„None but ourselves can free our minds”
(Marcus Garvey)

Ha csak a Redemption Songot írta és adta volna elő egész életében, én már akkor is istenként néznék fel rá. Amikor aztán megtudtam, nem sokkal az után írta, hogy diagnosztizálták nála a rákot, még mélyebben tisztelni kezdtem érte. Lehetséges, sokan vitatkozni fognak velem, de ez a legszebb dal a szabadságról, amit életemben hallottam, pedig mint tudjuk a szerelem és a szabadság a két leggyakoribb téma a művészetben. Talán azért, mert ez az a két dolog, amit csak mi szerezhetünk meg magunknak: lásd feljebb a Garvey-féle mondatot, ami a Redemption Songba is bekerült, úgy ám.

Hatvannégy éves lett volna múlt pénteken, tudjátok? Az A38 ebből az alkalomból egy hét múlva egy nagyon komoly, monumentális koncertet rendez a tiszteletére: lesz ott Ladánybene, Another Day, Roots Kompakt, és LB Reggae Sound System. Aki bír menjen ki!

Sok szemetet összehordott az eurodance korszak szele, de egy album határozottan az emlékeimbe fúródott. Prince Ital Joe és Marky Mark duett albuma, a "Life in the streets".

Az 1994-es album megjelenésekor Marky Mark többször szerepelt a Popcorn nagy poszterén, mint a slágerlistákon (vagy mint manapság a filmek főszerepében), és csak annyi emlékem maradt meg vele kapcsolatban, hogy minduntalan a kockahasával akarták eladni, szerepeltetve őt megannyi alsógatya reklámban.

Lassan negyedszázados hagyomány, hogy a zenekar négy-öt évente megjelentet egy búcsúlemezt, és körbejárják vele a világot. A turné alatt aztán valahogy megint összejön egy albumnyi dal, és kezdődhet az egész elölről. Most sem történt ez másképp.

A hivatalos verzió szerint a lemez címe arra az állapotra utal, amikor az ember hajnali négykor fekszik az ágyban, és mindenféle furcsa, nyomasztó gondolatai támadnak. A megfejtés szerintem ennél sokkal inkább prózai: a stúdiómunkálatok során tizenhármas lehetett az anyag munkacíme (ez a tizenharmadik album), aztán mivel senkinek nem volt egy épkézláb ötlete, betették elé a négyes számot, ugyanis négy tagú a zenekar. Ennyi.

Érdekes pályázat indult 2009 elején: mindegy milyen zene, mennyire populáris, mennyire eladható, milyen a felvétel minősége; a művészi teljesítmény és az eredetiség kap lehetőséget. És hogy mit nyer az első helyezett? Három dalát az elmúlt 40 év legjobb hangszereivel, nem a magyar, hanem a világ zenepiacára jellemző színvonalon rögzítik, biztosítanak hozzá zenészeket, technikusokat, bármit, amire szükség van, és felléphet a 2009-es Hangfoglaláson. A cél nem titkoltan az, hogy a nyertes előadó olyan minőségben mutatkozhasson be bárhol (értsd: a világon bárhol), mint azok, akik miatt jó eséllyel megjött a kedve a zenéléshez. Vettem a fáradságot és mind a 359-be belehallgattam, majd összegyűjtöttem 5x5 pályamunkát, ha nincs kedved olvasni, ugorj a zenékhez »

A pályázatot a HiT SPACE hangszerüzlet írta ki, ahol nem mellesleg én is vásárolom a kis házistúdiómba az apróságokat. Akkor nyitottak, amikor elkezdtem MIDI zenéléssel foglalkozni, és a teljes ismeretlenségből már az ezzel foglalkozó, és otthon felvételeket készítő zenészek közösségévé vált a weboldaluk. Nem is mára... már évek óta egy biztos hely.

Emellett aki betéved a boltba, kicsit úgy érezheti magát, mint Wayne a hangszerbolt kirakata előtt, vagy én bölcsődében, amikor azt néztem a kerítésen keresztül, hogy a nagy ovisok már kreszparkozhatnak. Aki úgy érzi, volt már hangszerboltban, nincs új a nap alatt, az azért kukkantson be, ha a Péterfy utcában jár.

A pályázat kiírása nagyon szimpatikus, és a cél is egyedi, a HiT SPACE tulajdonosai és szakemberei ugyanis nem lehúzni akarják a tehetségeket, hanem meg akarják mutatni őket - és ezen keresztül természetesen saját technikai tudásukat - a világnak. A pályázati leadás már lezárult, még február 15-ig lehet szavazni a 359 számra. Szerencsére én egy állat vagyok, és letöltöttem mindet kb. 2GB terjedelemben, becsülettel mindegyikbe belehallgattam, és ez alapján egy kis válogatást állítottam össze a B-oldal kritikus szempontjai szerint és a pályázat célját szem előtt tartva.

