Hatalmas felhajtás övezte Katy Perry személyét és koncertjét, szereplőket keresett a most készülő videokliphez, nyilatkozott ujságokban, rádióban, tévében és tele volt vele plakátolva a város is. Minderre csak legyinthetnénk de az érem másik oldala az hogy ő nem a régi hírnevét lovagolja meg hanem a jelen egyik legsikeresebb női énekese akinek új lemeze és az azokon lévő számok most listavezetőek a világ számos országában.

A megjelentek életkorára utal az a tény is hogy a Sportaréna bejárata előtt illedelmesen kettes sorokba rendeződtek mely egészen a metrókijáratig ért. Hogy senki se maradjon kétségek közt elárulom hogy a 10-20 év közöttiek adták a látogatók 95%-át, idősebbeket csak kisérőként lehetett látni. Ízig vérig tinédzserzene amit hallani fogunk mint ahogy legújabb albumának címe is ez: Teenage Dream.

Belépés után egyből álomban is érezhettük magunkat mert rózsaszín hajú hostessek osztogattak szivecskés nyalókát nagy fonott kosarakból. Boldog is volt aki kapott belőle és büszkén nyalogatta mert aki későn érkezett annak már nem jutott. Megvolt tehát az alaphangulat, rágcsáltuk az amerikai édességeket és bámultuk a színpadot amely szintén tele volt habcsókokkal, tortákkal és egyéb nyalánkságokkal.

Mindennek a jókedvnek újabb hullámot próbált meg adni DJ Szeifert aki a bemelegítést volt hivatott ellátni kevés sikerrel. Két apró bökkenő is volt, az első hogy a közönség nem őt szerette volna látni a másik pedig hogy tízévesen elég kevesen járnak diszkóba és ropják a parketten David Guetta számaira. Nagyobb tapsot csak félórás műsora befejeztével kapott de legalább nem vette a szivére, meghajolt integetett majd elegánsan távozott.

Kétféle jegyet is lehetett venni, ülőt és állót ráadásul mindkettő ugyanannyiba került így igazán nem értem a biztonsági őröket és jegyszedőket akik komolyan véve magukat mindekit oda küldtek ahova a jegye szólt. Ha egyszer ugyanannyi és nincs telt ház nem mindegy ki hova megy ? Én ezt nem értem, volt aki elfáradt és le akart ülni, mások meg nem bírták ülve hallgatni az előadást és a nézőtérre kivánkoztak de nem lehetett. A szabály az szabály de lehet ma egy kicsit jobb lett volna lazítani és szabadabbra engedni a sok tizenévest.

A szokásonál picit hosszabb szünet után egyszercsak kialudtak a nézőtéren fények, csak a dobot világította meg egy lila fényszóró és színpadra lépett Katy Perry. Erős kezdés volt, a HotnCold után az I Kissed a Girl majd a Waking Up Vegas, dübörgött a színpad, sikoltozott a sok tini. Katy gyönyörű ezüstszínű ruhában volt mely egy kicsit talán kissebb volt a kelleténél egész idő alatt fel akart csúszni a derekára és a szünetekben nem győzte igazgatni. Megcsodálhattuk még gyönyörű alakját és csodás dekoltázsát is de téved aki azt hiszi csak ezzel akarta eladni a showt. Hatalmas energiával kezdett, ugrált, szaladgált a színpadon, flörtölt a csinos gitáros fiúval, szóval tele volt energiával és örült neki itt lehet. Ennek hangot is adott, a szünetekben rengeteget beszélt, kiderült kedvező benyomást tettünk rá mert budapestet nagyon romantikus városnak tartja és sok fele járt de ez a kedvenc városa. Azt is megtudtuk (erre lehetett jelentkezni is) hogy már 5 napja nálunk van és a Teenage Dream Firework nevű dalához itt forgatja a videoklipet és egy szereplőt feltétlenül a magyarok közül szeretne kiválasztani. Még egy viccet is kaptunk tőle az angolban nagyon hasolnó hungry-hungary szójátékkal élve kérdezte nem kérünk-e a mögötte lévő rengeteg édességből. Számomra furcsa volt de lehet ezt is viccnek szánta de az E:T előtt még be is mutatkozott mintha nem tudnánk ki is ő.

