hagyhatják az olvasást, mert pszichedelikus experimental-electro-industrial metálzene jön, vagy mi. Na jó, bevallom, igazából nem tudom őket hová sorolni, de tapasztalataim szerint, ha minimum három (de inkább négy) idegen hangzású szó szerepel a csapásirány megnevezésében, arra még a büntetésvégrehajtás-filozófia-részecskefizika-szakosoknak is leesik az álluk, ha ajánlom nekik a csapatot, és csak annyit tudnak kiszorítani, hogy de dög lehet. Kezdjük azzal, a nevük KONG. Fontos mert van egy abszolút ergya zenekar is Kong néven, de abban vokál is van (broáf) és harmatgyenge, míg a valódi KONG teljesen instrumentális, emberi hang csak samplerezve bukkan fel benne, és ötször akkorát  üt, mint a két ukrán fanyűvő együtt. Kezdjük egy lazább, játékosabb darabbal az első albumról.

KONG - P.r.o.k.ov. (Mute Poet Vocalizer, 1990)

Van TOP5 magyar koncert álmod? Most nem csak okoskodhatunk, hanem szavazhatunk is. Félre az elméleti vitákat. Ez lesz a leggyorsabban megírt cikk EVÖR,  gyorsan eldarálom nektek a tényállást. A Várpalotán rendezett Pannónia Fesztivál szervezői szavazásra buzdítanak, és történetesen amelyik zenekarra legalább 500 voks érkezik, az meghívást kap a 2009. május 29-30-31-én tartandó fesztiválra. A szavazatokat január 31-ig a http://www.pannoniafesztival.hu/szavazas weboldalon lehet leadni. Az egyéni TOP5 lényege, hogy egy e-mail címről csak egyszer, és maximum 5 zenekarra lehet voksolni. Hát nem csodálatos?

A B-oldal már le is adott egy szavazatot, lesni is ér:

1. Barabás Lőrinc Eklektric
2. Óperentzia
3. Rage Against the Machine Tribute
4. DJ Bootsie
5. Hősök

A Quimby-t majd beszavazzátok ti. Már csak 4,5 hónap és fesztiválszezon!

Azért áruljátok már el, kire szavaztatok! :)

Vigyázat én-cikk lesz, naplóból kitépett lap, szélés titok-háromszög. Vannak dalok, melyek olyan sikeresen beássák magukat az agyunkba, hogy nem értjük miért, de bármikor meg tudjuk hallgatni. Mással is történik ez? Nálam e dalok befogadása, igénye érzelmi helyzettől, élethelyzettől, napszaktól, részegségi állapottól és egyéb paramétertől független. Deák Bill szavaival élve: "Ha megérint a blues, még nem jelenti azt, hogy szomorú vagy!". Vagy valami ilyesmi...
A legkényelmesebb e dalokról beszélni, hiszen e slágerlista nem alapszik semmilyen sikerfokmérőn, maximálisan az egyéni ízlésem szüleménye, semmilyen minősítő elv, vagy iskola nem érvényes rá. Ennek köszönhetően - és eltérően a korábbi listáktól - ez CSAK az én listám, vagy egy hét múlva lehet már az enyém sem! (Belekötni a hátsó ablaknál - sorszám tépése után - saját lista leadásával lehet.)

Láttatok már két hasonló című filmet? Ha van is, nem sok. Na jó, Rockyból van 5 is, de nem erre gondoltam. Zenekarból is ritka az azonos nevű, ha van, előbb-utóbb valamelyik pervesztes lesz. Viszont azonos című számokból rengeteg van, néhanapján mazsolázgatok is köztük, a mai alkalommal górcső alá veszem, hogy a szabadság szó melyik művészből milyen dalt hozott ki. Azt hiszem, nagyon nagy lesz a szórás. Szóval, ahogy William Wallace mondta: "Freedom"

A már jólfésült és lovaggá ütött Paul McCartney 2001-ben írt egy ilyen című számot, nem nehéz kitalálni, hogy mi ihlette. Az érdekesség az, hogy épp egy New York-i terminálban várakozott a gépére, amikor a tragédia történt. A számot magát a Concert for New York rendezvényre írta, ott adta elő. Na meg a biztonság kedvéért a Super Bowlban, ami ott kicsit nagyobb felhajtás, mint itthon egy bármilyen kupadöntő. Mondjuk megnézném, ahogy mittudomén Dolhai Attila letépi a topot Zsédáról. Visszatérve a dalra, a szövege kb. annyira bonyolult, mint Harrison kollégájának az I" Got My Mind Set On You" c. ópusza. De a zene se egy jazz sztenderd, bölcsész gólyatáboros szalonnasütésen kívül nem hinném, hogy előjön. Persze nem a bonyolult akkordmenet, vagy a mély szöveg az, amitől jó dal egy jó dal, de azért a mai szabadság meccsen esélytelen Pauly.

Lüktetés - ahogy a szambában is van valami, amit több mint 20 év zenével való foglalkozás után sem fogok felfogni, hacsak valaki el nem magyarázza. A csárdásba is bele van kódolva egy olyan pulzálás, amit az egész világ megérez, de csak az érti, aki itt született. (Tehát nem Ecuadorból írom a posztot.)