Milyen volt a karácsonyotok? Remélhetőleg semmiben sem hasonlított ahhoz, amilyen Nikki Sixx-nek volt 1986-ban…

Időben leadtam a drótot édesanyámnak, így karácsonykor nem igazán őszinte meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel téptem fel Nikki Sixx Heroin Naplók c. kiadványának csomagolását. A már fizikai megjelenésében is súlyos kötet benyomását keltő könyvet kézbe veszed, és szinte már keresed is benne a bónuszként kapott steril fecskendőt…
A Heroin Naplók zenei aláfestéseként Sixx egy óriási lemezt is kiadott 2007-ben a Sixx:A.M elnevezésű formációval. A cd-vel már korábban találkoztam, jó ideje elérhető, a könyv magyar kiadása viszont meglehetősen friss. A lemez anélkül is működik, hogy túl sokat tudnál Sixx-ről vagy a Mötley Crüe-ről, így gyorsan kedvenccé válhat. Amitől az album igazán különleges, az a zene mögött megbújó koncepció, drámai hangulat és persze Sixx múltja. Mindamellett, hogy a számomra eddig ismeretlen James Michael  énekes zseniális teljesítményt nyújt. Ha megvan benned a kellő empátia egy szánalmas függőségben szenvedő zenész iránt, akkor nagyon magával tud ragadni, mert minden dallamában érezni a kínt. Sixx-et kitűnő dallamérzékkel és zeneszerzői képességgel áldotta meg a sors. Elég meghallgatnod ezt a lemezt, és elhiszed, hogy a Mötley-t tényleg ő juttatta a csúcsra.

Mindig is utáltam, amikor 3-8 éves gyerekekből modellt csinálnak a szüleik, elkezdik őket sminkelni és benevezik őket mindenféle szépségversenyre, meg ruhakatalógusba. Ezeket a szülőket - akik saját kis silány életüket, illetve az abban meg nem valósított dolgokat próbálják a gyerekre erőltetni - vizes tornacipővel verném el.

Ugyanakkor mi van akkor, ha a nagyszobában felállított dobszerkó mögé bemászik a cumis lurkó és elkezdi verni a tamokat, majd egyre hitelesebb groove-okkal veteti észre magát, a végén pedig 3 évesen gügyögve követeli a fatertől, hogy tegye be az Earth, Wind & Fire-t (öjszvindefája), mert ő arra most dobolni akar.

Az alábbiakban olyan videókat mutatok, ahol a dobszerkó mögül ki sem látszó gyerekek elképesztő tehetségről tesznek tanúbizonyságot.

Első versenyzőnk, Tony Royster Jr. az alábbi videón 12 éves, éppen a Modern Drummer fesztiválon "oktat", ahová azóta is rendszeren meghívják. Itt már kvázi "idős" ahhoz képest, hogy 3 évesen kezdett dobolni, azóta felcseperedett, jelenleg Jay Z dobosa, de az En Vogue és Mary J. Blige turnécsapatának is a tagja volt. Jelenleg 23 éves, nem fejlődött sokat, nem hiszem, hogy volt neki hova. Ez kifejezetten frusztráló lehet neki.
Hivatalos oldala: http://www.tonyroysterjr.com

Jacob Armen - gondolom két kaki és cumiztatás között - 18 hónaposan ült először a dobok mögé.

Mondhatnék olyan közhelyeket, hogy Elvis él, köszöni jól érzi magát, Michael Poulsen a dán Elvis, meg hogy a reinkarnációja, Elvis a Metallica-val, miegyebekkel jammel, stb (részemről még a Life of Agony is belefér).

Nem mondok. Mindenkinek megvan a joga, hogy azért és olyan mértékben rajongjon, mint amennyire Michael rajong Elvisért és Johnny Cash-ért. Az hogy ilyen szintem jelen tud ez lenni egy dán fiatalember zenéjében és megjelenésében, az szerintem csak abból a szempontból lehet furcsa, hogy ő a black /  death metal szintérről érkezett. Nagyon elege lehetett belőle, mivel gyökeresen mást csinál most, illetve viccesen, irónikusan a norvég Mayhem-ként konferálta fel magukat, még nyomtak is hozzá egy kis halálhörgéses blastbeatet.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam a Volbeat-et, a legutóbbi, Guitar Gangsters & Cadillac Blood albumot, rögtön bólogattam vigyorogva, hogy na ez az, erre vártam. Sajnos ez túl későn esett meg, így a Szigetes bulijukat tudatlanságból kihagytam. Ezúttal azonban nem hibázhattam. Hálából ők se hibáztak.

[Forrás: funky.hu]

[Sajtóbejelentés] A Fortunás Generáció tagjai eddig talán csak december 30.-án találkozhattak egy nagy bulin. Sokan kértétek, hogy legyen még az évben egy-két buli ahol nem napjaink zenéire, napjaink 18 éveseivel kell bulizni. Az új randevú: Funky Night Fever! Ezen a különleges éjszakán a legendás fortunaház egykori lemezlovasai kizárólag a 70-es, 80-as évek legkiválóbb funky lemezei közül válogatnak a XXI. század legelegánsabb klubjában,a White Angel-ben!