Érdekes volt figyelni hogy a közönség hogy fogadta a számokat mert az első pár szám kezdéskor kicsit meg volt csavarva a ritmus. Ilyenkor figyelt mindenki és próbálta kitalálni vajon ez most mi is de amint az első felismerhető verszakok elhangzottak már együtt énekelték vele.Csápolásban, integetésben és ugrálásban nem volt hiány, most szabadon kitombolhatta a színpad előtt mindenki magát. Ebben nem is volt hiány, aki ott volt mindenki jól érezte magát annak ellenére hogy rövidre sikeredett a koncert. Mindössze 12 számot hallhattunk tőle (setlist a cikk végén) de ezek a legnagyobb, legismertebb dalai voltak, nem voltak helyet kitöltő gyengébb számok. A Peacock-ot például teljesen sötétben adta elő mindössze egy hatalmas világító pávatollazatot viselt a derekán, az I Kissed a Girl első felében pedig megvillantotta hangja sokkal képzettebb annál amit felőle gondoltunk.

Az előadás végig profi volt, szinte hibátlan, az utolsó számnál csúszott csak be egy kis baki, a Thinking of You előtt Katy nem kapta meg a gitárját így percekig szórakoztatta a közönséget míg végül felhozták neki. Cserébe hatalmas konfettiesőt kaptunk, szedte is fel mindenki a földről, volt olyan aki púposra dagadt a zsebéből még a kijáratnál is potyogtatta, valószinűleg ő úgy fog jövőre idetalálni hogy visszafelé követi a saját nyomát.

Rövid de nagyon jó koncertet hallhattunk Katy Perrytől, aki nagyobb lélegzetű produkcióra vágyik annak már csak jövő év tavaszáig kell kibírnia hogy ujra láthassa az idei év tinibálványát.

“You’ve got to be yourself, you can’t be no-one else” („Kell, hogy önmagad legyél, nem lehetsz senki más”) Oasis: Supersonic, 1995

Augusztusban egy hetet töltöttünk a feleségemmel és húgával a brit fővárosban. A látnivalók számosak, aki turistaként megy oda, készüljön fel, hogy egy csomó mindent ki kell hagyni.

Még inkább bele kell törődnie ebbe, ha rajong a brit rockzenéért és szeretné beiktatni a látnivalók közé az Iron Maiden egykori törzshelyét, a (néhai?) Ruskin Arms Pubot, Jimi Hendrix egykori lakását a Brook Streeten, a Sohoban a néhai Marquee klubot vagy a legendás Regent Sounds stúdiót, a butikot, ami a Sex Pistols nevét adta, esetleg a Baker Street-i Beatles-boltban gyűjtene magának némi szuvenírt. Ugyanis ezek a helyek jól el vannak szórva az óriási városban, és többnyire kívülről nézhetjük meg az épületet, amin jó esetben van egy kék emléktábla, ami előtt lehet fényképezkedni.

Hát, nem mentem át az Abbey Roadon, de felfedeztem egy nagyon modern állandó kiállítást, a British Music Experience-t az O2 Arénában: egy átlagos múzeumi belépő áráért (15 font) minden egy helyen. Felmentünk a lépcsőn, ahol mindjárt Eddie négy méteres színpadi figurája fogadott bennünket az Iron Maiden Somewhere in Time turnéjáról. Odafent egy központi teremből nyíltak a különböző évtizedeket bemutató termek, de az ott kiállított hang- és képátviteli eszközök is érdekesek voltak a batárnagy lemezjátszóktól az körömnyi mp3-lejátszókig.

A britek még mindig szigetlakóként szeretik láttatni magukat, és többé-kevésbé ez az igazság. Az ő rocktörténetük 1940-ben kezdődött, nem a Beatlesszel ám! :-) Volt persze brit jazz, meg tánczene, de a legeredetibb stílusnak a nem brit alattvalók feje fölé hatalmas kérdőjelet rajzoló skiffle-t tekinthetjük. A skiffle-t idősebbek és fiatalok is játszották sokszor saját készítésű hangszereken. A mozgalomnak volt egy amatőr és egy már-már élvezhető profi ligája is.

De nem azért vagyok itt, hogy a briteket fikázzam, hiszen nekik volt mindjárt 3 saját Elvis-ük is: Marty Wilde (Kim apukája), Cliff Richard és Billy Fury, akinek ezüstlamé öltönyével kezdődik a kiállítás igazán látványos része.

Nem is haladnék tovább vitrinről vitrinre: mindenki és minden itt van. Fellépőruhák, hangszerek és egyebek a Beatlestől, a Stones-tól, Freddie Mercury-tól, a Led Zeppelintől, a Who-tól, a „vendégmunkás” Hendrixtől, a nyolcvanas évek csodabogaraitól (Boy George), a Spice Girlstől és David Bowie több korszakából, töménytelen mennyiségben, meg a szürke dobszerkó a The Wall turnéról. A kiállítás legfrissebb darabja Lily Allentől származott.

