Na Atlantában ilyen is van. Mi még éppen kezdjük átvenni a "letááááncoltalaaak, haveeeer" jellegű filmek nyomán a mozgásokat, bár mozgáskultúránk továbbra sincs (nekem különösen), meg mondjuk a breaket nem tudjuk az electric boogie-tól megkülönböztetni. Eközben az elmúlt években az alapokat készítő producerek is elkezdték a tömegeket érdekelni: már volt olyan táncos film, amiben főszerepet kapott a zeneszerző, és amint a lenti videón látni, ugyanúgy hajlandóak elmenni örjöngeni és a hangerővel kiszavazgatni producereket egy buliba az emberek, mint a freestyle meccsekre.

Minimál puncs és sportbuziság mellett NAGYON köszönjük, hogy decemberi felhívásunkra, melyben vendégszerzőket kerestük, szép számmal érkeztek pályaművek, melyek közül párat már meg is jelentettünk. Valami ilyesmit várt a szakvezetés, kérem! Köszönjük!

Jó kis cikkek érkeztek hip-hip és elektronikus témákban, mely természetesen nem jelenti azt, hogy a B-oldal pálfordulna (paulturn), de nem is a műfaj a fontos, hanem a hangvétel. Úgy tűnik, sikeresen terjesztjük a pozitivitást és természetesen a további csatlakozóktól sem zárkózunk el.

Szóval, aki azt érzi, ha valamit nem írna le, elpusztítaná, akkor írjon nekem az overdrive@b-oldal.hu email címre. Ha én nem vagyok szimpatikus, akkor a két másik úrnak is lehet írni: ralf@b-oldal.hu és nosferato@b-oldal.hu. A hölgyek természetesen nekem írjanak.

Bé!

Bréking: Mindig is tudtuk, hogy a Bëlga zenekar formabontó, most úgy tűnik tovább pisilnek a szélben szemben. A pendrive album és a karácsonyi karaoke DVD után hivatalos oldalukon jelentették be, hogy idén 4, azaz négy albumot dobnak piacra. Februárig hírzárlat!

A várható megjelenések és tartalom:

Március 15. - politikai témák megzenésítve
Április 10. - oktatási segédanyag diákoknak
Május 10. - "soronkívüli örömlemez a badaizmus jegyében"
Június 10. - klasszikus ë album, intelligens slágerekkel

Bréking: csapbahugyozás közben a tükörben a b-oldal.blog.hu felirat uh.gold.lábdob-nak olvasható, ami nagyon előnyös tulajdonság, és fejleszti mind az íráskészséget (ejtsd: kés-ZSég), és csökkenti a dislexia kialakulásának esélyét a családfa későbbi hivatalos- és nemhivatalos hajtásaiban. Szerintem vegyetek ti is.

Természetesen van női póló is, tündéri rózsaszín, vagy bármilyen más színű ám feszülős, amit te magad tehetsz tündérivé, csak aztán csapbahugyozás előtt legalább a fogkefés poharat tegyétek el a csap széléről, mert csajoknak nem biztos, hogy elsőre sikerül jól célozni, ha nekünk 60-70 évesen még mindig nem sikerül, 80 évesen meg már nem.

A Tévémaci (szül. Televízió Medve) kipróbálta, aszongya neki bejön ez a pólós téma, és miután ingyen van, Paprika Jancsinak (P. János) is igényelt egyet a drágább kapucnisból. Utóbbi csak annyit kért, hogy mindegy milyen, csak ne piros legyen, mert ha azt felveszi, nem látszik, vagy valami ilyesmit makogott, nem értettem mert kihangosító volt és nem ő vezetett. A kámingáutjuk óta elég sokat járnak wellnesszezni, épp jöttek vissza Parádsasvárról. Mást nem tudok.

Hohó, a minden hangszeren játszó csávó visszatéééért! Kizárt dolog, hogy bárki emlékszik egyik első cikkemre, melyben bemutattam azt az elmebeteget, aki Dream Theatert játszik otthoni kis stúdiójában, ami egy kis francia faluban van. Állítólag nem talált zenésztársakat, így saját kezébe vette az irányítást és így az összes hangszeren ő játszik. Nagy nehezen túltettem magamat azon, hogy milyen stúdiója van... Erre rá, pár napja feltett egy újabb videót, mellyel kifejezetten fel is cseszte az agyamat, mert most már énekel is...