Vannak országimázs legendák, akikre fiatalon felnézünk, akikről "érdekes adatokat" jegyzünk meg, és akik aztán - hacsak szakmánk nem visz pont hasonló irányba - szépen lassan kitotyognak legtöbbünk életéből, és csak néha néznek be kalapot emelni. Ilyen Kodály Zoltán, aki évekig heti öt énekóra, három kórus és néhány hangszeres zeneóra mellett megkerülhetetlen volt, aztán részemről könyékkel kitolta őt a jó pozícióból Oscar Peterson vagy Miles Davis.

Negyven éve jelent meg az első Led Zeppelin album. Ki hitte volna, hogy ezt megérjük? Vénülünk emberek, aki meg nem, az a tovább olvasás előtt nyomás és kötelezően hallgasson meg a Youtube-on minden olyan találatot, amin tényleg a Zep játszik, de nem élőben; aki nem teszi meg, azt egyházi átok alá helyeztetem. Negyven éve, tényleg. Ennyit  összesen Mózesék kószáltak a sivatagban, ha jól tudom, nem? Mondjuk kétezer is olyannak indult, hogy „hol van az még?”, aztán tessék, lassan az is évtizede múlt. Elnézést elkanyarodtam, szóval az egyes Zep. Hogyaszongya a Q magazin szerint a hatodik legnagyobb hatású lemez volt (a Stairway to Heaven szólója meg harmadik a húszas listájukon). Ha ma jönne ki megeshet, nem venné a kutya se.

Megvenné ugye a lemezt az ember, nézegeti a külsejét és cseppet sem elégedett. A banda meg ismeretlen. Érdemes-e egyáltalán ilyet megvenni vagy akár csak belehallgatni is? Egy szó mint száz, nem túl csinos  a borítója az égő Hindenburggal, tehát nyugodtan kijelenthetem, ezt a lemezt nem a külcsíne miatt vették meg körülbelül tízmilliónyian az Államokban. Sokak szerint az egyik első heavy metal¹ lemezről van szó, én maradnék a hard rocknál, ha már minden áron be kell skatulyázni. Mondhatnám úgy is, hogy kitépném a szívét mindenkinek, aki metálnak meri nevezni, de az nem elég píszí.

Tegnap került a kezembe e formáció új lemeze, ami ha minden igaz, egy hónapja jelent meg, a harmadik lemez, és ami biztos, hogy a címe: Jól tévedni emberi dolog. A borítót látva („ráhímzett” magyar zászló), kicsit megijedtem, hisz azt hittem, hogy Fankadeli - a köztudottan jobboldali rapper - ezúttal nehezebben emészthető szöveggel tömte tele a lemezt. Szerencsére az aggodalmam az első bele-belehallgatások után tovaszállt, hisz ennek maximum foltokban lehet felfedezni nyomát.

A zene mindenképp tetszetős lett, a népzenei vonal továbbra is megmaradt, ahogy azt már az előző lemezből is megszoktuk Balázs jól hegedül, gitározik a számok alá.

Erről azt kell tudni, hogy 1989-ben a Balatonalmádi móló melletti bádogbüfében kis szarosként segítettünk a büfés srácnak, és ezt ordíttattuk két hónapig. Bár Tone Loc - Funky Cold Medina c. száma a Billboard Hot 100-on csak harmadik helyezést ért el, az anyatejjel és fogerősítőkkel magamba szívott Sugarhill és Grandmaster Flash utáni kihagyásból ez volt életem első tudatos visszatalálása a rap világához.

Tulajdonképpen 11-13 évesen üzemeltettük a büfét, Ottó a büfés pedig fehér köpenyben lehozta a szezont egy hokedlin ülve oldalt, ha be kellett hozni hátulról egy rekesz Traubit, akkor azt ő intézte, meg az esti műszakot amit csak néhány évvel később sikerült megtekintenem, akkor persze vevői oldalról. Azt hiszem, a kiszolgálópult 1989-ben pont nyakig ért, de így is éreztem a nekem szóló tiszteletet, az arcokon a rémületet.

Kedvenc színészei, sportolói, írói, de még tv bemondói szinte mindenkinek vannak. Számomra – megszállott zenehallgatóként - az igazán fontos emberek azonban a zenészek. Az összes többi híresség, legyen szó bármilyen egyéb terület képviselőjéről, mind csak utánuk következik.
A világhírű emberek között azonban akad egy olyan csoport, amelynek tagjait nem a zene kapcsán ismeri a nagyközönség, de akik hobbiból elzenélgetnek, elénekelgetnek hol jobban, hol rosszabbul. Nos, őket az őszinte zeneszeretetükért becsülöm. Közülük válogattam egy csokorral.

Az arkansasi szaxofonos - Bill Clinton     

Igaz, őt konkrétan nehéz bármiért is becsülnöm, szóval mondjuk azt, hogy ő versenyen kívül indul, viszont ismertsége talán a legmagasabb. Bár Billy fiú állítólag kimondottan vonzódik a szaxihoz, erről egyértelmű bizonyítékot csak Monica vallomásában találtam.