A ’70-es évekhez érve kicsit lelombozott, hogy a Black Sabbath-től nincs semmi, de a ’80-as évek a brit heavy metal új hullámának szentelt vitrinnel indult, és ott volt a Szent Ereklye: Ozzy flitterekkel díszített Sabbath Bloody Sabbath feliratú köpenye egy sárkánnyal az alsó részén. Meglepő volt látni Rob Halford bőrszerkóját, ti. hogy ilyen alacsony az énekes. Mindeközben a háttérben óriási képernyőkön lehetett nyomon követni az adott évtized történelmi eseményeit.

És ez nem minden: lehetett videoklipekben táncolni (vagy valami ilyesmi), és különböző hangszereket kipróbálni, tanulgatni (én egy kissé lehangolódott Gibsonon próbáltam az Iron Mant összehozni).

Fényképezni sajnos nem szabad, de a különleges jegyen levő számmal elvileg visszanézhető a honlapon, amit láttunk (nekünk nem igazán sikerült a rögzítés a kijelölt pontokon). A végén, persze itt is van bolt, ahol egy Black Sabbath-es tollra és egy Alice Cooper-es képeslapra tettem szert. Összességében véve: ha valaki ezt az oldalt rendszeresen olvassa, annak ott a helye, nem fog csalódni.

Próbáltam összeszedni az élményeimet, amiket e színpompás időalagútban átéltem, de ajánlom a honlapot is, ami alapján mindenki eldöntheti, hogy érdekelné-e a kiállítás: www.britishmusicexperience.com (a menüben The Experience/Edge Zones) (Leszállás a metró Jubilee vonalán a North Greenwich megállónál, ahonnan a 0-s hosszúsági fok is megközelíthető). Képek itt »

És még egy kis nagyon brit zene, mellesleg az egyik kedvenc számom:

Végre egy ilyen! Egy nagyon komoly home videóra akadt egy barátom a YouTube-on, Metallica - Nothing Else Matters, CIMBALMON. Azt hiszem, ez a Zene Világnapjára egy nagyon tuti kis fúziós zene, ezzel kívánok boldog szülinapot a zenének (ha ma tartja), a felvételen szereplő zenészt pedig úgyis mint rajzfilm- és cimbalmosnevű állampolgár (Oszkár), csókoltatom!

Ritkán érintjük az etno/világzenén belül konkrétan a cigányzenét itt a B-oldalon, mint ahogy a hardcore-t is kábé, persze például amit a Parno Grasztról gondolunk, azt nem tudtuk magunkban tartani. Nos azt kell mondjam, ez a csávó is készen van. Részemről riszpekt!

És tettem még egy megfigyelést. Han Solo is cimbalmosnak van öltözve. Szóval nekem senki ne mondja, hogy ennek a hangszernek nincs hatalma! :D

Október elsején ne lepődjetek meg, ha a tömegközlekedésen, az aluljáróban, utcán, lépcsőházban, vagy a munkahelyen a szomszéd szobában, esetleg a teakonyhában hangszeres ismeretlenbe, vagy ismerősbe futtok.

35 éve október 1-je a Zene Világnapja, a Mindennapi klasszikusok blogon olvashattok Yehudi Menuhin 1975-ös ENSZ köszöntőjéről, amelyben javaslatot tett arra, hogy ezen a napon ünnepeljük ezt a művészetet.

Emellett kétéves hagyomány, hogy ezen a napon a www.azenevilagnapja.org arra buzdít, vedd a kezedbe a hangszered, és vidd a tudásodat az utcára - és zenélj együtt sztárzenészekkel. Nyilván ehhez a megfelelő utcát kell választanod. Erről külön nem nyilatkoznak, de ha valaki "csak" oboázni tud, szerintem most az is belefér...

Délelőtt 11 órától egész nap ingyenes koncertek lesznek az Zeneakadémia előtti parkolóban felállított színpadon. Emellett Budapest és Pécs több pontján a legkülönbözőbb műfajokat képviselő profi zenészek töltik meg zenével a köztereket.

Én félek, hogy se egy dobcucc, se egy zongora nem lesz a hátamon, de majd valami MIDI kontrollert bedobok a táskába, és akkor magaménak is érezhetem, de utcazenélésre nem kerül sor részemről, mindenki képzelje hozzá, hogy ez vajon nekem jó, vagy a járókelőknek. :D Ha lemaradok, akkor pedig az immár ötödik alkalommal megrendezett Hangfoglaláson veszek részt október 1-3. között, akár hangszer- és hangtechnikai kiállítás formájában, akár valamelyik koncerten való részvétellel, hiszen a B-oldal a 2008-as Hangfoglalás közben indult... hoppá, ezt kicsit el is felejtettem.

Íme egy összefoglalás a Zene Világnapja eddigi pillanatairól:

Heidenfest, 2010.09.28. A harcosok visszatérnek és olyan bulit csapnak amilyen még sosem volt igérte a reklámanyag és nem is igazi rocker az akinek a szive ne melegedne át ennyi igéret hallatán. Az első sajtóanyagok megjelenése után rohantam megvenni a jegyem, visszaszámoltam a napokat és éjszakánként erről álmodtam.