A lenti videón a Dream Theater legújabb lemezén lévő The Shattered Fortress című dalt adja elő, közel tökéletesen. Elmegy az ilyen a picsába! :)))

Nincs szürreálisabb látvány, mint egy ninja maszkja mögötti harcsabajusz. Főleg ha fehér, mármint a maszk (= jó ninja). Franco Nerora kicsit oxigénhiányos állapotában rátapadt az álarc, így legalább nem látszik a bajszán a gulyásleves, amit a ninja kantinban behamzsolt a fekete ninjáktól két asztal távolságra. (A barkó ráadásul nem is látszik!)

Türelmes és érdeklődő mozirajongónak tartom magam. Éppen ezért úgy döntöttem, megnézem Jim Jarmusch legújabb alkotását, Az irányítás határai-t. Mi bajom lehet, gondoltam. Nos, én életemben kétszer jöttem ki moziból... Először akkor, mikor egy Franco Nero-s, ninjás film első 10 percében temérdek fej hullik le a nyakakból és apám látta, hogy a 7 éves kis Interstellar Overdrive ettől retteg. Kitalálható, hogy a második mozi elhagyásom mikor történt...

Én esküszöm, adtam esélyt. A film persze szépen van fényképezve (ez olyan rézandrásos megjegyzés, nem?), de ennél több jót nem tudok róla elmondani. Van egy baltával hasogatott arcú néger főszereplőnk, aki 4-5 napig ugyanabban az öltöny + ing kombinációban kel és fekszik, mindig két eszpresszót rendel, de sosem duplát, utazása során csendben, morózusan szemléli a világot, miközben a legkülönfélébb emberekkel találkozik, akikkel gyufás skatulyát cserél és értelmetlen beszélgetéseket folytat.

Ha már elmulasztottam megemlékezni a magyar rockzene egyik alapvetéséről, a Vadászatról, amely tavaly volt 25 éves, vezeklésként hadd számoljak be Hobo friss kiadványáról.

Előrebocsátom, hogy ez nem a HBB, és ezt jobb, ha tudatosítod magadban. Hobo nem követte el azt a hibát, amit Axl Rose az egyébiránt kitűnő Chinese Democracy-val, és ezt az anyagot – nagyon bölcsen – szólólemezként zúdította a gyanútlan hallgatóra. Ennek azért van jelentősége, mert a Circus Hungaricus erőteljesen eltér mindattól, amit a HBB-től megszokhattunk: ennyire változatos, színes lemezt Hobo még nemigen készített, ráadásul a körítés, vagyis a zene még sosem volt ilyen sötét hangulatú és modern! És ez így nagyon jó!
Hobo bátorságát mindig is nagyra értékeltem. Emlékezzünk csak a Ghymes-sel elkövetett szépséges Bakaballadára, a megrázó József Attila lemezre vagy mondjuk a M.É.Z-zel közösen készített ír kocsmadalokra.  Így már nem is annyira meglepő, hogy Hobo újra szűknek érezte a teret, és szétfeszítette a blues börtönrácsait. Ami számomra örömteli, hogy ismét valami új felé fordult - esetünkben ez a modern rock zene -, és hatvannégy évesen kiadta eddigi legkeményebb lemezét! Baaaaaz!

Kik ők? Philadelphiai afrozodiákumok, a hangszeres hip-hop verhetetlen örökzöldjei, aki ott volt a Volt fesztiválon 2007-ben, az nem felejti el az élményt, amiből kicsit ízelítőt ad ez a felvétel is.

Melyik album? How I Got Over

Miért? Nincs miért. Ezen a felvételen minden adott, amitől szeretni lehet és kell a The Roots-ot. A teljesen instrumentális alapok, zseniális zenészek, jó orgánumú repper, ügyes featuring választás, fülbemászó dallamok, ügyes zenei megoldások, Tuba Gooding Jr. Nincs nap mostanában, hogy ne nézném meg. Mindenki táncol! Sanyi, ilyeneket kell meghívni a studióba. Jimmy Fallonnak jó érzéke van ehhez, egy ideig minden alkalommal a The Roots játszik nála. 