Időpont: 2009.03.06. péntek
Belépő: hölgyeknek 1000 Ft, uraknak 2000 Ft
Helyszín: White Angel
Cím: Budapest III., Reményi Ede u. 3.
DJ-k: 5vös, Bárány Attila, DJ Fat

A Tribute fesztiválról megmaradt  sok-sok emlékünk utolsó darabkájában a Pink Floyd dalokat magas színvonalon előadó Hitrock együttest mutatjuk be Nektek, interjú formájában.

Már csak azért is, mert nagyon tetszett a koncerjük és ELEVE... micsoda?

Pink Floydot játszani...?!

1. B-oldal: Mi a Hitrock zenekar története? Honlapotok azt olvasni, hogy a 70-es éves végén még saját dalokkal léptetek fel.
Hitrock: Igen, két nagylemezünk és két kislemezünk is megjelent, mindkettő aranylemez lett! A zenekar egyébként ebben az évben lesz 30 éves, ősszel szeretnénk egy születésnapi koncertet tartani, ahol csak a saját szerzeményeinket fogjuk játszani.

Pár hete feltűnt a neten egy érdekes videó, melyen "a világ utcazenészei" Ben E. King "Stand by me" című dalát adják elő. Az alábbi videó egy részlet a "Playing For Change: Peace Through Music" című dokumentumfilmből.* Az ötlet zseniális. A szegénység és a zene a világ számos városában kelti önálló életre a legendás dalt.

Az utcazenészeket amúgy sem sajnálom le, az utca is csak egy színpad. Mondjuk Nyugatinál, vagy az Örsön az indiánok ki tudnak akasztani, de e két aluljáróban sok minden más is. Szociológiai és társadalomtudományi félórát mellőzöm, kulturális nyitottságunkat viszont nem.

Van egy téma, ami örök sláger marad, amíg léteznek rockerek e bolygón. Kié a legjobb gitárszóló? A lehetetlen küldetés előtt fejet hajtva, szakítva a szubjektív listákkal, most egy igazi szakmai fórum, a GuitarWorld honlapja által készített összeállítással török borsot az orrotok alá.

Az egyik összetöri, vagy felgyújtja, a másiké duplanyakú, harmadiké saját készítésű, a negyedik foggal nyomja, az ötödik cilinderben, a hatodik széles terpeszben, a hetedik erős mimikával, a nyolcadik rázza közben a haját, a kilencedik lángcsóvát lő vele, a tizedik arcizom rezdülés nélkül... és így tovább... Mi meg közben léggitározunk, ugrálunk, sört öntünk ki, bólógatunk, hajat rázunk és nyivákolunk.

A fesztiválszezon még messze van, de addig is csemegézzünk a programlehetőségek között, amelyben segít nektek a B-oldal online eseménynaptárja, amit bármikor elérhettek az oldal tetején a Naptár fülre kattintva.

Kiemelnénk az alábbi - februári - budapesti programokat:

Február 6. Volbeat - Diesel Klub
Február 7. Fish! - Dürer kert
Február 13. Istenhátamögött, Idoru - Dürer kert
Február 13. Zagar - Művészetek Palotája
Február 15. WAMP (Wasárnapi Művész Piac) - Gödör Klub
Február 20. Marley 64 - Hungarian Reggae Ambassadors' Tribute - A38
Február 27. Falshang: Quimby, Csík Zenekar - Dürer kert

Február 1 - Március 1. Képtelen képregény kiállítás - Gödör Klub. Avagy: "Szórólapok a múltból, avagy válogatás az underground partykultúra promóciós anyagaiból 1995-től 2008-ig - a teljesség igénye nélkül."

Ezek közül páron még mi is elő fogunk fordulni, ha éhesek leszünk, eszünk, ha szomjasak, akkor iszunk közben.

A vietnami háborúról gyakorlatilag egy átlag ember annyit tud, mint annak idején negyedik gimnáziumban: azaz semmit, hiszen a történelem könyvben odáig már nem jutottunk el.  Ez a semmi kb. pont annyi lehet, mint amennyit e háborúban részt vevő katonák tudtak a háború miértjéről és céljáról. Ez a kis "apróság" persze a filmkészítőket nem tántorította el attól, hogy megalkossák a maguk vietnami háborúját, néha egyszemélyes hadseregek dzsungelbe küldésével (Ütközetben eltűnt, Rambo), néha pedig a háború drámaiságának és az egyszerű amerikai katonák szenvedésének hangsúlyozásával (Szakasz, Apokalipszis most, Acéllövedék, Szarvasvadász, A háború áldozatai). 

Miközben a mi fajtánk erre a szörnyűségre legjobban a Forrest Gumpon keresztül tud ráhangolódni, a TOP5 vietnami háborús film EVÖR:

1. Szakasz (1986)
2. Apokalipszis most (1979)
3. Acéllövedék (1987)
3. Jó reggelt, Vietnam! (1987)
4. Rambo 2 (1985)

A fentiekkel azonos témára épített termédek méltatlanul ismert és méltán ismeretlen film erejét és egyedi báját pontosan az adja, hogy az apróságoktól a cselekményen át a főhős ábrázolásáig hasonlóak, ezért a hozzánk hasonló filmklisé-vadászok térdüket csapkodva nevetnek egy-egy visszatérő elemen.