Eljött végre a várva várt időpont de ragadjunk még le pár szó erejéig a Wigwamnál amit már nem is így hívnak hanem Club 202-nek. Aki nem járt itt (az valószinűleg a Holdon élt eddig) annak elmondanám hogy egy hatalmas nyersfa burkolatú tér tele indián relikviákkal, ideális nagyobb, hidegebb időkben megtartandó esemény helyszinének. Amiért kitértem erre az a küzdőtér feletti discógömb mely láttán mindenki mosolygott és amíg ott álltam heves szócsatákat halottam hogy vajon a Ragnarök idején mire is lehet egy ilyen szerkezetet használni.

Elsőként a holland Heidevolk kezdett neki a közönség megpuhításának, rögtön bele is csaptak a húrokba. Két énekessel fellépő zenekarral már találkoztam és most is meggyőződtem róla nem elnyomják hanem jól kiegészítik egymást, az előadott számok csak még erősebbek lesznek általuk. A Nehalennia-val kezdtek ami az új album egyik legjobban sikerült száma. Már most az elején ideszúrnám azt hogy szerintem egyre kevésbé érdekes hogy a számok angolul szóljanak. Ők is hollandul énekeltek és ez szemmel láthatóan a kutyát nem érdekelte, a refréneket ugyanúgy énekelte velük a közönség. Egyébként várakozásomat felülmúlva elég sokan jöttek el, talán ötszázan is lehettünk, csupa fekete ruhás hosszúhajú rocker, bőrcuccokba az elmaradhatatlan korsó sörrek a kezében. Visszatérve a Heidevolkra sok újat nem mondhatok, jók voltak, szerettük őket és az utolsó számnál még egy kutyának öltözött statiszta is ugrált velük a szinpadon így emelve a szinvonalat.

Másodiknak az amerikából érkezett Swashbuckle lépett színpadra elég mókás ruhákban. Rájuk készültem, a neten is fentlévő Cruiseship Terror nevű számukat szeretem így roppant kiváncsi voltam mit tudnak élőben. Érdekesen nyitottak, diszkózenére táncoltak az első percben kellő megrökönyödést kiváltva a más hangzásra berendezkedett közönségből. Természetesen csak móka volt az egész, ezután belevágtak az ismertebb számaikba így terelve a közönséget a várt irányba. 2005-ben alakultak és már harmadik albumukat adták ki de számaik szinvonala igencsak változatosnak mondható. Volt amelyik nagyon tetszett de olyan is aminél csak unottan tudtam nézni a produkciójukat.

Lehet, én vártam túl sokat mert a népnek tetszett minden amit csak tőlük kaptak így maradtam a sörömnél és figyeltem tovább őket.

Rövid szünet után az első nagyobb névnek számító Equlibrium dobbantotta meg a sziveket, új énekesük Robert "Robse" Dahn hangja tökéletesen illeszkedett a banda hangzásába, jókedvű volt, sokat hergelte a közönséget és beszélt velük. Kár hogy a mikrofonja nem volt rendesen kihangosítva mert így pont akkor nem hallottuk amikor énekelt. A mai este első női tagja Sandra Völkl is színpadra lépett hogy aztán ő is üdvözölje a megjelenteket aminek a hímnemű rockerek kifejezetten örültek. Itt kicsit elvesztem mert magam is bementem a tömeg közé örjöngeni így csak azt tudom mondani marhajó volt de hogy most elmondjam mit játszottak vagy mi történt hátul azt nem nagyon tudom elmondani.

Következett az Ensiferum akiket nem igazán ismertem és kicsit kétkedve fogadtam mikor három félmeztelen daliásnak egyáltalán nem mondható testalkatú skótszoknyás finn pasas kijött a szinpadra. Aztán elkezdtek zenélni és én eldobtam a söröm amit egyébként úgy őriztem mint valami titkos kincset. Hatalmas zene ez emberek, élőben hallgatva letépi a fejeteket és arra kényszerít hogy örülten ugrálva üvöltsétek a refréneket a tömeg közepén. Egyértelműen ők voltak az est meglepetései, a titkos adu ászok akiket (legalább) egyszer mindenkinek hallani kell élőben aki csak a rockzenét szereti. Egy ütemre libbent a szoknyájuk, lengett a hajuk, rezgett a hájuk és őrült tempóban nyomatták a jobbnál jobb számokat. Ezek a finnek tudnak valamit, mégpedig olyan jól tudják hogy attól mindenki hanyattesik. Gitárszóló hegyek, reszelős riffek és ütemes dobbetétek mindez nyakonöntve népzenei ritmusokkal. Őket hallgatva egyértelmű volt hogy miért a folkmetál az utóbbi évek slágere és az is egyértelmű ezek az északi népek nagyon ott vannak a metálban.Bevallom elhomályosodott aszemem mikor végetért az egy órás koncert és a hangulaton érződött más is szivesen hallgatta volna még őket.