Na, fontos kérdés következik. Miért kell egy nőnek szétbasznia egy zenekart? Miért kell a sárkánykodás, a beavászkodás és a feszkó behozása a zenekari tagok közé? Mai két játékosunk a "Ki a nagyobb Yoko Ono?" versenyen, a két világrondája: Yoko Ono és Courtney Love. Részemről konkrétan minden versenyszámban döntetlen.

Bár kiválaszthatnám, hogy a Beatles és a Nirvana helyett mely zenekarokat bomlasztotta volna szét ez a két némber...

Régóta nem hallgatok már Mötley Crüe-t. Viszont máig élénken él bennem az a pillanat, amikor a ’80-as évek derekán egy lemezboltban véletlenül a kezembe kaparintottam a Shout at the Devil-t. Természetesen bakelitről beszélek! Semmit nem hallottam akkor még a zenekarról. Csak néztem a fenyegető koromfekete borító, amin halványan egy pentagram csillogott fenemód gonoszul…aztán szétnyílt a tok, nekem meg elakadt a lélegzetem: négy félig férfi-félig nő pózol színes, szado-mazo szerű bőrökben mocskosul, kihívóan, fenyegetően (ez utóbbi persze főleg Mick Mars-ra volt igaz, aki már akkor is élőhalottnak tűnt). Közben felrakták nekem a lemezt, hogy belehallgassak, és megszólalt a címadó dal, ami ott és akkor, egy 12-13 éves kölyöknek rohadt keménynek tűnt…
Nos, nem volt kérdés, hogy akarom-e a lemezt. Az elkövetkező években nagyon szerettem őket, egészen a Dr. Feelgood-ig bezárólag.

Most pedig itt a Dirt c. kiadvány, jócskán megkésve ugyan, de végre magyarul. Ahogy nem volt kérdés anno, hogy beszerzem-e Shout at the Devil-t, most is azonnal tudtam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Egy évvel ezelőtt Nikki Sixx Heroin Naplójának örvendhettünk, most a Dirt-nek köszönhetően még alaposabb betekintést kapunk a Rock’n’Roll egyik legbetegesebb, legpusztítóbb zenekarának történetébe. Biztos van még rengeteg zenekar, akik nem vallanának szégyent a Crüe mellett, de a könyvet olvasva nem hiszem, hogy bárki is elvitatná tőlük ezt a címet. Tényleg mindent felvonultatnak, ami mocskos, beteges dolgot el lehet képzelni. Az ember eleinte döbbent hitetlenkedéssel csóválja a fejét, de egy idő után immunissá válik az újabb orgiák, állatságok, bunkóságok iránt, és ha akarja, a felszín alá lesve akár komolyabb dolgokat is felfedezhet.

Kedden (2009. január 5.) pert nyert a Danubius rádió az ORTT ellen, első fokon, melynek lényegi tartalma:

• az ORTT-nek ki kellett volna zárni az Adveniot a versenyből
• ettől függetlenül az új adóval kötött szerződés nem semmis, a Danubius nem kapja vissza a műsorszórási jogot
• de van ugye másodfok, és van legfelsőbb bíróság

Nagyon "helyes" és kedves dolog, hogy az Index cikkének megfogalmazása szerint "a Fidesz szerint a Danubius vesztett", mondja mindezt a Fidesz nevében Szalai Annamária, aki tagja az ORTT-nek. Csodálatos, mindenképpen ő nyilatkozzon a párt nevében... ha valaki nyer, akkor az nyer, ettől függetlenül elmondta, hogy a Danubiusnak több millió forint perköltséget kell megfizetnie a két alperes részére.

2009. november 27., Prestige, Funky Night Fever. Élménybeszámoló. Na ilyet sem írtam még soha. Tessék gyorsan tudomásul venni, hogy itt és most, egy személyes vélemény fog megjelenni, amivel lehet vitatkozni, de a személyes véleményem leghitelesebb forrása attól még én leszek. :)

Amikor az ember az élményeiről ír, akkor egy kicsit elenged belőle. Talán éppen ezért a legtöbben megtartják saját maguknak az élményeiket, hogy az Ő kis szívüket melegítse. Bevallom én is elgondolkodtam rajta, hogy ez az írás megszülessen vagy simán éljem csendben tovább életemet. Azt gondolom, hogy ez a novemberi nap megérdemli, hogy említést tegyek róla.