Vessetek meg érte de valami különös ellenszegülés van bennem, mikor tribute együtteseket hallgatok. Én azért szeretek egy zenét, mert az a bizonyos előadó/énekes/akárki adja elő és bárki más próbálja meg utánozni az mindíg gyengébb minőségű. Persze tudom, vannak olyan együttesek akik már nem lehetnek együtt és ezért helye van az ilyennek hogy aki kiváncsi rájuk meg tudja nézni milyen lehetett volna az eredeti. Ilyen a Twilight of The Gods is akivel a Hammerfesten már találkoztam és ott is az utolsó nap utolsó fellépője voltak. Egy kultikus együttes, a Bathory tribute zenekara de már akkor sem zártam őket a szivembe most pedig az Ensiferum után kifejezetten szegényesnek hatottak. Megittam a söröm maradékát és eljöttem a második szám után amit az elsőhöz hasonlóan töksötét színnpadon adtak elő. Vessétek rám a köveket, de ez van.

Foglalkoztunk januárban egy TOP10 underground magyar rapszám EVÖR cikk keretében a műfajjal, lássuk be, nem ezen a szakirányon végeztünk, és van, aki online összetartsa ezt a közösséget (hiphop.hu, Saláta), és a hüvelykujját a műfaj vénáján tartsa, de ha valaki kikacsint ebből a szűk körből, akkor nagyon szívesen fordulunk felé, ilyen a Hősök, akár a FankaDeli vagy Szabó Balázs, DJ Bootsie rendszeresen, JoeKer, Bobafett, akik megfordultak már többször a B-oldalon, és ha be tudunk számolni új magyar hiphop klipről, ami onnan jön, ahonnan kell, és oda tart, ahová szeretnénk, akkor megtesszük.

Amire mindenképpen gyógyulunk: az önhatalmúlag "intelligens hiphop"-nak keresztelt műfaj, ahol igazán játszanak a szavakkal, és költészet jön át - nem az, mint a 90-es évek közepén, hanem amibe magam részéről 2000 után csöppentem, amikor igazán azt éreztem, hogy a magyar nyelv végre megszerezte magának a rapet, úgy, hogy nem izzad, hanem táncol.

Nos nekem abszolút ezen a vonalon szerepel a dunaújvárosi ELEVEN formáció, azaz 10+1, de elég, ha négyig tudtok számolni: Atehs, Joe, Paths és Yashyma, a négy MC egymást kiegészítve, szépen egymásra licitálva tálalják, hogy mit lehet a szavakból kihozni. Számomra ez olyan, amit első hallásra tudtam értékelni, és jó, hogy low budget megoldással most már látni is lehet hozzá valamit. A szám címe Szakadatlan, és egy klikkel megoszthatod a Facebookon, ha szerinted is rendben van:

Kevés olyan rocksztár van akiért annyira tudnék lelkesedni mint a drogoktól szétütött, alkolizmusból éppcsak kigyógyult Ozzy aki ezektől eltekintve még mindig megőrizte humorát, hangját és lelkesedését. Mikor meghallottam hogy hazánkba látogat attól kezdve éjszakánként cspazott hajjal ébredtem és azt álmodtam az első sorban teli torokból üvöltök, rázom a fejem és csápolok. Természetesen már megvan a jegyem és remélem mindez valósággá is válik de hogy mindenki megértse mi is nálam ez a mánia idekanyarítom leghíresebb számait a teljesség igénye nélkül.

Feltételezni sem merem hogy létezik a földön olyan ember aki nem tudná hogy Ozzy a Black Sabbath énekeseként indult és rögtön második lemezükkel az 1970-es Paranoiddal olyat alkottak ami nevüket örökre beírta a rockzene történelmébe. Ezen az albumon olyan számok voltak melyek mind a mai napig etalonnak számítanak: Paranoid, Iron Man, War Pigs, Planet Caravan. Ide most az Iron Man élő 1970-es előadását választottam:

Nem bírom ki hogy erről a koncertről a War Pigs-et ne linkeljem ide. Bár a fiúk szemmel láthatóan  szét vannak ütve és az első percben csak hergelik a népet de utána belecsapnak a húrokba és onnantól kezdve olyan a szám mint egy gyorsvonat. Amennyiben titkos infóim igazak ezt hallhatjuk majd a budapesti koncerten is tőle.

1980-ban már saját együttesével a Blizzard of OZZ-al vette fel újabb lemezét melyről a Crazy Train-t mutatom meg nektek. A minősége sajnos nem a legjobb de közkedveltségére jellemző hogy több mint 19 millióan látták már (ez ugye magyarország lakossága kétszer... a gyengébbek kedvéért). Ezt a lemezt egyébként Ozzy 2002-ben digitalizált formában is kiadta de úgy hogy a basszus és dobrészeket nem az eredetin játszó zenészek adták. Lett is belőle nagy per amit természetesen megnyert. A lemez egyébként négyszeres platina is lett villámgyorsan. Még egy apróság, ő volt az aki miatt a heavy metálzenészekről kialakult az a máig ható kép hogy sátánisták mert egyik koncertjén egy denevér fejét harapta le és emiatt kórházba is kellett szállítani nehogy vérmérgezést kapjon.Ezekben az időkben elég mélyponton volt, alkohol és drogproblémák rontották az egyébként sem pozitív képet róla. Az 1990-es évek elején be is jelentette hogy visszavonul.. aztán mégse.

Ide kivánkozik mégegy szerzemény tőle melyben a drogozás gyönyöréről énekel súlyosbítva azzal hogy ezen dolgait sosem titkolta és még a szám címe is ezt tükrözi: Flying High Again. Hát ha valamivel ki lehet csapni a biztosítékot kispolgári körökben akkor ez a szám erre tökéletesen alkalmas. Maga a szám egyébként nem csak hallgatható hanem egyenesen jó is de elrettentő példának nézhetjük Ozzy szétesett, felpüffedt arcát és testét. Azért annyira mégsem jó drogosnak lenni...

Mi más jöhetne utoljára mint a legújabb Scream album címadó dala a Let Me Hear You Scream ami egy nagyon jól sikerült szám és ennek köszönhetjük ellátogat hozzánk is. Természetesen ezernyi apróságot nem írtam meg, például hogy ezen lemez eredeti neve nem ez lett volna de a rajongók kifogásolták így Ozzy megváltoztatta vagy hogy saját fia rendezte a videoklipet, az OzzFestről, az MTV-n futó The Osbourne’s sorozatról melyben családja mindennapjait láthatjuk vagy azokról a rekordokról és jópofa dolgoról amiket az utóbbi időkben elkövetett. Ezen cikk nagyságát sokszorosan meghaladják ezek az információk de higgyük el, Ozzy él és virul, érdemes rajta tartani a szemünket.

Várható setlist az október 4.-i koncertről (két ráadás is van, lehet reménykedni!!!)

1. Bark at the Moon
2. Let Me Hear You Scream
3. Mr. Crowley
4. I Don't Know
5. Fairies Wear Boots
6. Suicide Solution
7. War Pigs
8. Shot in the Dark
9. Rat Salad
10. Iron Man
11. Killer of Giants
12. I Don't Want to Change the World
13. Crazy Train

Ráadás:
14. Mama, I'm Coming Home
15. Paranoid

Ráadás 2:
16. Flying High Again
17. Into the Void
 

MC Pita Ramos alábbi számában nem is az a szép, hogy létezik, hanem az, ahogy belebotlottam. Hallgattam a Tilost, ahol ha nem éppen valami kurva jó zene megy, akkor vagy valami nagyon jó beszélgetős műsor (hétfő-kedd), vagy valami nagyon meredek beszélgetős megy. Utóbbiakat gyűjtőnéven Cartman jellemzésével illetném, aki a művészfilmet úgy definiálta, hogy "amiben leszbikus cowboyok pudingot esznek". Na ez néha megtörténik, de az is hallgatható, mert olyan vélemények és sztorik vannak benne, amit máshol nem olvasok, barátoktól nem hallok.

Konkrétan éppen az Aroma című cigánysággal foglalkozó közéleti kéthetente jelentkező mágázinba futottam bele, ahol esélyegyenlőséggel kapcsolatos rövidfilm pályázatról volt szó. Két kedvenc kisfilm alkotóit meghívták, és kiemelték, hogy az egyiknek a zenéje priceless, MC Pita Ramos nagyon eltalálta, és nagyon illik a filmhez. Ekkor küldték be az alábbit:

Na most ez tényleg priceless, de egyáltalán nem ezt a számot akarták leadni, erre lett volna egy tippem a faszszopást és nedves pinát említő résznél. Mondjuk amelyik filmnek viszont ez a zenéje, azt megnézném. De le nem keverték, sírtam a röhögéstől, utána laza únott női hangot megtörtént a helyesbítés: nem ez a film zenéje, na de majd most. Utána jött egy következő szám, ami szintén nem a film zenéje volt, majd még egy, és azt hiszem, negyedikre sikerült eltalálni.

Ez valahogy így nézhetett ki: "HANYAS track?" "04". "Várjál, nem, 05. 06. 07." Mint az Airplane-ben a kényszerleszállást végző elszabadult repülőről a hangosbemondó: "A 209-es járathoz beszállás a 18-as kapunál... 19-esnél. 20-asnál. Huszonegyesnél. 22-esnél..."

Ugyanakkor pont azért, mert az alapítványi rádióban (amit szeretek, de vannak véramatőr mozzanatai, sőt, talán pont ezért szeretem) tök telibe lehet szarni a műsoridőt, és 1 helyett simán le lehet adni 4 számot, addig se kell beszélgetni, végül jól jártam. Mert ez a zene JÓ. Letoltak egy szoftos Petőfi feldolgozást, amiből találtam egy nekem jobban tetszőt. Na ezt küldöm mindenkinek, aki szereti, meg Kovács Józsefnénak Zalaegerszegre 50. házassági évfordulója alkalmából, és Jocinak aki kamionozik, a családja reméli, hogy hallgatja, üdvözli lánya, fivére, sógora, sógornője, kedves felesége Magdi és nagymamája, Bogi néni, stb. Ez tök jó, úgy ahogy van:

Egyszer már bemutattuk a Snopp Dogg-féle GPS hangot, de most a Tom Tom cég még nagyobb neveket húzott be a reklámkampányába, hiszen az alábbi reklámokban Darth Vader és Yoda mester mondja fel a vezetés közben hallható instrukciókat. Minden elismerésem, ILYEN egy reklám!

Mondom: RÚDTÁNC. Lehet, hogy ez a poszt csak a címeként publikálva is megállná a helyét, lehetne tippelni, hogy ez mi a túró igazából. Ki sem kell fejteni. Pláne, mert én aztán semmit nem tudok erről a kultúráról. Azt tudom, hogy nincs egy kultúra, amely magasabb rendű volna a másiknál, csak különbségek vannak. Az olyan európai és nyugati dolgokon nevelkedett jószágok, mint mi, legtöbben giccsesnek találhatjuk a kínai és japán előadásokat is, a hosszú operákat, vagy fehérre festett arccal előadott táncparádékat, tegyük hozzá, BORZALMAS zenével.

Aki viszont vagy része a keleti kultúrának, vagy szereti, és az ízlése benne él ebben a választékban, kisegíthetne részben azzal is, hogy miért kell minden indiai film végén egy rettenetesen ciki táncjelenet, valamint azzal, hogy mi a halál ez a rúdtánc férfiaknak. Ugye képzeljük el, hogy Indiában készül el a Terminator 2. Jól mutatna a végén a T1000-es és Schwarzi egy jópofa koreográfiával. Vagy a Vanília égbolt, vagy a Schindler listája. A Gettómilliomos végéről mindenesetre nem hagyták le. Az én véleményem erről: HÁNYÁS. De akkor felteszem a kérdést, hogy mi mi a faszért tapsolunk (elvileg) ütemesen a színházban, és bizonyos műfajoknál miért érezzük nem helyénvalónak a fütyülést és kiabálást, vagy miért ciki beletapsolni egy klasszikus műbe vagy operába, és miért KELL megtapsolni a jazzben a szólistákat a szám kellős közepén? Ezért mondom, hogy csak véleményünk lehet, igazságot nem lehet kimondani, egy teljesen más világról van szó. Azért ha egy kínai azt mondja, hogy "ti európaiak lenni mind olyan egyformák", akkor elröhögöd magad. Aztán lehet, hogy úgy is gondolja...

Na visszatérve ahhoz, hogy ez egy elvarázsolt világ, lássuk, miről is volna szó:

Nos ha megtekintettétek a performanszt, akkor minden multikultival kapcsolatos tiszta képem és tiszteletem ellenére is kérdezném, hogy ÉS EZ MI?! Kezdve az ízléstelenül felelektronizált indiai népi elemeket mutató zenével. Lehet ezt ízlésesen is csinálni, lásd Talvin Singh, vagy A. R. Rahman. Ezeket be is tolom a poszt végére, mert ők mentik meg számomra indiát az ízléstelenség mélységéből. Miért táncolnak egy rúdon férfiak? Mi ugyanezért (elvileg) nőket megdugni akarunk. Miért vannak narancs fecske alsóban, óriási kitömött strandfasszal? Ez a szín áll jól mindenkinek, vagy Hollandia a szponzor? Illetve vízilabda meccs lesz (dupla alsó)? Látszólag erőt próbáló mozdulatokhoz képest a 90%-a miért nőies? Miért csinálnak eleve olyan dolgokat sötétebb bőrű emberek, amelyekre nagyon könnyű rámondani, hogy "majom"? Miért kell elémenni a gonoszkodásnak? Vannak olyan népek, ahol egy ilyen oszlopon kell véresre vesszőzött lábbal 1 éjszakán át állni, vagy ahol a 4-5 méteres oszlop tetejéről becsukott szemmel kell beledőlni a törzs karjaiba, és ez jelenti a férfivá válást. Ugye európához közeli kultúrában meg olyan van, hogy 45 percig kell kisfiú hangon énekelni, és attól vagy férfi, nem mondom, az is furcsa. Nálunk Magyarországon ugyanebből a célból asszem dugni kell. Na azzal például semmi bajom.

De az, hogy az indiai Szőke András 1:30-nál olyan KŰRT nyom, ami ha vicc, akkor sírok rajta és imádom, így viszont... sírok rajta és imádom.

Nem tudom megszokni ezt a sokkot, eddig a japánokkal szemben voltak csak fenntartásaim, de most már ha valaki indiai cuccot hoz, megkérem, hogy bontsa ki, nézze meg, próbálja ki, és ha jó, csak akkor adja ida.

A MENTŐÖVEK

Talvin Singh - Traveller (a mókusos képeket persze vétóznám):

A. R. Rahman - The Mimbai Theme:

Nemrég rendeltem meg Amazonról Storm Thorgerson könyvét, mely a Pink Floyd borítók történetéről szól. A rejtélyekben kevésbé tájékozottaknak: ST a Pink Floyd nagy borítótervezője volt, de készített borítókat a Led Zeppelinnek, a Muse-nak, a Mars Voltanak és még sorolhatnám. Pont ezért kell megrendelnem Storm másik grandiózus kiadványát, melyben a nem-Pink Floyd borítók tervezéséről ír, gazdagon illusztrálva képekkel... Szóval ő olyan, mint az Irom Maiden-nek Derek Riggs (Eddie kitalálója), vagy a Depeche Mode-nak Anton Corbijn.

Nade. Mint a borítók igazi szerelmese (ez valószínűleg a bakelit iránti vonzódásom miatt van így) kifejezetten elvárom, hogy egy lemez borítójának legyen koncepciója és olyan legyen, mint egy műalkotás. Természetesen, ha egy albumot a torrent-ről szedsz le, sosem tudod meg, hogy a zenekar az album készítése közben, valamint a borító tervezésekor mit akart tudatni, átadni a rajongóknak és láttatni velük. Ezért is van minden szónak szerepe, ami egy borítón, vagy a lemezhez pakolt kis füzetecskében van, kezdve a dalszövegektől a "thanks to" részekig.

Az, hogy melyik lemeznek van a legjobb-legszebb-legmeglepőbb borítója, hát... gondolom eltérő vélemények csapnak majd össze. Én - mint Pink Floyd rajongó - természetesen az alábbi összeállítással nagyban egyetértek. És te?

Jaj, ez annyira szép. Axl Rose, a rock'n'roll durcás kisfiúja, végleg elsüllyedt a szememben. A valamiért fonott hajú Axl ismét bedurcázott, mert pár hete 1-2 feldühödt ír rajongó palackot dobott a színpadra, mindezt az együttes komfortzónán kívüli késésének köszönhetően. Axl intett, a zenekar levonult és már csak akkor lehetett visszaimádkozni őket a munkahelyükre, miután - állítólag - szinte kiürült a terem.

Jaj, jaj, Axl, megint mindenki csúnyarossz, nem igaz? Vinnyognál inkább a Pulikutya mellett, de te ehelyett napról-napra jobban megalázod magad...Valamelyik fórumban azt olvastam, hogy Axl akkor járt volna a "legjobban", ha 1993-ban mondjuk repülőgép szerencsétlenség áldozata lett volna. Nyilván nem kívánom a halálát, de ez lett volna az esély arra, hogy legenda legyen. Így meg mi lett? Önmaga karikatúrája, befont hajjal.

Olvasnivaló még Ekszülről:

• Rózsák háborúja a Kínai Demokráciában
• 22 éves az Appatite for Destruction

A leleményesebbek a TV műsorújság böngészése közben már észrevehették, hogy néha az m1 - olyan 23 óra magasságában - 1-1 A38-on adott koncertet le szokott adni. Szerencsére a készítők nem elégedtek meg azzal a pár nézővel, aki véletlenül ezeken a műsorokon alszik el és a sok-sok órányi felvételt az Interneten is elérhetővé tették.

Az A38 Videa csatorna nyáron indult, ahol 15 perces koncert- és riportfilmek láthatók, az online igényeknek megfelelően 3-3 ötperces részre bontva.

Ízelítő 1: pár évvel ezelőtti Nouvelle Vague koncertrészlet

Ízelítő 2: Brooklyn Funk Essentials